Ha lehullanak az állarcok

Ha lehullnak az állarcok

Alessandro

Lezseren a felső galéria korlátjának támaszkodom és a táncteret kémlelem. Innen mindent nagyon jól látok, de rám senki sem figyel. Ezzel szoktam elütni az időt, ha már nagyon unatkozom. Mellettem az igazi haverom, Tom, meg az öcsém, Ricardo, másik oldalamon meg aki talán még annál is sokkal több, Pietro. Lent rengetegen vannak, ami nekünk csak jó, mert akkor dől a lóvé a kasszába apám legnagyobb örömére. Meg választék is van, akivel később el tudunk szórakozni. Már kiszúrtam magamnak egy szőke, piros ruhás csinibabát, őt stírölöm, aki egy nyámnyila vékony figurával táncol, mikor meglök a könyökével Tom és a bejárat felé mutat. Rögtön veszem az adást, majd hunyorgok párat, mert nem vagyok biztos, hogy jól látok, vagy csak káprázik a szemem. A homlokomra tolom a fekete napszemüveget, mert szabad szemmel, tisztán is látni akarom. Ez nem egy szokásos csinibaba, hanem egy igazi istennő. Egy csodálatos, magas, feketehosszú hullámoshajú szépség, padlizsán színű selyembe burkolva. Nem olyan, mint az itt megforduló nők többsége, akiknek fél fenekük is kilóg a divatos göncükből. Neki a ruhája tökéletesen követi a testformáját, de mégis lazán siklik rajta ahogy mozdul, a térde alá ér és az alja minden lépésnél libben egy kissé. Azok a lépések pedig olyan kecsesek, hogy egy királynő is megirigyelhetné ezt az eleganciát. Ez egy csodálatos HÖLGY!

 - Mit szólsz Alessandro? Kit találtam? – bokszol a vállamba a haver, miközben én ismét a szemem dörzsölöm, az öcsém meg a szeméről a kezébe veszi a sötétített szemüvegét. Hát ő is kíváncsi.

 - Tényleg ott van, jól látsz! – mordul egyet Pietro, aki valóban egyensúlyban van a neve jelentésével, mert pont olyan hatalmas és kemény, mint egy kőszikla.

 - Ismerjük őt? – érdeklődöm a többiektől - Én biztosan nem, mert ezt a nőt, ha már láttam egyszer, tuti nem tudnám elfelejteni. Biztos, hogy eddig még egyik szórakozóhelyünkön se bukkant fel, amikor én jelen voltam.

 - Még nem járt itt szerintem soha. – közli Pietro is, de már telefonál, majd pár szó után nemet int a kopasz fejével. A beléptető által megerősítést nyert.

 - Akkor teszek róla, hogy ez megváltozzon! – mondom ki jó hangosan és elindulok a lefelé vezető lépcső irányába.

 - Megyek én is! - indul utánam Tom, Pietronak pedig kutyakötelessége, így ő se marad le. Az öcsém viszont a korláttól vigyorog rám. Ő inkább fentről nézné végig a hódításom.

 - Egyébként láttad kivel jött? – érdeklődik a haver.

 - Persze. De az engem kevésbé érdekel. Ez a nő kell nekem!

Végig figyelemmel kísérem a mozgását, míg leérek a tánctérre és már lépek is mögé a bárpultnál. Odaszólok a pultoslánynak.

 - Vanda, a hölgy a vendégem! – Közben már a keze után nyúlok, a számhoz emelem, puszit nyomok rá és bemutatkozom.

 - Alessandro tisztelettel. Válasszon bármit, ön ma a vendégem. – A hölgy nagy barna szemekkel, kikerekített tekintettel néz rám, és ha lehet még jobban kihúzza magát.

 - Viktória. De miből gondolja, hogy elfogadom az ajánlatát. – Közben a vele érkező férfira pillant és az állával int felé, aki kicsit tovább megy a bárpultnál, és pár hellyel arrébb leül. Remek. Ezt se nekem kell megoldanom, ő maga teszi parkolópályára a kíséretét.

 - Mert szeretném, ha ma jól érezné magát. Az ital után pedig elvinném táncolni! Ugye arra sem mond nemet!

 - Mondták már magának, hogy kissé rámenős? – Mosolyog a szemembe, és választ egy koktél, majd mellé ülök és kellemes beszélgetésbe keveredünk. Később táncolni viszem. A tánclépései ugyan annyira kecsesek, mint maga az egész lénye. Gyönyörűen és könnyedén lépdel. Szinte lebeg a karomban. Csodálatos vele minden pillanat. Kedves, humoros, előkelő, kissé kimért, de mégis aranyos. El se engedem magam mellől egész este, sőt úgy érzem, ez nem a szokásos egyéjszakás kaland lesz. Ez attól sokkal több. Ez a nő kell nekem! Nem is próbálom meg lerohanni, bár olyan igen ritkán fordult eddig elő velem, hogy ne a vágyaimra koncentráljak, hanem jövőt tervezzek. De most ezt érzem helyénvalónak, inkább további találkákat beszélünk meg. Másnap egy étterembe viszem, ahonnan pont az étkezés végeztével a fater telefonja szólít el, sürgős, halaszthatatlan melóba. Ahogy én leteszem, már a pár asztallal mögöttünk ülő Riccardo és Pietro mobilja csörög. Kiiktatták az egyik behajtónkat, sürgősen utána kell nézni. Megrendülve közlöm Viktóriával, hogy el kell mennem, de őt előbb hazavinném. Nem hagyja, menjek csak nyugodtan. Hívnák neki egy taxit, egy háttérgondolattal, akkor megtudom hová viszi, de azt is elhárítja. Csak egy telefonszámot kapok.

Már három hete találkozgatunk napi szinten. Persze nagy részét úgy intéztem, hogy Pietro és az öcsém ne üljön a szomszéd asztalnál. De a beszélgetéseken és heves csókcsatákon kívül más nem történt közöttünk. Én még egyetlen nőre ennyi időt sosem szántam, de nem tudom mit tegyek. Egyelőre játszom a tisztességes jófiút, aki a menő vállalkozásaiból él ilyen színvonalon. Pedig, ha tudná! Ha még előtte elmondom neki, ki is vagyok valójában, lehet, hogy faképnél hagy. Ha utána, akkor meg azért. Ha nem róla lenne szó, minden további nélkül megszerezném, kényszeríteném, mint eddig bármikor. Okot mindig lehet találni, ami jobb belátásra bírja az áldozatot. Ha kell be is zárnám, de mindezt vele nem tehetem meg. Azt hiszem beleszerettem, és őt a tenyeremen szeretném hordozni! Ő az a nő, akit be szeretnék majd mutatni az apámnak.

 

Viktória

Kiszállok a taxiból. Igen izgatott vagyok. A kollégám, Dévid megszorítja a kezem, és mond pár bátorító szót, majd átfogja a derekam, és az ajtóig így kísér. Belépek a város egyik legnagyobb és legmenőbb szórakozóhelyére. Kollégám tenyerén kívül érzem magamon a rengeteg vizslató tekintetet. Odasúgom Dévidnek, hogy ne hagyjon magamra, mert ki tudja mi is történhet velem. Még sosem voltam itt, és ehhez hasonló helyeken is nagyon ritkán. Már ha nem a munka szólít, hanem csak a szórakozás kedvéért. Lassan araszolunk el a bárpultig. Éppen csak megállok, a tekintetem körbe járatom a helyen, mikor egy magas pasi lép mögém, és már rendelkezik is, hogy kapjak egy italt. Majd megáll velem szemben, kezet csókol és bemutatkozik.

- Alessandro tisztelettel. – én csak nagy szemeket meresztek, hogy ilyen céltudatos, és azonnal lépett felém. Nagyon csinos, helyes arcú, kissé hullámos félhosszú fekete haja kifejezetten jóképűvé teszi. Kék szeme szinte világít és rendkívüli az önbizalma, mert már meg is hívott egy italra és a további szórakoztatásomról is gondoskodna. Jelzek egy szem és állmozdulattal Dévidnek, hogy lépjen tovább, és onnan tartson figyelemmel. A fickó azon kívül, hogy elég határozott, igen vonzó is. Én is bemutatkozom, és így elsőre elmondom neki, mit gondolok a viselkedéséről. De ő csak mosolyog, amivel megnyer magának, és táncparkettre visz. Nagyon jól táncol, ami szintén egy újabb jó pont, meg beszélgetni is kellemes vele. Ilyen remekül már nagyon régen nem éreztem magam. Gyötör is a lelkiismeretem, hogy ezt szabad-e nekem. De ennek ellenére újabb kihívások elé nézek, mert igent mondok neki a következő találkozásokra is. Az étteremnél egy telefonhívás zavar meg bennünket, amiből kihallom az apja ideges hangját, és néhány apróbb információt, éppen ezért nem engedem, hogy haza vigyen. Nem tudhatja meg, hol lakom. De ahogy egyre többet találkozunk, úgy csavarja el egyre inkább a fejem. Vagy inkább a szívem? Már csókolóztunk is, ami kifejezetten kellemes élmény volt. Sőt, inkább valami perzselő, hullámokban megrengető élmény. Olyan, ebből kérek még érzés, amit meg is kaptam többször. Azt hiszem nagy bajban vagyok, és ez csak egy enyhe kifejezés a jelenlegi állapotomra, ami az idő előrehaladtával csak egyre nagyobb veszélybe sodor.

  Már két hónapja ismerem, és egyre erősebben érzem a nem tudok mit tenni állapotot. Lemegyek egy közeli parkba sétálni, gondolkodni, kiszellőztetni a fejem. Alig kezdem el a gondolataim rendbe szedni, mikor Alessandro szembe jön velem. Már csak ez hiányzott! Vagy talán figyelt, követett? Ha már ezt se vettem észre, tényleg komoly gondban vagyok. Meglepetésemben először végig nézek magamon. Most semmi előkelőség, farmerban és egy fekete pólóban vagyok fekete bőrdzsekivel, aminek gyorsan feljebb húzom a zipzárját. Már messziről integet, és mikor egyvonalba érünk, boldogan tárja szét a karját és húz magához egy csókra. Majd még egyre. Még jó, hogy számítottam erre a mozdulatra, és egyik kezemmel a mellkasához értem, megtámaszkodtam, csak a másikkal karoltam át. Mosolyog, és látszik, hogy mondana valamit. Majd sóhajt egy nagyot, de kicsit zavarban van. Még sose láttam ilyennek.

 - Gyere, üljünk le ide a padra. Szeretnék neked mondani valamit. – Fogja a kezem, átöleli a vállam és megyünk a padhoz, helyet foglalunk. Nem sejtem, mi az apropó, de inkább engedelmeskedem.

 - Szeretnék … veled … komolyan … beszélni. – mondja úgy, hogy hosszú szüneteket hagy a szavak között. Nem tudom eldönteni, hogy most ez jó nekem, vagy inkább félnem kellene. Titkon körbe kémlelek, de nem látom a testőrségét. Próbálom semleges hangon kimondani.

 - Hallgatlak.

 - Nézd. Én komolyan megkedveltelek, és te vagy az a nő, akire mindig is vártam. – a szemembe néz, és még véletlenül se mosolyog. Tényleg átérzi, amit kimond. Most kezdek igazán izgatottá válni, ő pedig egyre halkabban ejti a szavakat. – De tudnod kell valamit rólam, mielőtt még tovább lépnénk. Úgy érzem így helyes, ne utólag tudd meg. … Én az alvilág főnökének az egyik fia vagyok.

 - Tudom. – suttogom, még mielőtt átgondoltam volna, mit is mondok.

 - Tudod? – kérdezi meglepetten.

 - Igen, tudom. Én ugyanis László Viktória nyomozó vagyok. – fedem fel az igazi kilétem. Lehet mégse kellett volna? Megrökönyödve néz, de a kezem még mindig fogja.

 - Igaz. Sejthettem volna, hisz fegyver van nálad. De annyira elvakított a szerelem, hogy nem is nézettem utánad. Jól álcáztad magad, mert még a gyanú apró morzsája se merült fel a gondolatomban, inkább közülünk valónak gondoltalak. És én hülye még azért akartam nyilvános helyen színt vallani, hogy ne veszekedj, de ismerd meg az irántad való érzéseim. – furcsa fintor jelenik meg az arcán és talán a csalódás szomorúsága. Nem próbál elfutni, nem kiabál, nem veszekszik, nem akar lefegyverezni, pedig ezek szerint észrevette a pisztolyom, mikor átölelt. Bár szerintem nála is van, de az után se kap. Csak néz a szemembe és fogja a kezem. – Akkor most mi lesz? Letartóztatsz? – kérdezi halkan, és kék szeméből a csillogás eltűnik, valami sötét tónusra vált.

 - Még nem tudom. De mivel már egyikünk se bújik álarc mögé, és számomra se vagy közömbös, most inkább csak arra kérnélek, gyere velem.

 

Szerintetek hová vitte? Folytassam?

Ha lehullanak az álarcok

2. rész

 

Alessandro

Viki szemébe nézek, de olyan pókerarcot vág, nem tudok kiolvasni belőle semmit. Most nem csillog úgy az a tekintet, mint mikor átölelem és megcsókolom, nem a megszokott aranybarna, inkább kicsit sötétebb tónusú. Olyan, mint a hangulata. Borongós. Hogy lehettem ekkora ökör, miért nem ellenőriztem le, kivel is van dolgom. Lehet elszoktam tőle, mert az egyéjszakás kalandjaim főszereplőit mind már régről ismertem. Ők zömében nekünk dolgoztak, le voltak káderezve. De róla nem csak azt kellett volna megtudnom, hol a lakása, hanem sokkal többet. Még életemben nem követtem el ekkora hibát. Nem hiába mondják, hogy a szerelem elvakít, és gondolkodásképtelenné tesz. Vajon ő is úgy érez irántam, mint ahogy én érzek ő irányába? Vagy csak kizárólag a munkája miatt találkozgatott velem, és semmit nem jelentek a számára? Ezt akkor nagyon jól csinálta, mert én teljesen elhittem a viselkedése alapján, hogy kellek neki. Tényleg képes lenne letartóztatni? Pár másodperc alatt annyi minden fordul meg a fejemben, aminek nem most kellett volna, hanem mikor először megláttam. De akkor bizonyosan minden másként alakult volna. Vagy legalább sokkal elővigyázatosabban ismerkedek vele.

 Ő pedig csak néz rám, és a kezem után nyúl.

 Most itt fog megbilincselni egy parkban mindenki szeme láttára?

 Nem ismerhettem ennyire félre.

 De meg se próbál mögém kerülni. Vagy azt várja, hogy önként fordítsak neki hátat?

Azt azért mégse tenném. Inkább felállok, és körbe nézek, hol a segítsége, mert ha ez egy akció, akkor biztosan nincs egyedül. A figurát, akivel a mulatómba jött, nem látom sehol. A szemébe nézek, mikor a kezem felé nyújtom. Ha előkerül a bilincs, mit fogok tenni? Vele nem ellenkeznék, Sose ütném meg, de azért mégse hagyhatom, mit szólna a fater, vagy az öcsém. Esküszöm, ha előveszi, a másik felét az ő csuklójára nyomom. Az bármikor kimagyarázható.

Míg ezen agyalok, ő ráfog a kezemre, összekulcsolja az ujjainkat, és a park kijárata felé indul. Egy fejmozdulattal jelzi, induljak. Nem úgy néz ki, mint aki karperecet készül rám tenni. Csendben megyünk egymás mellett. Én emésztem a váratlanul tudomásomra hozott állapotot, ő meg talán hagyja. De még mielőtt elérnénk a park kijáratát, megáll velem szembe, és közel húz magához. Pipiskedik, lábujjhegyre áll, hogy elérje a számat és megcsókol. Magamhoz szorítom, és úgy csókolom, mint talán eddig még soha. Szenvedéllyel, mohón és hosszan. Ha búcsúcsóknak szánta, hát míg él, emlékezzen rá! Azt is elmondanám neki, hogy én tényleg szeretem, de félek, félreértené, azt hinné csak védeni szeretném a helyzetem. Ahogy hozzám simul, a fegyverét is el tudnám venni, de nem teszem. Nem lennék képes bántami őt.

Mikor kiérünk a parkból, várom a sorsom beteljesülését, lesem a rendőrautót, de olyan kocsi nincs sehol. Az enyém viszont itt van, mert én azzal követtem őt, de afelé se indul, hanem az ellenkező irányba fordít, és gyalog megyünk tovább, miközben az ujjaink ezek után is összefogva lógnak kettőnk között.

 - Itt az autóm – bróbálkozom. Nehogy már gyalog kísérjen be a rendőrségre.

 - Nem kell, nem megyünk messzire – mosolyog rám és tempósabbra veszi a lépteit.

 - De nem szeretném, ha bárki is látna. Tudod, gyorsan híre menne.

 - És mit látnának? Azt, hogy egy zsaruval sétálsz kézen fogva? Aki akart, az már úgyis láthatott. Egyébként is civilben vagyok. – nyugtat meg, közben átmegyünk egy gyalogátkelőn. Esküszöm, én már egy pár éve nem közlekedtem gyalog az utcán húsz lépésnél többet. Értesíteni kellene valahogy Pietrot, legalább szervezzen valamit, tudnia kellene, hová megyek, de túl átlátszó lenne, ha most felhívnám.  A teló vészjelző kódját, ami csak egyetlen gombnyomás, pedig még nem szeretném használni, ameddig nem tudok véglegeset. Míg ezen agyalok, Viki lábbal belök egy kaput. Biztos vagyok benne, én se csinálnám jobban, olyan energiával löki a falnak, és húz be rajta.

De hiszen innen indult! Ebben a házban van a lakása! Szinte húz az emelet felé. Most úgy az ölembe kapnám, de mi van, ha csapda? Ha ott fönt várja a kollégája?

 - Te hozzád hoztál? – kérdezem, mikor már az ajtót becsukta magunk mögött.

 - Igen. Gondolom már úgyis tudod, hogy itt lakom, tudod ki vagyok, ezért nem kell titkolóznom. … Előtted.

 Felém fordul, és átkarolja a nyakam. Majd a hátam mögé nyúl és kiveszi a fegyverem, amit letesz a kisasztalra. A következő csók után lehajol, és a bokámtól húzza ki a pisztolyom.

Na ne!

A következő menet az enyém lesz angyalom!

Magamhoz húzom, a szájára tapadok és én is megszabadítom a mellkasánál lévő fegyverétől. Az enyémek mellé rakom. Ő nem ellenkezik, inkább a dzsekimmel, majd a pólómmal folytatja a lecsupaszítást.

 - Ez az, aminek gondolom? – morogva kóstolok ismét az ajkaiba. Ő csak bólint, én pedig ölbe kapom. Mutatja az utat, merre érdemes vele elindulnom. Tehát nem csak búcsúcsók volt? Vagy nem is búcsúcsók volt? De jó lenne ezt most megfejteni! Tudnom kellene, mire számítsak a végén.

 

Viktória

 

Már megint elveszítettem a fejem. Vagy az eszem? Vagy talán a szívem? Lényeg, ha ő a közelembe kerül, nem vagyok képes normálisan gondolkodni. Ha az orromba kúszik férfias illata és azokat az igézően csillogó szép kék szemek tekintetét érzem magamon, elhagy a stabilitásom, és kilépek önmagamból. Eszembe sincs letartóztatni, hiszen nem is ez volt a fő célom. De arra azét nem számítottam, hogy hiába nyerem meg a fogadást, mégis veszíteni fogok. Igaz, hogy sikerült magamba bolondítanom az alvilág idősebbik fenegyerekét, de közben komolyan el kell gondolkodnom, mit nyertem és mit veszíthetek. Már tudja ki vagyok. Lehet többé már nem a szívemet akarja, hanem a hullámat. Végül is egy zsaru vagyok, az ő fajtájuk esküdt ellensége.

 Ha már így alakult, hát legalább meg kell tapasztalnom, milyen érzés, ha igazán átölel. Haza hoztam a lakásomra, és mint sejtettem, már tudta, hogy itt lakom. Tehát nekem lőttek, ha keresztbe teszek neki, hát inkább azt teszem, amit a szívem diktál. Mielőtt kinyírna, szeressen! Vajon olyan vad lesz, amilyen híre van? Esetleg kedves, mint amilyen eddig volt velem? Már nincs visszaút, ezt rövidesen megtudom.

Semmit nem bántam meg. Olyan csodálatos volt vele, mint még soha senkivel. Olyan gyengéden, indított, amit még feltételezni se mertem, majd azt is megmutatta, milyen, ha igazán oda teszi magát.

Csak csendben, egymást átölelve pihenünk. Én várom a reakcióját, ő meg talán az enyémet. De én nem tudom, mi következhet most. Ő párszor köhint, megköszörüli a torkát, előkészül a beszédhez. Úgy érzem, most dől el a sorsom.

 - Ezt búcsúnak szántad, vagy kapok még egy lehetőséget?

 - Lehetőséget? Mihez? – kérdezem meglepve, mert nem erre számítottam. Azt hittem, az élve maradásom további lehetőségéről alkudozhatok. Erre ő is bizonytalan? Vajon mit ért a búcsún?

  - Most akarsz bevinni, vagy esetleg még értesíthetem Pietrot?

  - Én nem akarlak letartóztatni. – suttogom, mert nem merem kimondani hangosan. Talán mert tudom, ha jobban belemélyednék az aktájába, lenne miért. De nem én vagyok ott az illetékes.

  - De hát nem azért kezdtél velem? – Néz rám csodálkozva.

  - Nem. Fogadásból. A társam egy nap behozta a fotódat, hogy találjam ki, ki az. Azt mondtam, nem tudom, de szívesen megismerném, mert igen jóképű! – jön meg a hangom a végére. – Erre ő azt ajánlotta, elvisz a vidámparkba, ahol megjegyzem még sosem voltam, ha magamba bolondítom a képen szereplő fickót. Csak akkor tudtam meg, mire mondtam igent, mikor már a szórakozóhely bejáratában álltunk. Nem visszakoztam, nem szokásom. A fogadást a második találka után megnyertnek minősítette Dévid, utána már nem figyelte a találkáinkat, én viszont nem érzem győzelemnek, mert többet veszítettem, mint amit nyertem.

  Egyre tágabbra nyitja a pupilláját, ahogy mesélek. Látom, többször közbe szólna, de mégse teszi. Majd egy mély sóhaj után elmosolyodik.

  - Akkor csak játszottál velem? Én pedig azt hittem, igazi érzések. Én már terveztem a további életünket. … De mit veszítettél? Mégse vitt el a kollégád a vidámparkba?

  - Még nem, de nem ez a legnagyobb veszteség. Nem tudom hogyan tovább. Én megkedveltelek, sőt, talán ettől többnek is mondhatnám. Viszont nem dolgozhatok úgy zsaruként, hogy az alvilág leendő vezére a pasim. – mondom ki, ami igazán foglalkoztat, majd szorosan összepréselem az ajkaim. Jelzem, ez mekkora dilemma számomra. – Már ha nem rúgsz fenékbe ezek után.

Elmosolyodik, magához húz, átölel és megcsókol.

  - Mondanám, hogy maradj a jardon, mert akkor jól informált leszek, de tudom, ezt nem kérhetem tőled. Viszont én úgyis más szerepet szántam neked. nem kellene dolgoznod, helyette le kéne élned velem az életed, és szeretnék pár utódot majd. Még jól is jön, hogy jártas vagy a párharcokban, a feleségemként meg tudod magad védeni, nem most kell megtanítani a fegyverek kezelésére. Mit mondanál erre? Bemutathatlak a szüleimnek?

Úgy teszek, mint aki erősen gondolkodik, de az az átkozott szívem már rég döntött helyettem.

  - Ha az alvilág jelenlegi királya életben hagy, akkor szeretném megismerni!