Hópehelytánc

 

                                                                  

 

A húszéves szép fekete hosszú hajú Réka és barátja, a huszonhárom éves barna magas Barnabás kissé unottan ülnek a lány szobájában. Tél van és kint hideg. A meleg szoba nyújt számukra menedéket, de most valahogy már kibeszélgették magukat, és a tévé meg a zene se kapcsolja ki őket. Szó szerint nincs kedvük semmihez. Talán a kellemetlen téli időjárás számlájára írható az unalmuk. Csak ülnek, és néznek egymásra. Barnabás ölében a lánnyal, átöleli és simogatja hosszú hullámos haját, de most valahogy már az intimitás se vonzó számukra. A férfi szeme egyszer csak az ablakra téved. Szép hatalmas kövér hópelyhek libegnek el az ablakuk előtt. Fogva tartják a tekintetét, ahogy lassan érkezve telepszenek az ablakkal szemközti ágakra. Bele feledkezik a látványba. Ő szereti a telet, pláne, ha hull a hó. Az olyan nagyon gyönyörű tud lenni. Mintha milliónyi kristály ülne minden tereptárgyra. Meg legalább minden olyan szép és tiszta lesz. Betakarja azt a sok szemetet és mocskot, amit az ősz, meg a gondatlan emberek hagynak maguk után. Ha az ember körbe néz, csak a szép egyenletes fehérséget látja. Közelebbről szeretné nézni. Kiemeli öléből a lányt, és az ablak felé fordítja.

 - Nézd kincsem! Szakad a hó. - kezét fogva magával húzza az ablakhoz. - Hát nem gyönyörű látvány?

 A lány egykedvűen bámul kifelé az ablakon,még a száján is húz egyet, mielőtt megszólalna.

 - Hááát?  Nem is tudom. Szép, szép, de én nem szeretem a telet. Mindjárt elolvad, és csupa latyak, lucsok lesz minden.

 - De most hidegebb van annál, hogy rögtön el is olvadjon. Nézd már milyen vastagon van a bokrokon, és minden máson is! Gyere, menjünk ki! Sétáljunk egy nagyot a hóesésben.

  - Nincs kedveeem. Nem akaroooom! – húzza a szavakat, hátha ezzel a döntési időt is tudja nyújtani.

  - Gyere. Az én kedvemért. Vigyázok rád! Én nagyon szeretnék veled a hóesésben sétálni! Meglátod, jó lesz neked is. Az olyan szép és romantikus!

 Könyörgő tekintetével a lány szemébe néz. Rékának nincs hozzá kedve, lassan vontatottan öltözik, de a barátja miatt megteszi. Meleg ruhába bújnak, és irány a park. A férfi átkarolja a lány derekát, közel legyen hozzá, még a testével is melegítse. Ne fázzon és ne érezze magányosnak magát. És főleg ne érezze azt, hogy kényszerből jött ki a hóba Barnabással. A lépéseik alatt érdekesen ropog a frissen hulló hó, a nyomaik mélyedéseket hagynak. Már ez is tetszik Rékának. Ő azelőtt ezekre sosem figyelt oda. Neki a tél csak a latyakról, sárról szólt. Megállnak egy bokros résznél és nézik a hatalmas, szitálva érkező pelyheket, ahogy egyre vastagabb rétegben takarják el a tájat.  Barnabás elkap párat, és mutatja a lánynak.

 - Nézd milyen szép az alakjuk! És van ahol több is összekapaszkodott!

Réka csodálkozva nézi, majd ő is kitartja tenyerét, ott landoljanak a szép frissen érkező pihék. Alaposan szemügyre veszi őket.

 - Te! Ezek teljesen olyanok, mint amilyennek ábrázolják őket a rajzokon! Tényleg nagyon klasszak! Én még sose néztem meg ilyen közelről. Azt hittem, nem is látszik csak nagyítóval.

 Lelkendezik a lány, és már örömmel figyeli a hóesést. Kezdi érezni azt az örömöt, amit a barátja első pillanattól érzett. Letolja hajáról a kapucnit, kezeit széttárja és pörögni, forogni kezd a hóesésben. Barnabás egy darabig nézi, amint szép fekete hajában megmaradnak a méretes pelyhek, majd mellé lép, és együtt forognak. Keringőt járnak a téli parkban. Réka nevet, és lelassul. Újból a lassan hulló pelyheket nézi, amint egy-egy szellő megemeli, majd irányt változtatva teszi őket ágra, bokorra, padra és a földre.

  - Drágám! Ezt kár lett volna kihagyni. Ez csodálatos! Ezek éppen úgy táncra keltek, mint mi az előbb. Ez a hópehelytánc egy csodaszép téli románc! Én azt hiszem már nagyon szeretem a telet! Nem is fázom és olyan nagyon boldog vagyok!

  - Látod. Most már érted, érzed, miről beszéltem?

  - Igen. És annyira szeretlek miatta. Igazi élményt adtál. Sosem fogom elfelejteni! Ez annyira varázslatos!

Barnabás átkarolja Rékát, és utánozzák a hópelyheket. Versenytáncot járnak a hópihékkel. Egy csodaszép téli keringőt. A férfi halkan súgja a lány fülébe.

  - Ugye milyen romantikus?

 Réka csak bólint, miközben szorosabban bújik oda a szerelméhez. Nem szeretné megtörni a tánc varázsát. Barnabás szorosan öleli, közben ajka a lány ajkára téved. Ez így sokkal jobban esik, mint bent az unalmas szobában.

Első nap a munkahelyemen

 

Hú. Hiába rohanok. Legalább tíz percet késtem. Hogy ez a francos autó is pont ma adta meg magát. Már a folyosón megyek a vezérigazgató irodája felé. Lassítok menet közben kissé kifújom magam. Már úgyis mindegy. Ilyen pechem is csak nekem lehet. Mindjárt első nap késve érkezni. Az igazgató irodája előtti titkárság ajtaja nyitva. Halkan kopogok, de nem látok senkit. Egy lépéssel beljebb merészkedem. A hátsó helységből lép elő egy csinos barna, korombéli negyvenes hölgy. Hozzám hasonló megjelenésű, csak én szőke vagyok. Igaz festett. Egy tálca van a kezében. Megszólítom.

 - Elnézést kérek. Az igazgató úr bent van már? Nyolcra kellett volna jönnöm. Vár engem.

 - Igen, már bent van. Már belekezdett egy aktába. De jó, hogy ideért! Már elkezdtem készíteni a főnök kávéját. Fejezze be, és öt perc múlva vigye be neki! Én megyek vissza a másik irodába, mert úszom a melóban. - Kezembe nyomta a tálcát, és már viharos léptekkel távolodott is. Még az ajtóból visszaszólt. - Egy cukor és kevés hab!

A kis helységből hallom a presszógép hangját. Már le is főtt a kávé. Most mi a fenét csináljak. Leteszem a táskám a titkárnői asztalra. Elkészítem a doppingszert ahogy a hölgy mondta, és elindulok az iroda felé. Kopogok.

- Jöjjön! - Hallom bentről. Benyitok. Egy hatalmas tárgyaló asztal mögött ül az igazgató, és körötte szanaszét papírhalmaz. Rám néz. - Á! Köszönöm. Tegye le oda a kisasztalhoz, és hozza be nekem az amtek aktát.

Értetlenül nézek rá, és lépek felé egyet. Be szeretnék neki mutatkozni, de ő nem várja meg, hogy megszólaljak, hadarja tovább.

- Ott lesz az alsó zárható szekrényben. Keresse meg gyorsan! - És már a kezével mutatja, igyekezzem. Bizonytalanul, de elindulok az aktáért. Kell pár perc, mire megtalálom, mert a titkárnő még mindig nem jött vissza. Meg egyébként is egészen másként van ráírva. Am-Tech-pro. Nem volt kit kérdezzek, de biztos ez az. Beviszem, leteszem az asztalára. Megint szólnék, de ő megelőz.

- Rögtön átnézem! Maga addig nézzen bele a kinti gépbe. Tanulmányozza át a rendszert. Nézze meg azokat az oldalakat, ami magát érinti.

És már megint int a kezével, sürgősen húzzak el. Kimegyek. Gondolom hagy felkészülni, mielőtt megbeszélnénk a továbbiakat. Bekapcsolom a gépet, megnyitom a cég kezdőoldalát. Termelés, ügyvezetés, könyvelés, belföldi értékesítés, külföldi értékesítés. Helyben vagyok. A többi egyelőre nem érdekel. Megnyitom a külker oldalt. Rengeteg dolgot tudok meg, és az értékesítési adatokat szemlélve lenne pár ötletem. Megnyitom a belföldi értékesítést is. Azt látom, ott más cikkek is vannak, mint a külkerbe. Ezek szerint nem exportálnak mindent, amit gyártanak. Már éppen néznék utána, milyen cikkek vannak a termelésben, mikor csörög a titkárnői telefon. Látom belső hívás. Nem veszem fel. Nem az én dolgom. Egy pillanat múlva felpattan az igazgatói iroda ajtaja.

- Jöjjön be! – Meglepődöm a sürgető erőszakos hangon, de azonnal megyek. Ép csak belépek, már löki is a szöveget. - Erre kellene egy olyan választ írni, ami csak sejtetné, hogy üzletet kívánunk velük kötni, de még nem tartalmaz konkrétumokat. Még utána szeretnék nézni bizonyos dolgoknak velük szemben! Fogalmazza meg, és hozza be a kinyomtatott levelet! Utána törölje le a gépről, mert ez titkos anyag. Nem kerülhet ki!

A kezembe nyomja a titkos anyag fölső négy lapját, és megint ugyan az a kézmozdulat. Szabályosan kihesseget az irodából. Már gondolkodom, szeretnék e tényleg ennél a cégnél dolgozni, de belenézek a papírokba. Oké. Ez az én asztalom, az én témám. Lehet így szeretne próbára tenni? Egy olyan frappáns levelet fogalmazok, amiben kilátásba helyezem az üzlet majdani létrejöttét, de már előre kérek bizonyos engedményeket. Higgyék azt, miattuk nem jön máris össze a megállapodás. Beviszem az igazgatóúrhoz. Csendbe maradok amíg olvassa, de igazán nehezemre esik. Nem szoktam ilyen bánásmódhoz. Most is mikor végig olvasta, már mondja is a véleményét. Ha rosszat mond, esküszöm kisétálok, és örökre itt hagyom.

- Ez nagyon jó. Ügyes volt! Nem is gondoltam, hogy ilyen kincset találok. Mindjárt első napján képben van. Pedig ez igazán a külkeres vezető hatásköre lenne. Anikó! Ugye jól emlékszem? Maga Anikó? -Csóválom a fejem, hogy nem, de mielőtt meg tudnék szólalni, már mondja tovább. - Ezt nem lehet emailben küldeni, postázza ajánlottként!

A kezembe nyomja azt a lapot, amit én megírtam. Visszatolom elé, és most szólalok meg először a nap folyamán, pedig már dél is elmúlt.

- Akkor talán lenne szíves ellátni egy szignóval!  - Míg ír, kérdez.

- Ja! És Anikó! Erről a papírról jut eszembe, mert ez az ő feladata lesz majd! Nem jött reggel egy hölgy? Valami Csilla?

Na most már elég! Kinek néz ez engem?

- Én vagyok Csilla. - A kezem nyújtom felé, amit először csak néz. Leengedem. Hátha nőkkel nem fog kezet. Egyre inkább érzem azt, nem akarok itt dolgozni. De azért bemutatkozom. Van nevem a szakmámban, sok helyen ismerik. Legalább tudja, ki hagyta faképnél. - Császár Csilla vagyok! A külkereskedelmi osztályvezetői állásra jelentkeztem. Reggel kellett volna találkoznunk a megbeszéltek szerint. De azóta nem szánt rám szinte egyetlen percet sem!

A férfi csak néz. Nagy barna szemeit úgy erőlteti, mintha rosszul látna. Még a fejét is hátra szegi.

- Maga nem az új titkárnő?

- Nem. A titkárnő reggel a kezembe nyomta a tálcát, hozzak önnek kávét, és eltűnt. Azóta se láttam.

- Az új titkárnő? - Majd gondolkodik egy picit. - Nem. Egy új ember nem tesz ilyet. Az Ilonka lehetett. Hogy nézett ki?

Adok a nőről személyleírást, ő pedig elnézést kér a félreértés miatt, majd megerősíti az elgondolását.

- Igen. Ő az. Csak addig helyettesít nálam, amíg én nem találok megfelelőt. Ma kezdett volna valami Anikó. Jöjjön. Bemutatom önöket egymásnak a reggeli hölggyel. Ilonka ugyanis a maga titkárnője lesz.

Most én nézek furán egy pillanatig, de gyorsan kapcsolok. Ennyi félreértést egy napra. Ha most odamegyek a vezérrel, és ő bemutat, az égő lesz szegénynek. Eszembe jut valami.

- Nem szükséges velem jönnie. Már láttuk egymást. Csak azt mondja meg, melyik szobába menjek.

Megkapom az eligazítást. Összeszedem a holmim a titkárnői székből, és elindulok. Az ajtó félig nyitva, a barna hölgy a gépe fölött veri a billentyűzetet. Tényleg dolgozik. Bekopogok. Felnéz.

- Segíthetek?

- Igen. Főzhetnél nekem egy kávét. – Mondom kicsit huncutul mosolyogva, és nyújtom felé a kezem. Már előre oldani szeretném a tuti benne kialakuló majdani feszültséget. - Császár Csilla vagyok. Hová cuccolhatok?

- Jaj, elnézést. Ne haragudjon! - Elpirul. Az arca hasonlít a piros körömcipőm színéhez, csak nem fénylik annyira. Nem győz bocsánatot kérni, miközben ő is bemutatkozik. - Tamás Ilona. - De rendesen zavarban van, hol rám néz, hol meg a padlóra.

- El van nézve. Én nem mondtam, ki vagyok, te meg már a munkádra koncentráltál. Hörpintsük fel azt a békítő kávét, és beszéljük meg a továbbiakat!

Kezdjük újra

 

Filip ezúttal nem a barátnője közelében, a megszokott helyén, a színpad mellett tartózkodik, hanem úgy gondolta, kíváncsi a közönség valós véleményére, és közöttük fog sétálgatni. Léna új dalokat is énekel a mai koncertjén, hát a férfi kíváncsi a számok fogadtatására. A lány kinézetét dicsérő szavak, forró csók és ölelés után elindul a zsibongó rajongók felé. Mikor a lány hátul összefogott hosszú szőke hullámos hajával vadiúj szerelésében, megjelenik, ami egy szegecselt fekete passzos bőrnadrágot és egy ezüstszínű, kövekkel díszített testre feszülő toppot takar, óriási a hangzavar. Éljenzés, taps, kiabálás és füttyögés egyaránt felhangzik, de mikor megszólal a zene, és Léna erős, rockos hangja betölti a teret, lecsendesedik a hallgatóság. Filip is figyeli a barátnőjét, és még a színpadhoz közel állva elbűvölőnek találja. Innen talán még gyönyörűbb, mint mikor mellette állt és közelről nézte, pedig már két év alatt minden porcikáját ismeri, mégis lenyűgözi ma is a kinézete. A közönség soraiból is hasonló reakciókat hall. Főleg lányok állnak körülötte, és úgy gondolja az ő szájukból olyat hallani egy másik nőre, hogy milyen csinos, mennyire szép, és rohadtul jól néz ki, hát az elismerés. A dalokat is dúdolják, és boldognak látszanak, így a férfi vigyorral az arcán, büszkén megy egyre távolabb a színpadtól. Amit hátrébb lát, annak már nem örül annyira. A fiúk nem olyan finoman és illedelmesen mondják ki, mint a lányok, mennyire tetszik nekik az előadó. Igen kéjesen és vigyorogva figyelik a színpadon bulizó Lénát. Szinte vetkőztetik a tekintetükkel. Ahogy egyre messzebb kerül a barátnőjétől, úgy lesznek a koncert hallgatói is egyre hangosabbak és vadabbak. Itt már főleg csak srácok tartózkodnak és talán nincsenek is a kifejezőképességük magaslatán, mert nem túl szalonképes szavakkal fogalmazzák meg, mit is tennének az előadóval. A lényege mindent mondatuknak az, hogy vízszintesben látnák szívesen, vagy esetleg lovaglópózban. Lehet némi kedélyjavító is befolyásolja a hangulatukat, de igen intenzíven fröcskölik a szavakat. Ezt nagyon kellemetlen Filipnek hallgatni, de nem meri szóvá tenni, mert ezeken a srácokon messziről látszik, rögtön ugranának minden nekik nem tetsző megjegyzésre. Viszont elgondolkodik, és alig várja, hogy a barátnője által adott koncert véget érjen. Míg a stáb pakol, addig ő magába roskadva ül egy sarokban, holott máskor ő is besegít. Egyetlen vágya, végre otthon kettesben beszélhessen Lénával.
– Drágám! Ezt be kell fejezned! – Mondja ingerülten a lánynak, mikor végre becsukják maguk mögött a lakásuk ajtaját.
– Mit? – Kerekedik ki Léna szeme, mert nem érti, miről van szó.
– Hát ezt az egészet! A koncerteket! Ezt az öltözködést! Mindent!
– Mert? Miért is? Nem volt jó, amit csináltunk? Nem tetszett a közönségnek?
– De! Tetszett! Olyannyira, hogy az összes bunkó rajongód vetkőztet a szemeivel, és hangosan röhögve, egymást túlkiabálva mesélik egymásnak, mit tennének veled szívesen! Megjegyzem, nem beszélgetni szeretnének! – Olyan hangosan, és tagoltan ejti mindezt, hogy Léna meglepődik.
– Filip. – Mondja a lány normál hangon, nyugtatni próbálja a barátját. – Ilyen hőbörgők mindig is voltak, és lesznek is minden koncerten. Ezekkel nem szabad foglalkozni. Ez legyen a szervezők gondja.
– De nem a szervezőket vágnák gerincre, hanem téged! Érted már? Erre te még ráteszel az öltözködéseddel! – Megrántja a lányon a toppot, aminek elszakad a pántja. – Ezt nem folytathatod, mert én ezt nem tudom elviselni!
– Eddig sose volt bajod a ruházatommal. Szerintem most se lógott ki belőle eddig semmim, míg te le nem tépted. Nem léphetek fel nagykabátban! Egy rock számot nem lehet elénekelni egyhelyben állva!
– Pont azért kell befejezned! Soha többé nem szeretnélek a színpadon látni!
– De hát én gyerekkoromtól erre készültem, és boldog vagyok, hogy végre elértem, hogy szeretik az emberek, amit csinálok, és már ismernek is. Én ezt nem hagyhatom abba! Már ebből élek!
– Akkor se léphetsz fel többé! Én szeretlek, és nem vagyok képes elviselni, amit rólad beszélnek. Valamennyit hoz az edzőtermem is, majd próbálom jobban felpörgetni!
– Filip. Már akkor is ezt csináltam, mikor megismertél. Akkor elfogadtad. … Én is szeretlek, de a karrieremről nem tudok lemondani. Én meg arra nem vagyok képes. Egyébként holnap is fellépésem lesz, amit nem lehet csak úgy lemondani! Meg szilveszter éjjelre is kettő van! Ezek szerződések és a szerződésszegés szankciókat vonna maga után!
Még vitáznak egy jó darabig, aludni is külön szobába mennek. Már amennyire tudnak aludni ezek után. Inkább csak próbálják magukban érvekkel alátámasztani a saját igazukat. Másnap dél körül kerülnek elő, és a srác elgondolkodik, mit kéne tennie, majd hirtelen ötletként hoz egy üveg pezsgőt, a konyhából pedig két poharat. A lánynak háttal állva tölti ki őket, és az egyiket Léna felé nyújtja.
– Ne haragudj, igyunk a kibékülésünkre. Igazad van, így ismertelek meg, ne akarjalak megváltoztatni. Szeretlek.
– Én is szeretlek. – Veszi el a lány a poharat és kiissza annak teljes tartalmát. Már úgyis szomjas volt. Filip átöleli, arcon puszilja, és a kanapéhoz vezeti, leülnek egymás mellé. A férfi azt meséli, már kissé nyugodtabban, miket hallott a közönség között. Nem telik el öt perc, a lány már mélyen alszik. Sőt, egész este, és egész éjjel. Ezalatt a férfi párnát tesz a feje alá, gondosan betakargatja, a lány telefonját kikapcsolja, a sajátjáról pedig küld egy üzenetet a stábnak, Léna rosszul érzi magát, és nem tudja vállalni a koncertet. Természetesen visszahívják, sőt fel is mennek a zenekar tagjai, de Filip megint csak azt mondja, nagyon vacakul volt, ujját a szája elé helyezve lép a nappalihoz, meg is mutatja, végre elaludt. A többiek elfogadják, és gyorsan tovább állnak. A lány nélkül, a zenekar régi énekesével kell megoldaniuk a fellépést. Azonban mikor az alvó lánnyal egyedül marad, iszonyú lelkiismeretfurdalása van. Már képes tisztábban látni a dolgokat, és tudja, iszonyú dolgot követett el. Olyan odafigyeléssel lesi Léna minden mozdulatát, mint soha eddig. Óvja, vigyáz rá.
A lány másnap dél körül ébred csak fel, és mikor kábán az órára néz, rájön, mi történt, hogy átaludta a koncert idejét, sírva rohan Filiphez. Az karjaiba zárja, és neki is könnyes a szeme.
– Miért hagytál aludni? Miért nem keltettél fel? – Zokog kedvese karjaiba, de hirtelen próbál visszahúzódni, és ellépni a férfitól. Ám az nem hagyja. Még szorosabban öleli, és könnyes szemmel kéri.
– Bocsáss meg! Kérlek bocsáss meg! Nem gondoltam át alaposan. Én csak annyira szeretlek, és rettentően zavart az egész. Ugye meg tudsz bocsájtani? – A lány már nem sír, csak figyel, és gondolkodik. Már biztosan tudja, nem véletlenül aludta át a koncert idejét. Filip viszont továbbra is két karjával átölelve, könnyes szemmel a szemébe nézve folytatja. – Tudom, hogy iszonyatos hülyeséget csináltam, de azért, mert nem szeretnélek elveszíteni. Bármit megteszek, csak bocsáss meg. Szeretlek! Nagyon szeretlek! – Léna a férfi mellkasának támaszkodik, és eltolja magától.
– De ez így nem működik! Ártottál nekem. … Megbízhatatlan lettem a rajongóim előtt.
– Nem. Úgy tudják, beteg voltál. De már tudom, nem lett volna szabad ilyet tennem, és soha többé nem fog előfordulni. Nem akarom többé, hogy más légy, mint aki vagy. Rájöttem, el se tudnálak képzelni itthon ülő háziasszonyként. Úgy szeretlek, amilyen vagy! – A lányhoz lép, át szeretné ölelni, de Léna kitartja a karját és a férfi mellkasának támasztja a tenyerét.
– Mindegy már, mit hisz a közönség, te bealtatóztál. Mi van, ha máskor is megteszed? Hogy higgyek benned ezek után?
– Soha többé nem teszek még csak hasonlót sem! Sőt, megyek veled minden koncertre, hogy meg tudjalak védeni, ha valamelyik őrült mégis komolyan gondolná az elképzeléseit. Büntess meg, de bocsáss meg! Pár nap múlva új év, kezdjük mi is elölről, kezdjük újra! Jobb leszek, mint valaha voltam.
– Nem tudom. Egyelőre látni se akarlak!
– Ne küldj el. Kérlek! – Néz a lány szemébe könnyes tekintettel.
– Nem tudom. – Mondja Léna szomorúan, mert maga se tudja, mit gondoljon. Ő is szereti Filipet, de ezzel most nagyon a lelkébe tiport. Elfordul tőle, és bevonul a szobába. A férfi nem megy utána, inkább ebédet készít, és beviszi a lánynak. Az szótlanul elfogyasztja, és eltolja a tálcát. Ezt a nem beszélek veled módszert alkalmazza napokig, Filip pedig mindent megtesz, hogy a lány lássa, mennyire megbánta a bűnét. Mindenben a barátnője kegyeit keresi, és körbe rajongja. Ő beszél a lányhoz, milliószor kér bocsánatot, és még többször mondja el, mennyire megbánta és már másként gondolja, de választ sose kap, csak esetleg fejbólintást vagy fejcsóválást. A szilveszteri fellépésekre is ő viszi, és a színpad alsó széléről figyeli a közönséget, óvni szeretné Lénát. Majd a műsor végén a kocsihoz vezeti, és haza indul vele. Pont éjfél, mikor becsukják maguk mögött a bejárati ajtót. Léna az órájára néz, majd Filip szemébe. A falnak löki, és a mellkasára teszi a mutatóujját.
– Az új év tiszteletére kapsz egy új esélyt, de ez az utolsó lehetőséged! Jól gondold meg ezután, mit teszel, mert több lehetőség nincs! Most pedig engesztelj ki valahogy!
Filipnek se kell kétszer mondani, a lány ajkára tapad, és olyan hevesen, de mély érzéssel csókolja, mindent be szeretne pótolni, ami napok óta elmaradt. Csók közben morogja a lány szájába.
– Hidd el, nem fogsz többé csalódni bennem. Új év, új kezdet. Megtanultam a leckét.

Garajszki Rozika: Helga - Akkor is Ő az igazi Beleolvasó- Helga

 

Csengetek, kopogok szinte egyszerre. Remélem nem az alsógatyás fószer jön megint nyitni. Nem marad

gondolkodási időm, Vivi áll velem szemben a nyitott ajtónál.

–Szia! Hát te? Valami gond van? –lép hátrébb, hogy beléphessek.

–Nem, nincs –mondom zavarodottan. –Tegnap gyorsan leléptetek –jut eszembe, a hajós találkozás. Bár vele nem beszéltem, de ő is észrevett. Közben körbe nézek, de rajta kívül egy árva lelket se látok.

–Tudod az ott szervezetten megy. Nem mi osztjuk be az időnket. De ehhez neked mi közöd?

–Ahhoz semmi. De tudni szerettem volna Helga hollétéről. –Kicsit mereven néz rám, mint aki meglepődött ettől a kérdéstől, de gyorsan válaszol.

–A szobájában! –vágja rá gyorsan, és már fordul is el. Én meg csak állok ott az előtér és a nappali között. Fogalmam sincs, melyik ajtó a négyből, amit látok. Nem a szemközti, mert ott Vivi tűnt el. Egy lépés után rájövök, jobbra konyha van. Már csak kettőből kell választanom. A közelebbibe kopogok be, és jön a válasz.

–Bebújhatsz!

  Ez az! Rántok egyet még az öklömön is. Ez Helga hangja. Már nyitok is be. Az angyalkám az ágyon hason fekve, fel se néz, egy takaró alatt olvas. Pici szoba. Kettőt lépek, emelem a takarót, és oldalvást bebújok mellé. Átfogom a derekát és a nyakába csókolok.

–Azt mondtad, bebújhatok! –mondom gyorsan, még mielőtt lelökne az ágyról, mert olyan szigorúan néz, nem számítok semmi jóra.

–Azt gondoltam, Vivi vagy Viktor jön be! –fordul felém fél testével. Azon gondolkodom, magamhoz húzzam, vagy a kijelentésére reagáljak, mert a második része igenis zavar.

–Viktor is csak úgy bebújhat melléd?

–Ne forgasd ki a szavaimat! A szobába bújhat be. Másfél éve a lakótársam.

–Akkor se szeretném őt itt látni. Költözz hozzám! Ott biztonságban tudlak!

–Én itt is biztonságban vagyok. Nagyobban, mint nálad! –mosolyodik el végre. Én is rávigyorgok, mert sejtem mire célzott, és közelebb húzom magamhoz. Oldalfekvésből átdöntöm a hátára, és fölé hajolok. Birtokba veszem az ajkait. Először csak a nyelvemmel nyalogatom a száját, utána az enyémet is hozzátapasztom. Ő is átkarol végre, és mohón tör át a nyelve az enyémhez, hogy vad táncba kezdjenek. Mámorítóan gyönyörű érzés. Lehet, eddig se kellett volna mellőznöm? De talán a lényege, hogy az angyalkámmal teszem. Ettől különleges. Egyszer csak elkezdi mozgatni a fejét, elszakad a számtól, és maga mellé borít.

–Nyom ... a könyvem! –rángatja ki a válla alól, ami fölé belépésemkor görnyedt. –Erről jut eszembe, tanulnom kell!

–Majd utána segítek! –vigyorgok rá sunyin, és húznám vissza magamra.

–Nem! Előbb tanulok! Az a biztosabb! –Már húzza is elő a könyvet, és ismét fölé hajol. –Ezt holnapra tudnom kell!

–Miért nem tanultad meg tegnap? Vagy ma délelőtt –kérdezem cinikusan mosolyogva.

–Mert nem értem rá.

–Hol voltál? Tegnap kerestelek! –Mondanám, hogy az a fajankó azt mondta együtt mentek el Patiékkal, de megvárom mit mond ő. A két lányt ugyanis tudom hol volt. Először nem válaszol, de mikor felhúzom a szemöldököm, jelezve, a magyarázatára várok, meghúzza a vállát, és grimaszok mellett annyit mond.

–Patiékkal voltam kirándulni.

Mélyen a szemébe nézek, és még magasabbra húzom a szemöldököm.

–Patiékkal? És nekem is elárulod hol voltatok?

–Mi ez? Kihallgatás?

–Nem, de szeretném tudni, miért nem tudtál tanulni. Mert ha mindent tudnál, akkor most ugye ráérnél velem is foglalkozni. Tehát hol voltatok?

                                      

Új kezdet

 

 

Hajnalka nagyon boldog. Végre a férje építési vállalkozása jól beindult, már ez lesz a második év, hogy jó profitot termel. Érdemes volt az első években annyit dolgoznia. Sokszor két munkahelyen is helyt állt, csakhogy összegyűjtsék azt a pénzt, amivel igazán be tudták indítani az építkezéseket. Meg a kis ház ára, amit Hajni a nagyitól örökölt, nos az dobta meg igazán, attól a kicsit nagyobb tételtől kapott lendületet. De ez már mind a múlté, a fiatalasszony már azon gondolkodik, lassan a munkahelyét is feladhatná, most egy ruházati boltban eladó, mert a cégük el tudja tartani a családot már akkor is, ha megszületik az első babájuk. No ez az, amit még nem említett a párjának, aki mostanában állandóan későn jár haza. Hiába, sok a meló, hogy jól menjen a vállalkozás. De majd a karácsonyi partin, amit az idén rendeznek először, vagy még előtte bejelenti neki. Már két hete szervezi Hajni a bulit, talált hozzá színvonalas helyet, ahol a vacsorát is felszolgálják, élőzene szolgáltatja a talp alá valót, és elküldte a meghívót minden üzleti partnerüknek. Estére majd meg is beszéli a menüt a férjével.

  Elég sokáig kellett várnia, mire Áron hazaért. Furcsa is neki, hogy még halvány fény dereng a lakásban.

 - Mi történt, hogy te még nem alszol?

  - Rád vártam.

  - Rám? Miért, ha megkérdezhetem? – Húzza be a nyakát kissé a párja, mert az asszony még sose várt rá éjfélig a nappaliban.

  - A karácsonyi évzáró miatt. Meg több mindent meg kellene beszélnünk, de téged alig látlak pár hete.

  - Sok a meló. – védekezik Rajmund.

  - De ennyire?  Nos, mindegy, először is a menüt kellene egyeztetni, utána meg hogy milyen ruhába menjünk, meg van még valami, amit el szeretnék mondani.

  - Menüt? Azt mondtad, étterem! Mindenki azt rendel, amit akar! Meg mi az, hogy menjünk? Tudtommal te nem dolgozol a vállalatnál! Te menj a ruhaboltos bulira! Ott talán megfelel a kinézeted! Itt mindenki nívós cuccokban lesz, és edzőterembe jár, hogy jól nézzen ki. Te melyik kiskosztümöd vennéd fel? A szürkét?...  Miről fecsegnél velük? Bugyogókról meg rakottszoknyáról?

  - Ah… ah… - Hajni szinte meg sem tud szólalni.  Ekkora meglepetés még sosem érte. Néha megalázóan tudott viselkedni a párja, de ilyet még sohase engedett meg magának. Nagy nehezen erőt gyűjt, és összegez meg kérdez.

  - De hát az egész céget közösen hoztuk össze! Nekem ugyan úgy részem van benne, mint neked! Mi az, hogy én nem mehetek?

  - Már ne is haragudj, de nem vagy oda való! Én a fő beszállítóm lányával fogok egy asztalnál ülni. Ha nem tetszik, elmehetsz! – áll még mindig a nappali ajtajában Rajmund, és grimaszolva mustrálja a nejét.

  A felesége szemébe könny szökik, de igyekszik titkolni az éjszakai félhomályban. Először nem szól, emészti a hallottakat. Utána csendben újból kérdez.

  - De akkor miért rám bíztad a szervezést?

  - Mert sokkal jobb vagy az ilyesmiben, mint a titkárnőm, vagy Patrícia.

  - Ki az a Patrícia?

  - Akivel egy asztalnál fogok ülni.

 - Lehet nem csak az asztalotok lesz, vagy volt közös?

  - Még az is lehet. Mondtam, ha nem tetszik, elmehetsz.

  - Rendben. Ha kifizeted a rám eső részt a közösből elmegyek! – mondja most már átgondoltabban Hajnalka. Fáj, amit hall, de dühös is.

  - Milyen részt? Neked nincs a neveden semmi! – morog Rajmund, és kifordul a nappaliból. Az asszony még utána szól.

  - Holnap majd megtárgyaljuk, mi az enyém!

  A férj nem csak a nappalit hagyja el, hanem a lakást is. Hajni pedig le se fekszik, szervezni kezd. Gondosan összeírja egy lapra, kábé mit tett ő a vállalkozásba, és mi a másnapi, vagy inkább aznap reggeli teendője. Az első dolga reggel egy ügyvédi iroda. A z egyik kolléganője nem régen vált el, attól kéri el a számot. Már kilencre mehet is első tényfeltáró beszélgetésre, ami igen jól alakul, mert délben már egy futár a férjénél van a válási papírokkal, és egy követelmény listával. Rajmund átnézi, de nem írja alá. Pár nap múlva az ügyvéd keresi meg, és felvilágosítja, hogy ettől többet fognak kérni Hajni számára, ha tárgyalásra kerül a sor. Így a feleségé lesz a nyaraló, mert ugye kápéban nincs annyi pénze, hogy Hajnit kifizesse, meg a kocsi, amivel az asszony járt. Közben a feleség a lakásban is összepakolja, amit úgy érez, az övé, vagy szüksége lehet rá. Nem a nyaralóba költözik, hanem azt eladja, és a szülőkhöz cuccol vissza, akik már idősek lévén, még örülnek is neki.

  A válás után az asszony gondban van, hiszen nem szólt a férjének a babáról. De úgy dönt, ha már így alakult, ő akkor is bevállalja, és soha nem fog kérni semmit az apától. Jobb, ha nem is tud róla. A nyaraló árából indít egy divatboltot, ami pár hónap alatt már kettő, sőt a babák, mert ikrek lettek, érkezése után egész hálózattá fejlődik. Ő már csak a szervezést végzi, amit otthonról is remekül megold, hiszen ezt még a férje is elismerte, hogy ebben nagyon jó. Öt év alatt tizenöt üzlete lesz, és nem szenved semmiben hiányt sem ő, sem a két kicsi, Hanna és Roland. Az autóját vadonatúj jó minőségűre cseréli, és mindene megvan, ami kell.

  Közben a volt férje feleségül vette az üzletfele csinos, ám de kényes és költekező lányát, Patríciát. Rajmundot sosem várja otthon ebéd vagy vacsora, de még a takarítást is bejárónő végzi. A fitness és ruhaszámlák elviszik a vállalati bevétel negyed részét. Ezt először még a szerelmes férfi nem figyeli, de egyre inkább felnyílik a szeme, és átkozza a pillanatot, mikor úgy elbánt volt asszonyával. Már szabadulna Patríciától, de ezt a nőt nem érdekli, ha azt mondja, megcsalta. Közölte, hogy semmi gond, akkor majd ő is eszerint cselekszik, de válásról hallani se akar. Nem azért ment hozzá Rajmundhoz, hogy pár év múlva váljanak.

 Közeledne megint a karácsonyi buli ideje, de úgy dönt a férfi, nem tartja meg, mert a pénzügyi keretei nem engedik. Lesz az egyik partnercégnél, majd elmennek oda. Patrícia nemtetszését fejezi ki, de ha nincs más, hát elfogadja.

  Közben Hajnalka is buliba készül. Az egyik nagy beszállítója rendez egy évvégi zárópartit, Anikó, aki közben a barátnője is lett. Sokat tudnak egymásról, és a nő azért hívja meg, mert úgy érzi, néha ki kellene billenteni Hajnit is a megszokásaiból. Az asszonynak nem volt nagy kedve az egészhez, mert a kicsiket nem hagyná senkire, a szülei már túl idősek két kis eleven ördögfióka felvigyázására, de Anikó biztosítja, hogy nyugodtan hozza el őket, hiszen több kicsi is lesz, biztosan élvezni fogják.

  Hajni gyönyörű bordó-arany estélyi ruhában, a kislánya rózsaszín és arany kombinációjával egy csodás kislányruhában, a kisfiú pedig világoskék öltönyben bordó inggel lép a terembe, ami óriási, tele sétáló, beszélgető emberekkel. Így elsőre senkit nem ismer, csak Anikót, a divatáru szállítóját, aki mindjárt üdvözli is.

  - Szia! Örülök, hogy jöttetek, és aszta! – csapja össze a tenyerét, - milyen elegánsak vagytok! Szeretnélek bemutatni pár embernek, mert azt ugyan nem említettem, de ez egy közös parti a férjemmel. Az ő üzleti partnerei is itt vannak. Hátha még jó ismeretségek is születhetnek ebből. – és elvezeti Hajnit meg a két kicsit pár ember előtt.

  A fiatalasszony csak figyel, és felismerni vél, pár régi ismerőst, akivel még a férje is üzleti viszonyban állt.  Az egyik előtt meg is állnak, és Anikó bemutatja őket egymásnak. Nem szólnak, de mosolyognak, hogy ők már ismerik egymást.  Ám nem tudnak szót váltani, mert a bál úrnője viszi őket tovább. Pedig Hajni szívesen kérdezett volna, hiszen a válás óta semmit nem tud volt férjéről. De egy újabb ismerős házaspár kerül velük szembe. Itt már elárulják, hogy ismerik egymást. Sőt a férfi mosolyogva megszólal.

  - Hajnalkám! De jól nézel ki! Neked kifejezetten jót tett a válás. És ez a két apróság! Csodálatosak!

 Hajnalka csak mosolyog, aprókat biccent, terelne, mert ekkor elkezd gondolkodni. Ezek mind a férje ismeretségi köréből valók. Mi van, ha ő is itt van?  Találkozni nem igazán szeretne vele, Már a kicsik miatt se, csak megtudni róla ezt-azt. Ám ekkorra már egy figyelő szempárt érez az oldala felől. Arra néz, ahonnan az érzést fogja, és a tekintetük találkozik. Látja Rajmund csodálkozó arcát, és szinte tátva maradt ajkait. Ő még jobban kihúzza magát, már megszokta, hogy emelt fővel járjon, és egy aprót biccent a férfi felé köszönésképpen. Megfogja a két gyermeke kezét, akik eddig csak szépen előttük mentek, és szól Anikónak.

  - Nagyon köszönöm, hogy megtiszteltél a meghívással, de én most elmegyek. Ott a volt férjem, és nem szeretnék vele találkozni. – biccent a férfi felé egy aprót.

  - Hogy kicsoda? Rajmund? A lecsúszott vállalkozó?  Szóval tényleg igaz?  Azt mondják, csak addig ment neki, amíg egy rendes asszony volt mellette. Sose gondoltam, hogy te voltál az! Ez a nő csak a pénzére utazik! – dől Anikóból meglepetésében a hirtelen információ.

  De mire ezt a vendéglátója végig mondja, Rajmund Patríciát faképnél hagyva már ott is áll Hajnalka előtt.

  - Szia drágám! Nagyon csinos vagy! Látom, megfogadtad a tanácsom.

  Az asszony csak néz, még a vállait is kissé leengedi, nem ilyesmire számított. Majd visszanyeri önbizalmát, újra kihúzza magát és válaszol.

  - Hidd el, nem miattad nézek ki így, hanem mert most már megengedhetem magamnak. Fogalmam se volt, hogy itt vagy. Ha tudtam volna, nem jövök, és most is megyek inkább. – elfordul, hogy a kijárat felé vegye az irányt, a gyerekeket is terelné, miközben Hanna meghúzza anyja kezét.

  - Anya! Ki ez a bácsi?

  - És miért hív téged drágámnak? – kontráz a kislány kérdésére Roland is.

  - Ki is vagyok én nekik? – érdeklődik Rajmund is egy furcsa grimasz kíséretében – Mert a kisfiú nagyon hasonlít a gyermekkori önmagamra! Lehet apa lettem, és nem is tudok róla? Elfelejtetted közölni?

  - Semmi közöd hozzájuk.

  - Biztos? Mert akkor neked is igen gyorsan kellett új kapcsolatot létesíteni, hogy már ilyen nagyok! Ezt szerintem meg kellene beszélnünk.  – mondja magabiztosan a férfi, közben le se veszi a szemét a két kicsiről.

  - Biztos! Eddig se kértem tőled semmit, és ezután se fogok! – ejti büszkén a szavakat Hajni, míg a kisfia mosolyogva érdeklődik.

  - Anya! A bácsi apa? Azt mondta! Lehet, ő a mi apukánk?

  - Ne beszélj hülyeséget – vitázik vele Hanna – nekünk nincs is apukánk!

  Hajnalka a két kicsire néz, majd a volt férjére, aki mellett már ott áll Patrícia is. Nem tudja, most mit tegyen. Erre a helyzetre nem készült fel. A gyerekeknek csak annyit mondott, mikor az oviból apjuk iránti kérdésekkel jöttek haza, hogy nem élnek együtt, az apjuk nem ismeri őket. Kicsik még, nem érdeklődtek tovább. Most viszont az apróságok miatt nem szeretne hazudni, de a volt férje miatt igen. Már milliószor átgondolta, hogyha egyszer kiderül, vagy valaki firtatni fogja, mindenkinek elmondja az igazat, nem szeretne belőle pereskedést, DNS tesztet vagy hasonlót.

  - De mindenkinek van apukája, és a bácsi az előbb mondta, hogy hasonlítok rá! – Vitázik ikertesójával Roland.

  - Remélem ezek nem a te kölykeid? – húzza el a száját egy fintorra Patrícia, és ő is végig mustrálja a két kis eleven csemetét.

  - Nos, ha ennyire tudni szeretnétek, - mosolyog Hajni, fölényben érzi magát, és közben abszurdnak érzi férje helyzetét, meg az is eszébe jut, hogy megalázta, mikor utoljára beszéltek, hát most törleszthet - Rajmund az apjuk, de erről most nem szeretnék többet mondani, mert akkor akartam elmondani, amikor te nem tartottál érdemesnek, hogy velem jelenj meg a karácsonyi partin, amit velem szerveztettél meg! Otthagytál, elmentél ehhez a nőhöz, - mutat egy flegma arcrándítás kíséretében Patríciára – hát nem volt rá többet lehetőségem normálisan beszélni veled! - mondja elég hangosan ahhoz, hogy a körülöttük állók mind hallják, és oda is figyelnek, mert ismerik őket.

  - Éppen azért kell most megbeszélnünk. Az enyémek, szeretném, ha együtt nevelnénk őket. – suttogja halkan a volt férj, ő nem igazán örül a közönségnek, meg annak se, ahogy a volt felesége fölényesen beszél hozzá, meg annak se, ahogy Patrícia reagált az imént. De nem csak az előbb.

  - Hogy mit szeretnél? – sipít a mostani feleség. – Hozzánk hozni ezeket a törpéket? Arról szó sem lehet!

  - Neked ehhez semmi közöd! – oktatja ki Rajmund Patríciát – Ha nem tetszik máris elmehetsz!

 Jót mosolyog megint Hajnalka, mert emlékszik, hogy őt ugyan ezzel a mondattal küldte útjára. Akkor még nem is sejtette, hogy ezzel a létező legjobbat tette vele. Új életet kezdett, és nem másra dolgozik, olyanra, aki azt nem becsüli. Még arcán a mosoly, ahogy válaszol.

  - Mi sose fogjuk őket együtt nevelni. Én többé látni se akarlak! Majd az ünnepek után az ügyvédem elmondja, mihez van jogod! Addig békítsd meg a feleséged, mert a végén egyedül maradsz!

 Ezzel Hajni fogja a két kicsi kezét, sarkon fordul, és faképnél hagyja a volt férjét. Élénk taps kíséri a kivonulását.

Férjhez kell menned karácsonykor!

 

  - Sophia! Karácsonykor férjhez fogsz menni! – kiabál hangosan Henry, a gazdag amerikai vállalkozó, amint belép a lakásba.

  A lánya a hatalmas nappaliban éppen a bőröndjét pakolja. Készül vissza az egyetem következő kurzusára, de megáll kezében az éppen hajtogatott ruha, és az apjára mered.

  - Tessék? – kérdezi meglepetten, és kicsit arogánsan is, mert ezt egy képtelen ötletnek tartja.

  - Ahogy mondtam! Karácsonykor férjhez mégy!

  - De nincs is senkim! Már hogy mennék férjhez? Meg különben is, még csak szeptember!

  - Ma megkérte a kezed az ügyvéd haverom fia, Jackson.

  - Ugye ez vicc? Az egy akkora szoknyapecér, hogy …  hogy minden napra két nővel is van dolga! Tudod kinek kell! Nekem biztos nem!

  - Most mit háborodsz fel annyira? Eddig mindig azt tetted, amit mondtam. Én pedig most ezt mondom.

  - De én őt egyáltalán nem szeretem. Hogy lehetnék a felesége?

 - Kislányom, azt hiszem már többször kihangsúlyoztam neked, az érzelmek az üzleti világban csak károsak. Sehová nem vezetnek. Abból nem lesz vagyonod, ha szerelmes vagy! Jackson viszont gazdag, bármit megengedhet magának. Ha a felesége leszel, te is megkapsz tőle mindent, amit csak szeretnél!

  - Kivéve egyet nem! Szeretetet! Engem sosem érdekelt a vagyon, tudod jól. Nekem érzelmek kellenek, hogy legyek valakié.

  - Most mondtam, hogy egy nő ne akarjon érzelmeket! Örüljön, hogy kell valakinek! Te pedig nem akárkinek kellesz! Egy gazdag csinos férfinak!

  - A nő ne akarjon érzelmeket? Te is így vetted el anyát? Azért lépett le olyan hamar, hogy időm se volt őt megismerni? Azért fogyasztod már az ötödik feleséget? – kel ki magából az egyébként csendes, jó magaviseletű lány, vagy inkább már nő, de ezt ő kevésbé hangsúlyozza az öltözetével, de még a viselkedésével sem, csak a kimondott évei alapján tudható. Már 21 éves.

  - Ehhez semmi közöd, hogy én kit veszek feleségül! Te viszont karácsonykor hozzá fogsz menni Jacksonhoz! Azért szóltam, hogy így alakítsd az egyetemi idődet és kapcsolataidat. Ezzel a vitát lezártam! A sofőr kivisz a reptérre, majd a részleteket telefonon megbeszéljük! – Mondja az apa határozottan, és már csapódik is utána a dolgozószobája ajtaja.

 Sophia mérgesen hajigálja a ruháit a bőröndökbe, és elerednek a könnyei. Tudja, hogy amit az apja elhatározott, az alól nincs kibúvó. Talán, ha nem menne vissza az egyetemre most rögtön, hanem megkeresné Jacksont, és lebeszélné önmagáról. Majd elgondolkodik. Ez szinte lehetetlen. A fiatal férfi már sokszor környékezte meg, de ő mindig kikosarazta. Valószínű így akarja megszerezni. Ha már elérte a célját, lehet már a nászéjszaka után elvesztené a ráirányuló figyelmét, és az első adandó alkalommal más nő ágyában kötne ki. Ő nem szeretne ilyen életet. Pláne nem a nagynyilvánosság előtt, mert Jackson az a gazdag férfi, aki napi szinten előfordul a bulvár sajtó hasábjain.

Még végig se tudja gondolni, hogyan legyen tovább, már kopog a sofőr, felkapja a lány összepakolt két bőröndjét, és indul kifelé. Elviszi a reptérre, felrakja a repülőre, majdnem szó szerint, mert addig vele van, míg be nem ül a gépbe. Ott aztán van ideje rendezni a gondolatait. Abban teljesen biztos, ezt ő nem szeretné, de abban is, hogy ezt az apja komolyan gondolta. Olyan gondolatai támadnak, ami tőle idegen, de ez hátha kibúvó lehet. Mikor az egyetemhez közeli lakásából a szünet utáni első nap belép az egyetem kapuján, máris akcióba lép. Szerencsére az idős portást megint a fia helyettesíti, aki azért eddig is tetszett neki, de félt az apja reakciójától. Most viszont már az nem érdekli, felülírta az apja házassági parancsa.

  - Szia Nicholas! Hogy vagy?

  - Kösz, ha te kérdezed máris jobban! – válaszol a fiú mosolyogva. Mindig is tetszett neki a lány a maga egyszerűségével, de félt a lány apjától, így sose mert lépni felé. Sajnos hírből ismerte az öreget.

  - Meddig dolgozol? Megihatnánk utána egy kávét! - mosolyog rá a lány.

  - …. – a srác először csak nyel egy nagyot, azt se tudja mit mondjon. Tart tőle, ez a lány nem olyan helyen szokott kávézni, ahol még az ő pénztárcája is fizetőképes. - Én veled?

  - Igen. Beszélni szeretnék veled és nagyon komolyan. Én hívlak meg, nem neked kell fizetni.

  - De én estig dolgozom.

  - Akkor egy vacsi nálam? – néz kérdőn, nagyra nyitott szemekkel a srácra.

  - Csak én és te? – hitetlenkedik még mindig Nicholas.

  - Igen. Hatra érted jövök! – mosolyog Sophia, és boldogan indul az előadóterme felé.

  Este jön a srácért, mikor az beszáll, ad neki egy puszit, de az autóban nem mond semmit. Nicholas úgy ül ott, teli kétellyel, és kérdésekkel, mint aki azt se hiszi, hogy ez vele történik, de nem kap választ. Sophia lakásán már terített asztal várja őket. A lány mindent elkészített, mielőtt elment a fiúért. Helyet foglalnak egymással szemben.

  - Elmondod végre, mi ez a színjáték? – mocorog a srác a széken, mert ezt teljesen hihetetlennek érzi, ami most itt történik.

  - Igen. Csak azt szerettem volna, hogy meghallgass. Hogy ne hagy ott valahol, mielőtt még végig mondanám.

  - Hallgatlak, mond!

  - Óriási kérésem lenne hozzád!  Vegyél engem feleségül! … Karácsonyig. Ha lehetne? Ha megtennéd?

  - Tessék? … De … de hogyan? Meg miért? Jó … oké. De ezt magyarázd el légyszi!

  - Oké! Azt mondtad oké? – kiabál örömében a lány.

  - Oké, de tudnom kell, miért, és meddig tartana? Meg miért én?

  - Apám karácsonykor férjhez akar adni egy olyan férfihoz, akit a legrosszabb ellenségemnek se kívánnék férjnek. Ha már férjnél vagyok, ugye nem kötelezhet újabb házasságra. A választásom meg azért rád esett, mert mindig is tetszettél. A másik pedig az, hogyha elveszel, valószínű, ki leszek tagadva, tehát semmivel se, leszek gazdagabb nálad. De most te mond, miért egyeztél bele azonnal?

  - Nekem is van rá több okom is. Első, hogy nagyon szimpatikus voltál már akkor, mikor először megláttalak.

A második, hogy ezzel talán törleszthetek a faterodnak. Sose gondoltam, hogy ez majd megadatik egyszer.

  - Törleszteni? Miért?

  - Mert ő vette el az anyámat.  Anya volt a titkárnője, később pedig a szeretője. Majd a felesége. Úgy hagyta ott apát és a kicsi vállalkozásunkat, mintha sose ismert volna bennünket. Apa a bánatba belebetegedett, mire összeszedte magát, már nem hogy nem volt vállalkozásunk, de nem volt semmink.

  - Evelyn a te anyukád? - néz nagyra kerekített szemekkel Sophia.

  - Nem, dehogy. Ennek már tíz éve. Azóta a faterod rég lecserélte. De jó fizetéssel a vállalatotoknál tartotta, vagy anya csikarta ki, ezt nem tudom, de sose jött vissza. Azóta csak a közösségi oldalakról szerzem róla az információim. De ezt hagyjuk. Mik a feltételeid. Beszéljük át, mit hogyan szeretnél.

  - Nincsenek feltételeim. Elveszel, hogy legyen papír. Össze is költözhetünk, hogy ne tűnjön alibi házasságnak. Utána meg ahogy alakul. Azt mondtad, tetszem neked.

  - Tetszenek ezek a feltételek! Legalább annyira, mint te! Mikor megyünk bejelenteni?

  - Amikor neked jó. – mosolyog a lány. Elérte, amit kigondolt, méghozzá könnyedén. De arról fogalma se volt, hogy az apja harmadik felesége Nicholas anyja volt. Ő egyiket se szerette, nem igazán foglalkoztak vele. Őt inkább a házvezetőnő nevelte, az apja meg finanszírozta.

  - Holnap mehetünk. – a szája szegletében halvány mosoly jelenik meg. Akkor most már ugye a vacsorát is megesszük? Megérdemlem?

  - Persze hogy meg! Sőt udvarolhatsz is, az is meg van engedve.

  Az esküvőjük karácsony előtt két héttel volt, és addigra már egészen jól megszerették egymást. Úgy nézett ki, ez nem csak rövid ideig tartó alibi házasság lesz, hanem sokkal több annál.

 Sophia a házassági kivonatot emailben küldte el az apjának az esküvőjük másnapján, aki először tajtékzott, majd fenyegetőzött, majd feltételt próbált szabni az anyagi támogatásáért cserébe. Két éven belül unokát szeretne dajkálni. Sophia még ennek is örült, mert keményebb reakcióra számított az apjától.

  A papa ezt már a következő karácsonykor megtehette. Ez a pici csöppség lágyította meg a nagypapa szívét, és változtatta igazi érző emberré.

Fohász a szeretetért

Egyetlen érzés, amiért fohászkodom,

legyen békés, boldog mosoly az arcokon.

Nem magamnak kérném, csak mindenki másnak,

szeretetet kérnék az egész világnak!

 

Mit jelent egy anya, tudja minden gyermek,

élje át, mikor a karok átölelnek.

Legyen meg az érzés ott mélyen, legbelül,

sose érezze magát senki egyedül.

 

Ne fenyegesse létét fegyver, háború,

ne csorogjon könnye, ne legyen szomorú.

Mindenki csak azt kívánjon felebarátjának,

mit jó szívvel adna meg saját magának!

 

Mert ha gyűlölet helyett ott a szeretet,

boldogság tölti meg a gyarló szíveket,

akkor nem akarjuk másoknak a rosszat,

talán e világra békességet hozhat.

 

A szeretet, mint érzés, mindenkinek kell,

ahhoz, hogy boldog legyen ez a földi hely.

Tehát erre vágyom, az Úrtól ezt kérném,

imát mondok érte templomba betérvén.
 

Tej a sütihez

 

- Anya! Mikor fogunk sütit sütni? Mindjárt itt a karácsony. – szaladt a hétéves Réka édesanyja után, aki csak pár perce ért haza a munkából. Ép csak belépett a házba, hogy lepakolja a holmiját a konyhában

  - Lehet még ma délután, csak előbb megnézem, megittátok -e a tejet.

  - Mert ha megittuk? – néz a kicsi nyakát behúzva. Fél a választól.

  - Miért? Megittátok?

  - Igen. Apa abból csinált nekem grízt ebédre, mielőtt elment dolgozni.

  - Hát, azt hiszem, akkor holnapra marad a süti elkészítése.  - mondja nyugodtan az anyuka. Van még mindenhez két napja, meg a pénze is fogyóban, de a következő nap még munka után takarítani megy, amiért azonnal megkapja a fizetését. Úgyis abból akarta finanszírozni a karácsonyi menüt.

  - Elszaladok a kisboltba! – ajánlkozik a kislány azonnal. – Egy liter tejet én is el tudok hozni!

 Az anyuka elgondolkodik egy pillanatra. Tényleg volt már rá példa, hogy a kicsi szaladt el a boltba, hiszen ez egy falu, az üzlet közel van, és az út túloldalára se kell átmenni Rékának. Csak egyetlen kereszteződés van, az is egy alsóbb rendű kis utca. Meg a suliba is egyedül jár. Belenéz a pénztárcájába. Az aprót kotorássza össze.

  - Lesz rá elég pénzünk? – Néz a kicsi most már szomorúbban, valahogy eltűnt az előbbi lelkesedése.

  - Igen, még annyi lesz. Meg még fél kenyérre is jut. Tudod, a simára, amit venni szoktunk.

  - Értem. Akkor azt is hozzak? – kérdezi már vidámabban.

  - Igen. – a kezébe nyomja a kétszázasokat – de tedd a zsebedbe, el ne szórd, mert akkor nem lesz süti!

  A kicsi gondosan elrakja a pénzt, beszalad egy vászonszatyorért, és már csapja is maga után a kertkaput. Már a sütésre gondol, mert segíthet az anyukájának, és az együtt eltöltött idő olyan jó szokott lenni. Meg ha kisült, a kalács szélét mindig megeheti az ünnep előtt. Gyorsan oda ér az üzlethez, ahol az eladó ismeri a kislányt, segít neki megtalálni a tejet és kenyeret. A pénze is elég, így már indul is haza. A hátára dobja a szatyrot, és a vállánál fogja, így könnyebb. Most lassabban, hiszen vigyáz, nehogy baj érje a vásárolt termékeket. Csak pár méterre van az egyetlen útba eső kereszteződéstől, mikor kivágódik onnan egy autó, és fellöki a főúton közlekedő kerékpáros srácot, és mint aki semmit nem tett, a kocsi megy tovább. Réka először nagyon megijed, majd lassan közelít a biciklishez. Addigra egy anyukája korú néni is futva indul a helyszín felé, ahol a fiatal férfi féloldalasan fekszik, nem mozdul.

  - Gyorsan, egy kis vizet! – kiabálja a néni.  Mikor meglátja a kislányt, utána hozzá beszél.

  - Van telefonod? Hívni kellene a mentőket! Nem vérzik, de beüthette a fejét!

  - Nincs telefonom. - mondja kicsi megszeppenve, de a segíteni akarás tombol benne.  Egy pillanatra beugrik neki, a vizet helyettesítheti a tejjel. De akkor nem lesz sütemény.  Csak egy apró pillanatra gondol a sütire, úgy érzi, a fiatal bácsinak nagyobb szüksége van most rá, ha az is jó.

  - Viszont van nálam egy liter tej. Az nem jó víz helyett?

  - Add ide gyorsan! Kicsit lefröcskölöm, utána hátha tud inni belőle.

 Réka pillanatok alatt kikapja a tejet, és nyújtja a néninek, aki gyorsan kicsavarja a dobozt, először valóban csak egy kicsit önt a férfi arcára, de hatásos, mert az nyitogatja a szemét. Majd úgy a dobozból itat pár kortyot, majd még párat. A srác magához tér, de nagyon fájlalja a karját.

  - Hazaszaladok, és anyukám szól a mentőknek! – tér vissza a kislány rendes hangja, és már fut is. Se kenyér, se tej nincs nála. Otthon olyan gyorsan magyarázza anyukájának, mi történt, hogy az alig érti, de felkapja a mobilját, és kiszalad az utcára, hiszen tőlük ellátni egészen a boltig, ez meg csak a sarkon történt. Azonnal észreveszi a helyszínt, és útközben már telefonál is.  A kislánnyal együtt szaladnak vissza a kerékpároshoz, hátha tudnak még segíteni.

  A fiatalember már teljesen a tudatánál van, és köszöni, amit érte tettek. Míg a mentők megérkeznek, a két felnőtt és Réka is a helyszínen marad. A kislány elmondja, hogy egy piros lapos autó volt, és úgy ment, mint aki nem ismeri a féket, de többet nem tud róla. A beszámoló után felszedi a földre rakott szatyorját, és a tejesdobozt is meglötyögteti.

  - Anya! Még félig van! Elég lesz a sütihez? – néz kíváncsian az anyukájára. – Bár nem baj, ha nem, a bácsi fontosabb volt.

  - Majd legfeljebb kisebb adagot sütünk. – nyugtatja meg Rékát az édesanyja.

 A fiatalembert a mentő elviszi, ők meg hazasétálnak. Útközben, és még a féladagos sütemény elkészítése közben is a balesetről beszélnek. A kislány végre meg meri kérdezni, ami végig zavarta.

  - Ugye nem baj, hogy odaadtam a tejet?

  - Helyesen cselekedtél kicsim, - bólogat az anyuka elismerően, - a fiatalember élete sokkal fontosabb volt, mint egy tepsi sütemény karácsonyra.

 Már késő este van, mire ki is sül a kalács, de Réka még megvárta. Ránéz, és mosolyogva bólogat.

 - Szép lett! Csodálatos! Inkább most nem kérem a szélét, több marad karácsonyra! – Ezzel elindul lefeküdni.

Másnap este éppen csak haza ér az édesanyja, valaki kiabál az udvaron, és kopog az ajtónál. A kicsi szalad ajtót nyitni.

  - Szia kicsi lány! Ezt neked hoztam. – Nyújt át fél kézzel, mert a másikon friss gipsz virít, egy tálca süteményt a fiatal srác. – Köszönöm, hogy olyan bátor voltál, és segítettél.

 Réka elképedve néz a tálcára, majd a fiatalemberre, aki már a kertkapun is kívül van.

A nagyi ajándéka

 

 

December közepe, nemsokára itt a karácsony. A boltok fényárban úsznak, és az üzletekben minden az ajándékozásról szól. A hangosbemondó percenként mást ajánl megvételre, szórja az ajándékötleteket, csak vásároljanak az emberek, nehogy az ötlet hiánya miatt hiúsuljon meg az ajándékozás, meg a boltok bevétele se mellékes ilyenkor. A nagyáruház játék osztályán egy idős, egyszerű ruhába bújtatott vékony csontú néni nézegeti az egyik bedobozolt babát. A baba is vékony alkatú, szép rózsaszínű fodros ruhába öltöztetve. A múltkor, mikor Emesével, a hét éves kisunokájával járt itt, ez tetszett a kislánynak legjobban. Még végig pásztázza a választékot, hosszasan gondolkodik, de beteszi a kiló kenyér mellé a bevásárlókocsiba a kiszemelt ajándékot. A pénztárnál sor van, de azért tíz perc, és ő következik. Gondosan a szalagra teszi a babás dobozt és a kenyeret.

  - Tizenhatezerötszáz! – ejti ki hangosan, mikor beüti a két tételt a fiatal pénztároshölgy.

A néni csak néz hol a babára, hol a pénztárcájára, amiből kiveszi az összes vagyonát, tizenötezer forintot. Lehajtja a fejét, és gondolkodik.

  - Sajnos nincs annyi pénzem. - mondja alig hallhatóan, és már arra gondol, hogyan tudná megoldani ezt a helyzetet. Nem nézte, de nem is látta volna az árat a dobozon, vagy alatta, meg nem is feltételezte, hogy ennyire drága. Borzasztó helyzetben érzi magát. Nem tudja kifizetni az unokája ajándékát, pedig soha életében nem prédálta el a pénzét. Sajnos otthon sincs több, és még a nyugdíjig kétszer kellene kenyeret is vennie. Fut át az agyán szinte minden egyszerre.

  - Értem. – a pénztáros is halkabbra vált. - Akkor tessék eldönteni, melyiket viszi. – majd rövid idő múlva hozzá teszi. - Higgye el, szívesen segítenék, ha mondjuk havonta egy ilyen lenne, de sajnos napi szinten fordul elő.

  A sorban kettővel mögöttük lévő fiatalember odaszól, mert mindent hallott.

  - Mennyi hiányzik?

  - Ezerötszáz. – válaszol a fiatal kasszás az idős néni helyett, mert látja, hogy annak mennyire kellemetlen ez a helyzet.

  - Kifizetem a néni helyett, adja oda neki azt a valamit, és már nyúl is a bankkártyájáért.

  - Nem, köszönöm. – int a fejével is nemet a néni. - Akkor sajnos nem tudom elvinni, mert nem tudok még kenyeret se venni a nyugdíjig. Sztornózza a tételt, megpróbálom másikra cserélni. – suttogja szinte és kiáll a sorból. Visszamegy a játékosztályra, a babát az eredeti helyére rakja, és azt nézi, hogy van ilyen babából mezítelen is. Segítséget kér egy fiatal vásárló anyukától, hogy az mennyibe kerül, mi a forintosított különbség a két baba ára között. Hát kissé elképedve hallja, hogy majdnem hatezer forinttal kevesebb a csupasz baba. Azt teszi a kosarába a kenyér mellé, közben azon jár az agya, hogy erre a babára spórol már három nyugdíj óta. De sajnos tízezer forintnál több nem jött össze. Újból sorba áll, ezúttal ki tudja fizetni, és még maradt a heti kenyerére is.

  Hazaérve máris a szekrényébe kutat. Van egy rózsaszínű selyem sálja, majd ő készít ruhát a babára. Igaz nem ugyan olyan a szín, meg ez apró mintás, de hátha nem tűnik fel Emesének. Óvatosan bontja ki a dobozt, hogy majd vissza is lehessen csomagolni. Csodás ruhát varázsol a babára, majdnem ugyan az a fazon, mint ami az üzletben volt. Még szép szalagot is vág az anyagból a hajába és beleköti egy masnira. Sőt a fiók mélyén egy régi nyúlós anyagú fürdőruhát is talál, ami ugyan fekete, de színes betét van az elejében. Gondban van, melyikből készítsen passzosnadrágot a babára. Mégis a fekete mellett dönt, mert az szép a rózsaszín ruhával együtt is. Napokig eltart, mire mindet szépen elkészíti, de nagyon csinos lett a kis játékbaba.  Szépen visszateszi a dobozba, becsomagolja, és beteszi a karácsonyfa alá. A lányának egy doboz teát ad egy tábla csokoládéval, a vejének meg egy krimit sikerült venni még a szeptemberi könyvvásáron akciósan. Minden ott várja a gazdáját az aprócska feldíszített műfenyő alatt.

  Szenteste jön a mamához a kis család felpakolva. A nagyi ajándékán kívül, ami egy jó meleg papucs és egy kötött pulcsi, ők hozzák a vacsorához a halászlevet és a rántotthalat, a mama meg a bejglit sütötte. A vacsora alatt Emese izgatottan nézi a dobozt, sejti a csomagolásból, melyik lesz az övé. A családi hagyományok szerint csak vacsora után lehet ajándékot bontani. Alig teszi le a kanalat, a süti most nem is érdekli, már szalad is a fához.

 - Ugye most már, kibonthatom? – a mama bólint, de mire kimondaná az igent, a kicsi lány már tépi is a csomagolást. A nagyi izgul, mennyire fog tetszeni, a kicsi pedig, hogy vajon a baba lesz, amit sejteni vélt. Örömmel veszi ki a dobozból.

  - Jaj, de jó! Ez a kedvencem! – örül a babának. Majd jobban megnézegeti. - De mama! Ez nem az a baba! – majd alaposan körbe forgatja. – Mami, ez a ruha pont olyan, mint a te sálad! Hozd csak ide! Nézzük csak meg!

  - Igen. Pont olyan, azért, mert abból van a ruhája. Tudod, amit akkor néztél, az már nem volt ott, mikor én rendeltem a jézuskától, így erre én varázsoltam a ruhát.

  - Nem szóltál időbe a jézuskának? … Nos, nem is baj. Ilyen ruhájú Barbija tuti nem lesz senkinek, mint az enyém! – mosolyog újból a kicsi. – De mama! A nadrágját is te varrtad?

  - Igen kincsem, én.

  - És van még ilyen anyagod?

  - Van Emesém! Maradt belőle.

  - Akkor hozzad csak ide azt a maradékot! Varrjunk még neki pár apróságot! - ugrándozik örömében a kicsi lány.

  Az egész szenteste babaruha készítéssel telik. Apa ötleteket ad, a mama szabja, az anyuka meg összevarrja a kicsi ruhákat. Emese meg csak öltöztet. Meg még újabb ötletekkel áll elő, mert látja, hogy még nem fogytak el a nagyi által oda hozott maradékok.

  A mami meg boldog, mert a félelme, hogy mi lesz, ha mégse tetszik az unokájának az ajándék, nem vált valóra. Sőt ennél boldogabb szentestére nem is emlékszik.

 

Karácsonyi utazás

 

  Karácsony előtt két nappal állok a sorban New York repülőterén, kezemben a beszállókártyám és miközben hullámos sötét hajam kiigazítom a szememből, hátra nézek. Nem tévedtem. Megint itt áll mögöttem az a csinos pasi, aki a büfénél is hárommal volt utánam. Kigombolt drága szövetkabátja alatt öltönyt visel, és milyen remekül áll rajta. Ő is fekete tincseibe túr. Elmosolyodom, de újból előre figyelek, még mielőtt kiszúrná, hogy őt nézem. Nem szeretném, hogy észre vegyen. Még élénken él bennem az előző melléfogásom. Volt nekem több éves jó kapcsolatom. De mikor már azt gondoltam, komolyabbra fog fordulni, hát akkorát tévedtem, szinte el se hiszem.

 Most pedig ahogy hallom, ez a férfi is tökéletes angolsággal cseveg a stewardessel. Hát nem lenne élmény újból átélni, amit már egyszer nagy nehezen túléltem. Lapátra kerültem, mert a pasim az anyjára hallgatott. Nem vagyok amerikai, hát nem is passzolok az ő jól szituált fiához. Erre gondolva inkább gyorsan igyekszem eltűnni, mikor beérek a gép utasterébe. Éppen kényelmesen elhelyezkedem a belső ülésben, mikor a már többször szemet szúró helyes pasi a sorokat számlálva megáll a külső szék mellett.

 - Ez az. – rám néz, mosolyog. Veszélyes mosoly, de el kell rejtenem, hogy megérint. - Bocsánat, ide szól a helykártyám. Ezek szerint ön mellé kell ülnöm. Ugye nem haragszik. Bemutatkoznék. – nyújtja a kezét. Én is az enyémet, de ő mondja először. – Karl

 - Krisztin – válaszolok és enyhén visszamosolygok. Magam sem tudom miért. Talán, mert a sors sodorta mellém, de ő nem tudhatja, hogy én már régen észrevettem. Igyekszem nem elpirulni.

 Kényelembe helyezi magát, elbabrál a kézitáskája elhelyezésével, és felém villant egy érdekes vigyort. Ez már nem mosoly, inkább olyan bejössz nekem vigyor, amitől a gyomrom liftezni kezd. Talán mégis rá jött, hogy én már többször megnéztem magamnak? Még kérdez valamit halkan a légikísérőtől, aki pont mellette megy el, kényelembe vágja magát, miközben a gép már emelkedik, és megint felém fordul.

 - Mi az úti célja? – érdeklődik a félreérthetetlen angol kiejtésével.  Én felhúzom a szemöldököm, mert nem hittem, hogy egy ilyen Adonisz beszélgetni akar pont velem, azt meg pláne nem, hogy mindjárt ilyen lényeges dologról, és még véletlenül sem az időjárás alakulásáról, de válaszolok.

 - Budapest. – gondolkodom, elmondjam -e, hogy magyar vagyok, de még inkább nem.

 - Én szintén. Megyek megvigasztalni az egyik gyerekkori haveromat, Tomot, akivel még a Columbiára is együtt jártunk. Sajnos mindent elveszített szegény, és szörnyű állapotban van már jó pár hónapja.

 - Anyagilag? – kérdezem én is angolul, mert hát itt ez most a magától értetődő nyelv. Elvégre Amerikából indult a gép, meg ő is így beszél hozzám.

 - Az lehet nem viselné meg ennyire. Meghalt a felesége egy balesetben, aki ráadásul éppen állapotos volt az első gyermekükkel. Csak két éve házasok, még a mindent jelentették egymásnak. – ahogy beszél, maga is szomorú lesz. Talán tényleg olyan jó barát, hogy átérzi a másik helyzetét. 

 - Sajnálom. – mondom én is halkan, mert ehhez nem igazán tudok mit fűzni. Ő folytatja.

 - Vele töltöm az ünnepeket, hátha sikerül egy kicsit jobb állapotba hoznom. Már szegénynek a szülei se élnek.

 - Nincsenek kollégái, akik figyelnének rá? Önnek kell a tengerentúlról utána jönnie? – kérdezem, mert tényleg ez jutott hirtelen eszembe.

 - Magánpraxisban ügyvéd. Nincs sok munkatársa. … De róla már eleget beszéltünk. Magácska milyen célból utazik Budapestre? – mosolyog megint rám. Már nyoma sincs az előbbi lehangoltságának.

 - Az édesanyámhoz megyek.  De az is elképzelhető, hogy haza is költözöm végleg. – jegyzem meg halkan, talán abból a célból, hogy eszébe se jusson udvarolni. Hogy ne feltételezze, amerikai vagyok. De ő megint érdekesen mosolyog.

 - Nem találta meg a számítását Amerikában? Mivel foglalkozik?

 - Kereskedelem. - adok egy tág témakört. Eszembe sincs konkrétumokat mondani. Róla még semmit sem tudok, azon kívül hová járt egyetemre, én meg tartsak beszámolót az életemről?

 - Ha mégis úgy dönt, marad Amerikában, lehet tudnék segíteni jó állást találni. Ugye még nem végleges az a döntés, szívesen segítenék!

 - Köszönöm, de a munkám még megvan. Ha maradnék, akkor azon se változtatnék. De most úgy érzem, inkább nem itt élnék.

 - Akkor mi a fő probléma? Nem tudja megszokni az éghajlatot?

 - Azzal sincs gondom. A mentalitással, a hozzáállással és néhány ember gondolkodásával volt inkább egyéni problémám. A szív szavát felülírta az ész néhány közvetlen ismerősömnél! De mi a helyzet magával? Ön is ügyvédként praktizál, mint a barátja?

 - Igen. Itt New Yorkban. – mondja, pedig már régen elhagytuk a várost. Valahol a tenger felett suhanhatunk. Majd az ő munkájáról beszélgetünk, ami számomra sokkal érdekesebb, mint az én kereskedelmi főosztályvezetői melóm egy híres divatcégnél. Bár erről továbbra se tájékoztattam, mert hiába nagyon csinos és udvarias férfi, számomra eredendően hátránnyal indul. Amerikai, és nem akarok újabb csalódást. Most én írom felül az érzés jeleit a józan eszemmel.

 Azért egyértelműen szeretne tőlem valamit, mert a mindenről csevegés után még landolás előtt megbeszéljük, hogy az ünnepek elteltével ugyan azzal a géppel repülünk vissza az államokba. Ő ugye vissza a régi életébe, engem pedig próbál ottmaradásra bírni, de én nem osztom a véleményét. Abban maradunk, hogy mindenképpen visszatérek, de valószínűbb, hogy felszámolni az ottani életem. Huncut mosollyal mondja, hogy legalább még lesz egy újabb esélye megváltoztatni az eltökélt szándékom.

 Anya vár a reptéren, így a frissen szerzett ismerősöm gyorsan magára hagyom, még mielőtt elkérné a telefonszámom. Így nekem is lesz időm gondolkodni, hogy tényleg a megbeszélt géppel induljak e vissza, vagy olyan gyorsan felejtsem el, amilyen hirtelen berobbant az életembe. Ez még annyi mindentől függ. Találok -e itthon jó melót, megfelelő albérletet, visszavárnak e a régi barátaim, és hogyan viselem az ottani életem hiányát. Anyát boldogan ölelem át, és most úgy érzem haza találtam. Itt a helyem a szülővárosomban!

 Míg anya bevásárol a karácsonyi vacsorához a még hiányzó dolgokat, én addig felhívom a régi barátnőm, Anikót, aki egyben kolléganőm is volt az itthoni áruházlánc külker osztályán. Említem neki, hogy a segítsége jól jönne az itthoni álláskeresésben, és egyben meghívom a karácsonyi vacsorára, amit mindjárt közlök is anyámmal, mikor haza ér. Meglepődik.

 - Hát erre nem számítottam, mert már én is hívtam vendéget. Lakik itt az utca elején egy csinos fiatalember, Tamás, aki teljesen egyedül maradt. Olyan kedves és aranyos, de mindig szomorú. Hát gondoltam ne legyen egyedül a szeretet ünnepén, pár napja meghívtam őt. Nem hiszem, hogy pont a te harsány és mindig vidám barátnőd elősegítené a céljaimat.

 - De anya! Ugye nem akarsz kerítő szerepébe tündökölni?  

 - Nem! De ugye sose lehet tudni.  Talán neked is bejönne, vagy inkább jól jönne. – majd pár perc gondolkodás után azt mondja - Na mindegy! Elfér ő is, legalább nem lesz olyan magától értetődő a célom. – és ezzel le is lesz zárva az ilyen célú beszélgetés. Közösen és jókedvűen készítjük a vacsorát a megemelkedett létszámra. Anya nekem olyan, mintha ő is a barátnőm lenne. Pláne mióta egyedül maradt. Nincs más, akivel megossza a gondolatait, így a neten is sokat beszélgetünk. Most is elmondtam neki a gépen megismert férfival kapcsolatos érzéseim és dilemmáim. Ő mosolyogva mondta, hogy akkor pont jó, hogy elhívta Tamást is, hátha vele szimpatizálni tudok. Már csak az utolsó simítások vannak, mikor megjelenik a barátnőm. Ő is segíteni szeretne. Készítem a tálaláshoz a tányérokat négy főre, ő a szalvétából éppen fenyőformát hajtogat, miközben kopognak. Én megyek nyitni, mert anya pont a sültet veszi ki a sütőből. Meglepetésemben talán még a szám is tátva marad. Az ajtóban két férfi áll, pedig csak egyet vártunk. Az alacsonyabb, aki szintén nagyon jóvágású, mindjárt meg is szólal.

 - Elnézést! Ön biztosan Krisztina. A mamájával beszéltem, és ugye nem baj, hogy a haverom is velem jött? Nem régen érkezett Amerikából, és hát nem akartam egyedül hagyni a lakásomban. Nem azt érdemelné. Ági néni eddig is nagyon aranyos volt velem, reméltem, nem okozok ezzel nagyobb problémát! – hadarja el gyorsan, miközben én nem vagyok képes folyamatosan rá nézni. Fogva tartja a tekintetem a másik férfi, aki a fejét billegtetve kacéran vigyorog rám.

 - Persze, nem probléma, fáradjanak csak be! – Invitálom őket és angolul szólok a magasabb pasihoz, mert ő nem más, mint a repülőről az utastársam.

 - Maga? Maga meg hogy kerül ide?

 - Hát Tamás az a barát, akiről a gépen meséltem. – ejti a szavakat tökéletes magyarsággal. – Örülök, hogy ismét összefutottunk! – mosolyog, és a kezembe nyom egy üveg pezsgőt, majd hozzám hajol, és megcsókol. Nehezen térek magamhoz a kábulatból. A barátnőm vidám csevegése ránt vissza, aki már tett egy plusz terítéket, és az asztalhoz ültette Tamást. Természetesen maga mellé osztva neki helyet. Én is leültetem a váratlan vendégem, és miután minden ételt az asztalra tettünk, mi is leülünk anyával. Én Karl mellé, aki talán inkább Károly, és akivel van mit megbeszélnem. Megvárom, hogy szedjen magának, és mindjárt kérdőre is vonom.

 - Ön magyar? Mikor szerette volna ezt megosztani velem? Én végig amerikainak gondoltam!

- Hát … ez hosszú történet lesz. Mikor kiszúrtam a büfénél pár emberrel magam előtt, akkor még azt hittem ön is amerikai. Tökéletesen beszéli a nyelvet. Utána meg mikor láttam, hogy azonos gépre szállunk, hát a sorsot dicsértem, de azért be kellet neki segítenem. Megbeszéltem az utaskísérővel, hogy maga mellé ülhessek. De még akkor is angolnak gondoltam. Beszélgetés közben rájöttem, hogy honfitársak vagyunk, de kihívást jelentet, hogy meg tudom-e hódítani angolként, mert említette, hogy már csalódás érte e területen. A hazai reptéren azért be szerettem volna vallani, de ott meg olyan gyorsan tűnt el, mint akit köröznek, és köddé kell válnia.

 - Tényleg bevallotta volna? – nézek a szemébe.

 - Igen, mert meg szerettem volna keresni, ha nem jelenik meg a megbeszélt visszaútra.

 - Meg akart keresni? – figyelek rá csodálkozva.

 - Igen. A keresztneve és az ülésszáma alapján talán sikerülhetett volna. De ez így sokkal jobb! Már van egy tuti elérhető pontom, ahol mindig megtalálom, vagy infóval tudnak szolgálni! – mosolyog anyámra.

  Ezen mindenki jót nevet, és kellemesen beszélgetünk tovább. Megisszuk a pezsgőt, amivel pertut iszunk, és tegeződésre váltunk. Közben arra gondolok, ő is kiszúrt magának, és tett is érte, hogy megismerjen. Ami pedig a legfontosabb, nem amerikai. A vacsora hosszúra nyúlik, mert nem csak én érzem jól magam Károly társaságában, hanem a barátnőm is Tamáséban. Sőt a végén meghívnak minket a következő napra magukhoz Tamás házába ebédre, mert Károly édesapja is velük fogja tölteni a napot, hogy ő se legyen egyedül. A felesége, azaz az Károly édesanyja már két éve elhunyt.

 Így egy pasik által készített ebédre lettünk hivatalosak. Érkezéskor én bort vittem, amit egy csókkal köszönt meg a mosolygós ismerősöm, de Tamás és Anikó is megirigyelte e jó szokást. Anya sütije viszont csak mosolygós szép szavakat kapott az igen karakán öregúrtól, aki később is leste anyám minden kívánságát. Az ebéd fenséges volt, a csókok sűrűsödtek, és én el lettem varázsolva. Az itthon töltött napok mindegyikén találkoztunk Károllyal. Az utazás előtti napon felajánlotta még azt is, hogy ha vele maradok New Yorkban, keres nekem jó és könnyű kereskedelmi állást. Vannak butikos haverjai, és az mégis jobb, könnyebb, mint az élelmiszerláncok üzleteiben. Itt én is tartoztam neki egy vallomással.

 - Vezető állásom van egy divatláncnál.  Mint mondtam, nem mondtam még fel. – mosolygok a szemébe.

 - Éreztem! Tudtam, hogy van valami magasabb végzettséged! De sima bolti eladóként is kellettél volna, mert a szív nem kéri a diplomát! – ölel át, és csókol meg.

 Ilyen vallomás után én is boldogan utaztam vele vissza az államokba.  Ez a karácsony nem úgy alakult, ahogy arra számítottam. Elhozta a szerelmet, de nem csak az én életembe. Tamás se szorul már Károly vigasztalására, mert Anikó ezt boldogan teszi meg helyette, és még anya arcára is mosoly kerül, ha Károly édesapja hetente többször is sétálni hívja.