A sors keze

 

                                                               

A SORS KEZE

A fiatal szép szőke harmincas Karola nem képes túllépni férje halálán. Négy év után is még mindig búskomor, és csak nagyritkán tud örülni egy-egy szép pillanatnak. Azt a heti pár aprócska örömöt és mosolyt is egyetlen pici fia képes elővarázsolni belőle. Már állapotos volt, mikor a férje baleset áldozata lett. Azóta is csak a pici Domi az egyetlen, akinek a társaságát szívesen viseli. Benne érzi férje jelenlétét, hiszen az apróság az egyetlen, ami igazán rá emlékezteti. Édesanyja és barátnője már egy ideje könyörög neki, mozduljon már ki végre, és menjen társaságba. Lídia Karola anyukájával, Évával karöltve próbálja ismét rávenni a kimozdulásra a fiatal anyukát. A barátnőnek van egy javaslata.

 - Ide figyelj csajszi! A hétvégén kirándulni megyünk a szokásos csoportunkkal a hegyekbe. Velünk kell jönnöd! Reggel megyünk, este jövünk. Friss levegő, mozgás, könnyed csevegés. És elsősorban emberek!

  - Nem tudom. Nem nekem való.

 - De! Neked való! Mindig is szerettél kirándulni azlőtt. Most meg már úgy besavanyodtál, hogy messzire érzem az ecetes szagodat!

  - Nem tudom. Nem szívesen. Hová teszem addig Domit. – Hezitál Karola. Igazat ad barátnőjének, de menne is, meg nem is. Kifogást keres inkább.

  - Anyukád vigyáz rá. Már máskor is megtette, és sose volt gond. – Győzködi Lídia.

  - És ha nem ér rá? - Néz a jelen lévő édesanyjára Karola. A tekintetében benne van, azt várná tőle, ne érjen rá. De már az édesanya is osztozik Lídia véleményével.

  - Ráérek! Domira bármikor!

  - És sokan lesznek? - Próbál a fiatalasszony újabb kibúvót keresni.

  - Olyan húszan. Kábé annyian szoktunk menni. Ez egy állandó csapat. Egy két ember mindig hiányzik, cserélődik.

  - Akkor én már nem is kellek oda. – Legyint unottan Karola.

  - De kellesz! Beszéltem velük. Várnak téged is szeretettel.

  - Na jó. Talán megpróbálom. Ha nem leszek túl fáradt.

  - Reggel hétre nálam legyél! Mellettünk a téren van a találkozó. Érted? Hétre nálam!

Rögzíti még egyszer az időpontot Lídia, Karola jól vésse az emlékezetébe, és elviharzik a barátnő. Karola először bánja, de utána mégiscsak rászánja magát, és már menni szeretne. Hétvégére mindent elintéz, édesanyja időben, félhétre nála van, csak a lánya hagyja már el végre a lakás nyújtotta egyhangú menedéket. Igaz eljár vásárolni, meg a kisfiával a játszótérre, de máshová nem. Most is izgatottan készül, már visszatáncolna. Még vagy háromszor fordul vissza valami kitalált dolog miatt, mire Éva határozottan kitessékeli a lakásból. Mivel anyja szabályosan elkergette, hét előtt pár perccel megjelenik Lídiánál. A barátnő csak ránéz, vág egy grimaszt és már mondja is a véleményét.

  - Te hogy nézel ki? Nem temetésre megyünk! Miért nem teszed már félre ezeket az átkozott fekete ruhákat?

  - Már megszoktam. Tudod Domokos miatt.

  - Ezzel nem hozod őt vissza! Lépj már tovább! … Gyere!

Rántja be Karolát a lakásába, és előkap a szekrényéből két színes pamut pólót.

  - Vedd fel, amelyik jobban tetszik! Most! … A fekete halász esetleg maradhat, hogy ne érezd magad annyira vacakul!

Karola még nézegetné, melyik is legyen, de a barátnője ismét rászól, ne húzza az időt, mert menni kell. A megszeppent nő a szolidabbat választja. Rózsaszín alapon apró fehér virágok. A másik nagyon színes volt. Olyat már évek óta nem hordott. A méret is pont jó, hasonló alkatúak Lídiával.

  - No tessék! Mindjárt emberi kinézeted van! A feketét hagyd itt. Vedd úgy, hogy cseréltünk!

Karola még variálna, vinné magával a feketét is, de Lídia már tolja is maga előtt, ki az ajtón, mert igyekezniük kell. A térre érve már szinte mindenki ott van. Még a busz is, amivel menni fognak. A barátnő bemutatja a csapatnak Karolát. No nem mindenkinek külön, hanem csak úgy egyszerre mindenkinek. A csoport tagjai szinte kórusban köszöntik az új csapattagot, ám egy sötét hajú, magas fiatalember azonnal szükségét érzi a személyes bemutatkozásnak.

  - Szia Karola. Laci vagyok. Örülök, hogy velünk jössz. Kell ebbe a társaságba végre már több fiatal is.

És nyújtja a kezét az üdvözléshez. Lídia meglepődik a férfi tettén, mert idáig inkább visszahúzódónak tartotta. Karola meg zavarban van. Nem tudja, hogyan reagáljon. Önkéntelenül is végig méri a bátor rajongót. Csinos. Jegyzi meg magának egészen hátul, a gondolatai legmélyén. Majdnem annyira jól néz ki, mint Domokos volt. Vagy lehet, hogy még sármosabb? Érdekes mosoly társul a karakteres, férfias arcához. Vagy csak az emlékei játszanak vele? Lehet már nem olyan tiszták? De ennek az átgondolásához csak egy pillanatra volt szüksége. Igazán bevallani már nem is meri még önmagának sem, hogy tetszik a férfi neki. Gyorsan próbál valami épkézláb mondatot kipréselni magából.

  - Én is boldog vagyok, hogy itt lehetek. Bár Lídiának tartozol köszönettel. Ő cipelt el ide. – A  férfi Lídia felé dob egy apró köszönömöt, és tovább próbál ismerkedni az új csapattaggal.

  - Örülök, hogy itt vagy! Meglátod milyen klassz lesz! Szereted a hegyeket?

  - Valamikor szerettem. De már régen nem jártam sehol. Lehet úgy elfáradok, majd húznotok kell, mert nem lesz erőm felmászni.

 - Vállaljuk a kockázatát! Igaz Lidi? 

Néz huncut mosollyal a barátnőre a férfi, és mosolygós tekintettel cseveg Karolával. A buszon megkéri a két nőt, ugyan, mint a csoport fiatalabb tagjai, üljenek már hátra, ott egymás mellett tudnának helyet foglalni. Természetesen Karola mellé ül. Lídia hagyja, mert gyorsan levette a pasi nyomulásának miértjét. Mivel ő már előzőleg elmondta a társaságnak, olyannal jön, akit ki kell rángatni a lelki gödörből, és egyedül van, hát biztosan ezért hajt. De ennyire? Mikor kiszállnak a járműből, és elindulnak meghódítani a hegyet a gyönyörű tavaszi napsütésben, Laci akkor se tágít Karola mellől. Egy-egy meredekebb résznél a karját nyújtja, legyen mibe kapaszkodnia a nőnek. Ahol meglát egy szép mezei vagy erdei virágot, azt letépi, és a Karolának nyújtja. Mindenben segíti, és végig szóval tartja. No meg kérdezgeti. A kirándulás végére már azt is tudja, a nőnek négy éve meghalt a férje, és van egy gyermeke. De mindez nem zavarja. Találkozót kér tőle. Karola még kicsit nehezen, de Lídia unszolására rááll a randira. Majd mégsem akar elmenni, mert arra gondol, ez lehet nem véletlen. Hogy ezt az egészet a barátnője szervezte így. Lídia nehezen érteti meg vele, semmi köze az egészhez. Ő csak kirándulni vitte. Egyébként se kötelező számára semmi. Ha nem érzi jól magát, legfeljebb ott hagyja Lacit, és hazajön a biztonságot nyújtó otthonába. Még rágódik rajta, de mire eljön a találkozó ideje, lázasan készülődik. Mégiscsak kiváltott belőle valami érzést ez a férfi. Az első randit utána még több követi. Karola egyszer csak azt veszi észre magán, boldogabban jár kel a lakásban, és nagyon várja a Lacival való találkozásokat. A férfi szintén bolondul a nőért. Kedvesen udvarol, nem sürgeti, de azért apró jelekkel igyekszik a nő tudomására adni, ő ezt komolyan gondolja. Már túl vannak az első csókokon, mikor egy találkozó után Karolát Laci hazakíséri, és éjszakára is marad. A fiatal édesanyának reggelre van némi lelkiismeretfurdalása, de azért sokkal boldogabb, mint még Lacival való találkozás előtt volt. Éva és Lídia azonban próbálják helyre billenteni a lelkiismeretét. Sőt még elhunyt férjének édesanyja is azt tanácsolja, ne maradjon egyedül. Ezek után egyre sűrűbben töltik együtt az éjszakákat. Majd Laci Karola jóváhagyásával oda is költözik. A kis Domit is nagyon megszerette, és a kicsi is a férfit. Már többször apának szólítja. Bár mikor a férfi egyedül marad vele, néha elgyengül, és a kisfiúra nézve potyognak a könnyei. Ezt Karola előtt próbálja titokban tartani, mert nagyon szeretik egymást. Már a nőnek is feltűnt Laci néha nagyon elkedvetlenedik, de nem szokott nála sokáig tartani. Csak nehéz napja lehetett. Néha pont a kicsi fiú vidítja újra fel. Újból igazi családként kezdenek élni. Karola és Laci örül minden együtt töltött pillanatnak, ezért elhatározzák, hogy tovább lépnek.

  - Drága Karola. Nagyon szeretlek. Szeretném megkérni a kezed. De mielőtt igent mondanál, még tudnod kell valamit rólam, a múltamról.

  - Igen?! És mit? – Lepődik meg a fiatalasszony.

  - Nekem volt régen egy balesetem. Egy olyan dolog, amiről nem tehetek igazán, de mégis sokszor nagyon le tud törni, ha eszembe jut. Én elütöttem egy bicikliző fiatalembert, aki belehalt. Azt mondták a felesége éppen kismama volt. Sokszor jut eszembe, mikor Domikára nézek. Körülbelül ennyi idős lehet ő is.

  - Mit csináltál? Biciklist ütöttél el?  - Hűl ki még a tekintete is Karolának.

  - Sajnos igen. Volt egy defektem, és irányíthatatlanná vált az autóm. Ott futottam rá egy előttem haladó platójáról leesett hegyes vasra. Nem akartam. Még gyorsan se mentem. Egyszerűen nem tudtam mit tenni. A jogosítványom is meghagyták, de azóta nem vagyok képes vezetni.  Ezt tudnod kell rólam. Ha autót szeretnél, neked kell levizsgázni. – Karola mereven figyel, de nem a jogsi megszerzése érdekli. Van neki, nem is használja.

  - És ez mikor történt és hol?

  - Négy éve márciusban a Hungárián.

  - Te jóságos ég! Milyen kerékpárral volt, akit elütöttél?

  - Egy zöld-sárga versenybiciklivel. Miért fontos ez? – Lepődik meg a kérdésen a férfi.

  - Mert te a férjemet ütötted el! Az én férjemet! Érted?  - Karola sírva kiabálja a mondatokat.

  - Azonnal szedd össze a holmid, és tűnj el a lakásomból! Ez nem lehet igaz! Ezt direkt csináltad?  - A férfi lehajtja a fejét, és talán jobban potyognak a könnyei, mint Karoláé.

  - Nem tudtam. Hidd el, nem tudtam. Ez csak véletlen. … De szeretlek. – Lép a nőhöz, és átöleli.

  - Menj el! - Kéri Karola sírva, de nem lép el az ölelő karokból. Sőt a férfi vállára hajtja a fejét.

  - Nem tudok. Szeretlek.  – Suttogja Laci lehajtott fejjel, könnyeit törölgetve. - Ez talán a sors keze, vagy a Mindenhatóé. Nekem kell felnevelnem azt a kisfiút, akinek az édesapja miattam nem tudja ezt megtenni.

Szorosabban öleli Karolát, aki most iszonyúan érzi magát. De Laci lelkiállapota legalább ugyan ennyire borzasztó. A kis Domi oda megy, mindkettő lábát átöleli, és ő is sír. Bár ő még nem tudja miért. Talán azért, mert a két felnőtt, aki számára a biztonságot jelenti, most szomorú.