A karácsonyi fényekkel kaptam vissza

 

                                       

 

 Ülök a fotelban, és fásultan magam elé bámulok. Sírnék, de már nincsenek könnyeim. Hallgatom a régi dalt, aminek a közepére figyelek jobban.

 „Visszatér hozzám, visszatalál, a levélben ennyi áll.”

  Mikor ezt a részt hallom, újból megnyílnak a könnycsatornáim, és legördülnek az arcomon a nedves cseppek. Már meg se tudnám számolni, reggel óta hányszor hallgattam meg újra és újra. Azt mondják, ezek a dalok a képzelet szüleményei. Nem tudom kinek a képzeletében jelent meg először, de az én helyzetembe most nagyon beletalált! Mert pontosan ez történt velem is, amikor este hazatértem a munkából. Egy rövid levél várt az asztalon.

 Drága egyetlenem!

Váratlan dolog történt, el kellett mennem, de ígérem, amint lehet, visszatérek hozzád!   

 Flórián

 Először csak néztem, és elolvastam még egyszer, de a második olvasásra se értettem jobban. Sőt harmadszorra hangosan olvastam fel magamnak, hátha akkor eljut a tudatomig.

 Most mi van?

 Hová ment és mikor jön? 

 De álljunk csak meg!

 Nem azt írta, este későn jövök, és nem is azt, hogy holnap, hanem azt, hogy majd visszatér, ha lehet. Mikor? Amint felfogtam, hogy ez hosszabb idő lesz, már nyúltam is a táskámba a telefonomért, és rányomtam Flórián nevére. Meg se csörrent, már egy hang tájékoztatott a szám átmenetileg nem elérhető. Döbbenten álltam a cédula fölött kezemben a telefonommal. Az jutott eszembe, hátha visszament valamiért a régi lakásába, hát azonnal azt a számot hívtam. Az meg csak csörgött és csörgött, de nem vette fel senki. Arra gondoltam, oda megyek, de megmagyaráztam magamnak, semmi értelme. Ha nem vette fel, valószínű nincs ott. Később még újra próbáltam a mobilján, de ugyanazt a választ kaptam, mint először.

 Tehát nem tudom elérni.

 Felszívódott!

 Mikor egy átidegeskedett éjszaka után reggel se sikerült, és ő sem keresett, már nagyon rosszul éreztem magam. Alvás helyett annyi mindenen járt az agyam, kombináltam, mi is történhetett. Fél éve ismerem, nem tudok róla mindent, de azt igen, hogy reggel szeretetben váltunk el. Ha a munkája miatt jönne késve, arról értesítene, történt már ilyen. Az egészben a legrosszabb, hogy a bizonytalanságban hagyott. Ekkor hallottam meg a dalt a rádióból. Egy bandavezér szökését mondták be előtte. Még először az jutott eszembe, milyen találó. „Ahogy lesz, úgy lesz”. Majd bágyadt állapotomban beültem a fotelba, és elsírtam magam, mikor a közepéhez ért a szöveg. Mert az meg az én helyzetem tükrözi tökéletesen. Majd kikerestem a telefonomról is, és végtelen lejátszásra tettem. Fáj az érzés, olyannyira, hogy még a munkába se mentem be, csak sírok, és várom őt haza.

 Kopogásra riadok.

 Elszundíthattam.

 Úgy ugrom ki a fotelból, majdnem felborítom az előtte álló üveg tetejű kisasztalt. Rátenyerelek, hogy visszanyerjem a megbillent egyensúlyom. Hazajött! Végre visszatalált. Rohanok ajtót nyitni, eszembe se jut, hogy neki már van saját kulcsa. De szörnyű csalódás ér, mikor az általam sarkig tárt bejáratban helyette a barátnőm, és egyben kolléganőm Kati áll szembe velem. Majdnem újból sírok. Kati rám néz, köszönés helyett tol rajtam egyet, és belép mellém a lakásba. Majd karon ragad, bekísér a nappaliba, engem a vállamnál megragadva lenyom, majd ő is leül velem a kanapéra.

 - Borzasztóan festesz!

 Nos! Mesélj! Mi történt? – Én előadom neki az este óta történteket, és csak törölgetem a könnyeim.

 - Kerested a lakásán is? – Érdeklődik. Neki is rögvest ez jut eszébe.

 - Nem. De hívtam a lakás telefonszámát. Hiába.

 - Megnézzük? – Villan egyet Kati tekintete, és már pattan is fel mellőlem, de én visszahúzom.

 - Ne. Vagy nincs ott, vagy nem is szeretne velem beszélni. Szerinted miért ment el?

 - Biztosan oka volt rá. A munkahelyén kerested?

 - Ott nem. De ott nem is szeretném. Mit szólna hozzá a főnöke, hogy ellenőrzöm? Ha oda se ment be, akkor meg már keresték volna. A főnöke tudja a számom. Még az elején mondta, hogy meg kellett adnia. Meg egyébként is, ő ment el magától. Ő döntött így. Nem láncolhatok magamhoz olyan férfit, aki lelép mellőlem pár heti együttlakás után. Pedig olyan boldog voltam. Már fél éve együtt vagyunk, 20 napja ide is költözött. Az ő ötlete volt, hogy éljünk együtt, mert ő többet szeretne heti pár találkozásnál, komolyan gondolja. Hát azt hittem végre nekem is sikerül. Hogy harmincöt évesen végre igazi párra találtam, és még van esélyem gyereket szülni. Azt hittem ő is szeretné, hiszen neki is tetszett a gyerekprojekt. Boldognak mondta magát, és én is ezt éreztem.

 - Szerintem az is volt, én is ezt láttam rajta. Lehet munka miatt kellett elmennie. – Próbál a barátnőm vigasztalni.

 - Akkor miért nem azt írta arra az átkozott cédulára? Vagy miért kapcsolta ki a mobilját?

 - Talán lemerült.

 - Ezt el is hinném, ha pár óráról volna szó. De azt írta elmegy, és majd visszatér. Tegnap reggel óta nem is hallottam felőle. Reggel még csókokkal, öleléssel búcsúzott, egyszerre indultunk munkába.

 - Én akkor is megnézném a régi lakásán. Lehet visszajött valaki a régi kapcsolatából, és azt kell lerendeznie. Volt valaha felesége? … Tényleg! Elvitte a holmiját? – Kap a fejéhez Kati. Erre még én se gondoltam, gyorsan a neki átadott szekrényhez lépek. Látszólag semmi nem hiányzik. Illetve, talán, amit magára vett, és esetleg egy nadrág, meg egy pulcsi. Mintha magasabb lett volna a polcon a rakás. Meg a kisebbik sporttáskája a szekrény aljából. Gyorsan a fürdőbe megyek.

 - A fogkefét és a borotvát elvitte! - kiabálok vissza, de ahogy megfordulok, Éva már ott áll mögöttem.

 - Akkor több időre ment el. Gyere! Megnézzük otthol. – Már húz is magával. Nincs erőm ellenkezni, meg talán nem is akarok, mert én is kíváncsivá váltam. A házhoz érve a kocsija a megszokott helyén, a többlakásos társasház előtt parkol. Felnézek az első emelti ablakára. Semmi fény, pedig már szürkül. Szerintem nincs otthon, de azért felmegyünk, és becsengetünk. Senki nem nyit ajtót, mi pedig hallgatózunk, de teljes a csend. Semmi zaj. Közben a semmiből egy idegen jól öltözött férfi vágtázik el mellettünk, majdnem elsodor engem. Szabályosan meglök, bár lehet véletlen, mert annyira iparkodik. Még sosem láttam, pedig jó párszor már voltam itt, és ismerem nagyjából a szomszédokat. Mindegy. Visszamegyünk a lakásomba, és megígérem Katinak, holnap már bemegyek dolgozni. Azért az éjszakát magamba roskadva szomorú gondolataim társaságában töltöm, de reggel erőt veszek az elgyötört testemen, és a még megtörtebb lelkemen, elindulok a munkába. Útba ejtem Flórián lakását, oda visz a féltés és a kíváncsiság egyvelege. Félreállok egy parkolóba, csak úgy távolról figyelek. A kocsi ugyanott, ahol tegnap, az ablakok sötétek. Nem értem az egészet, ha csalódott az együttlakás folyamán, nem kellettem neki, miért nem mondta meg a szemembe. Megkímélt volna ettől a borzasztó kételytől. A kocsija meg sem mozdult, pedig már neki is el kellett volna mennie a melóba. Vagy talán szolgálatival lenne? Csak körülötte forog minden aprócska agytekervényem, képtelen vagyok másra koncentrálni. Úgy indulok tovább, mint egy robot, aki parancsot teljesít.

 

  Már két hete nem ad életjelet magáról a barátom, ha még egyáltalán annak mondhatom. Szeptember vége van, és az ősznek nem a szépségét, hanem a szomorúságát látom. Kelletlenül rugdosom arrébb azokat a szép színes leveleket, amiket máskor gondosan válogatva csokorba szednék, és vázába tennék. Mellesleg van egy olyan érzésem, mintha figyelnének. Mióta Flórián nincs velem, már többször éreztem ilyet a saját lakásom előtt, meg akkor is, ha az ő lakásánál álltam.

 

 Már két hónap telt el azóta a bizonyos asztalon hagyott levél óta, de csak nem akar hozzám visszatalálni Flórián. Csak azt nem értem, miért írta arra az átkozott lapra, hogy visszatér, ha eszébe se jutok. A szívem még mindig fáj, ha rágondolok, a lelkem, sőt már a testem is romokban. Még reménykedem, mert az ellenkezőjét nem vagyok képes elfogadni. A fejlemény csak annyi, már a lakásán is ki van kapcsolva a telefon, nem csak a mobilján. Kati próbált segíteni, utána nézett, van-e Flórián nevén újabb telefonszám, vagy újabb lakás a környéken, de semmi nincs.

 

 Már három hónapja nem talál vissza hozzám, pedig én ugyanott lakom, ahol a távozásakor. December közepe van. Azóta gyalog járok munkába, mert félek, nem tudok koncentrálni már a vezetésre sem. Azért így is útba ejtem néha a lakását, pedig a figyelő tekintetek érzése a mai napig is sokszor rám tör, de senkit nem látok, aki konkrétan figyelne. Bár ma már nem érzem. Ez már fura is ennyi idő után. Az autója még mindig nem mozdult, már csupa por, teli van ráhullott falevéllel.

 Vajon hol lehet, ha a kocsiját is hátra hagyta?

 Azon gondolkodom, talán mégis bemegyek a munkahelyére.

 De lenne értelme? Ő ment el, és azt írta, majd jön, de egyre kevésbé bízom.

 

  Már csak egyetlen hét van karácsonyig, én is utolsó napom töltöttem a munkában, onnan sétálok, vagy inkább vánszorgom haza. Szétszórt vagyok és kiüresedett. Kába, mint a hal, akit nyakszirten csapnak a karácsonyi vacsora miatt. A kirakatokat ellepték a különböző színekben pompázó díszítések, az utcákon és a házak ablakaiban gyönyörű égősorok pompás formákat kiadva világítanak, villóznak, de én mégis letört és kedvetlen vagyok. Ajándék vásárlásával sem foglalkozom. Minek és kinek. Nem tud a világ összes karácsonyi fénye se javítani a kedélyállapotomon. Már előre félek az egyedül töltött ünnep gondolatától. Eddig is egyedül voltam minden ünnepen, de akkor még nem ismertem őt. Még reményem se volt. Bár már most is elhagyott, de ez még fájdalmasabb, mintha meg se csillant volna egy párban töltött karácsony esélye.

  Ahogy egyre közelebb érek a házunkhoz, látom, már a mi házunk bejárata is fényárban úszik. Valaki vette a fáradtságot, és feldíszítette. Ugyan minek. Egy pillanatra becsukom a szemem, még nézni is nehezemre esik a szürkületben a fényáradatot. Amikor újra kinyitom, megakad a tekintetem az ajtó előtt, a járdán várakozó férfin. Háttal van nekem, a nyakát a gallérjába húzza, de az alakja olyan nagyon ismerős. A magassága, a vállas termete, a kiállása. Fekete nadrágja passzol izmos fenekén, és fekete dzsekije is a karjára feszül. … Istenem! Ez Ő.

 - Flórián! – Szakad fel belőlem önkéntelenül. Felém fordul a hangra, és figyel. Elmosolyodik, lép egyet, felemeli a karjait, de megáll. Én viszont nem vagyok képes uralkodni a rám törő érzéseim felett, és futva indulok felé. Erre ő is lép felém és felkap, az ajkait a számra tapasztja, és nem szólunk, csak csókoljuk egymást. Majd a keze az arcom simítja végig. Hirtelen megborzongok. Nem az érintése, hanem a jégcsaphoz hasonlító keze váltja ki belőlem.

 - Te jéghideg vagy! Mióta vársz rám?

 - Kábé másfél órája. - Dörmögi mély hangján, de semmi rosszallás nincs benne.

 - Miért kint vártál rám? Miért nem mentél fel?

 - Nem akartam. Mi van, ha már lecseréltél, ha találok ott valaki mást.

 - Megérdemelted volna, de nem lettem volna képes rá! Viszont magyarázattal tartozol, mert amit én átéltem, azt nem tudod egy csókkal kompenzálni!

 - Tudom. – Húz magához, és újból átölel, megcsókol. – Menjünk fel, ott mindent elmondok.

A lakásba lépve lekapjuk a kabátunkat, és a karjaiba zár. Csak csókol, és közben azt morogja a számba, nem tud betelni velem, mert annyira szeret.

 - Akkor hová tűntél három hónapra? – Kérdezem, mikor egy pillanatra felszabadul a szám.

 - Megszökött a börtönből az alvilág vezére, akit én juttattam oda. Ha itt maradok, téged is veszélybe sodortalak volna. Addig kellett lelépnem, amíg nem ér a nyomomba, és rólad nem tud. Így is figyeltünk téged is, ha kell, meg tudjunk védeni, úgyhogy az én érzéseim se voltak irigylésre méltóak. Nagyon féltettelek! Rossz ötlet volt a lakásomhoz mennetek! Majdnem közbe kellett avatkoznunk. Azt hittem, meg fog támadni téged, nekem pedig egy darabig rejtőzködnöm kellett. Az veszélyes helyzet volt. Utána meg én voltam a csali, hogy visszakerüljön a méltó helyére. Tegnap végre megtörtént. Elfogtuk. – meséli nyugodt hangon, és ismét átölel. Ilyen boldog még sosem voltam. Visszatalált hozzám épségben, és tényleg jobb volt, hogy nem éreztem a fenyegetettséget, és nem tudtam, hogy ő mekkora kockázatot vállalt.

 

 

* Az említett dal: Koncz Zsuzsa Ahogy lesz, úgy lesz