Garajszki Rozika: Helga - Akkor is Ő az igazi Beleolvasó- Helga

 

Csengetek, kopogok szinte egyszerre. Remélem nem az alsógatyás fószer jön megint nyitni. Nem marad

gondolkodási időm, Vivi áll velem szemben a nyitott ajtónál.

–Szia! Hát te? Valami gond van? –lép hátrébb, hogy beléphessek.

–Nem, nincs –mondom zavarodottan. –Tegnap gyorsan leléptetek –jut eszembe, a hajós találkozás. Bár vele nem beszéltem, de ő is észrevett. Közben körbe nézek, de rajta kívül egy árva lelket se látok.

–Tudod az ott szervezetten megy. Nem mi osztjuk be az időnket. De ehhez neked mi közöd?

–Ahhoz semmi. De tudni szerettem volna Helga hollétéről. –Kicsit mereven néz rám, mint aki meglepődött ettől a kérdéstől, de gyorsan válaszol.

–A szobájában! –vágja rá gyorsan, és már fordul is el. Én meg csak állok ott az előtér és a nappali között. Fogalmam sincs, melyik ajtó a négyből, amit látok. Nem a szemközti, mert ott Vivi tűnt el. Egy lépés után rájövök, jobbra konyha van. Már csak kettőből kell választanom. A közelebbibe kopogok be, és jön a válasz.

–Bebújhatsz!

  Ez az! Rántok egyet még az öklömön is. Ez Helga hangja. Már nyitok is be. Az angyalkám az ágyon hason fekve, fel se néz, egy takaró alatt olvas. Pici szoba. Kettőt lépek, emelem a takarót, és oldalvást bebújok mellé. Átfogom a derekát és a nyakába csókolok.

–Azt mondtad, bebújhatok! –mondom gyorsan, még mielőtt lelökne az ágyról, mert olyan szigorúan néz, nem számítok semmi jóra.

–Azt gondoltam, Vivi vagy Viktor jön be! –fordul felém fél testével. Azon gondolkodom, magamhoz húzzam, vagy a kijelentésére reagáljak, mert a második része igenis zavar.

–Viktor is csak úgy bebújhat melléd?

–Ne forgasd ki a szavaimat! A szobába bújhat be. Másfél éve a lakótársam.

–Akkor se szeretném őt itt látni. Költözz hozzám! Ott biztonságban tudlak!

–Én itt is biztonságban vagyok. Nagyobban, mint nálad! –mosolyodik el végre. Én is rávigyorgok, mert sejtem mire célzott, és közelebb húzom magamhoz. Oldalfekvésből átdöntöm a hátára, és fölé hajolok. Birtokba veszem az ajkait. Először csak a nyelvemmel nyalogatom a száját, utána az enyémet is hozzátapasztom. Ő is átkarol végre, és mohón tör át a nyelve az enyémhez, hogy vad táncba kezdjenek. Mámorítóan gyönyörű érzés. Lehet, eddig se kellett volna mellőznöm? De talán a lényege, hogy az angyalkámmal teszem. Ettől különleges. Egyszer csak elkezdi mozgatni a fejét, elszakad a számtól, és maga mellé borít.

–Nyom ... a könyvem! –rángatja ki a válla alól, ami fölé belépésemkor görnyedt. –Erről jut eszembe, tanulnom kell!

–Majd utána segítek! –vigyorgok rá sunyin, és húznám vissza magamra.

–Nem! Előbb tanulok! Az a biztosabb! –Már húzza is elő a könyvet, és ismét fölé hajol. –Ezt holnapra tudnom kell!

–Miért nem tanultad meg tegnap? Vagy ma délelőtt –kérdezem cinikusan mosolyogva.

–Mert nem értem rá.

–Hol voltál? Tegnap kerestelek! –Mondanám, hogy az a fajankó azt mondta együtt mentek el Patiékkal, de megvárom mit mond ő. A két lányt ugyanis tudom hol volt. Először nem válaszol, de mikor felhúzom a szemöldököm, jelezve, a magyarázatára várok, meghúzza a vállát, és grimaszok mellett annyit mond.

–Patiékkal voltam kirándulni.

Mélyen a szemébe nézek, és még magasabbra húzom a szemöldököm.

–Patiékkal? És nekem is elárulod hol voltatok?

–Mi ez? Kihallgatás?

–Nem, de szeretném tudni, miért nem tudtál tanulni. Mert ha mindent tudnál, akkor most ugye ráérnél velem is foglalkozni. Tehát hol voltatok?

                                      

Új kezdet

 

 

Hajnalka nagyon boldog. Végre a férje építési vállalkozása jól beindult, már ez lesz a második év, hogy jó profitot termel. Érdemes volt az első években annyit dolgoznia. Sokszor két munkahelyen is helyt állt, csakhogy összegyűjtsék azt a pénzt, amivel igazán be tudták indítani az építkezéseket. Meg a kis ház ára, amit Hajni a nagyitól örökölt, nos az dobta meg igazán, attól a kicsit nagyobb tételtől kapott lendületet. De ez már mind a múlté, a fiatalasszony már azon gondolkodik, lassan a munkahelyét is feladhatná, most egy ruházati boltban eladó, mert a cégük el tudja tartani a családot már akkor is, ha megszületik az első babájuk. No ez az, amit még nem említett a párjának, aki mostanában állandóan későn jár haza. Hiába, sok a meló, hogy jól menjen a vállalkozás. De majd a karácsonyi partin, amit az idén rendeznek először, vagy még előtte bejelenti neki. Már két hete szervezi Hajni a bulit, talált hozzá színvonalas helyet, ahol a vacsorát is felszolgálják, élőzene szolgáltatja a talp alá valót, és elküldte a meghívót minden üzleti partnerüknek. Estére majd meg is beszéli a menüt a férjével.

  Elég sokáig kellett várnia, mire Áron hazaért. Furcsa is neki, hogy még halvány fény dereng a lakásban.

 - Mi történt, hogy te még nem alszol?

  - Rád vártam.

  - Rám? Miért, ha megkérdezhetem? – Húzza be a nyakát kissé a párja, mert az asszony még sose várt rá éjfélig a nappaliban.

  - A karácsonyi évzáró miatt. Meg több mindent meg kellene beszélnünk, de téged alig látlak pár hete.

  - Sok a meló. – védekezik Rajmund.

  - De ennyire?  Nos, mindegy, először is a menüt kellene egyeztetni, utána meg hogy milyen ruhába menjünk, meg van még valami, amit el szeretnék mondani.

  - Menüt? Azt mondtad, étterem! Mindenki azt rendel, amit akar! Meg mi az, hogy menjünk? Tudtommal te nem dolgozol a vállalatnál! Te menj a ruhaboltos bulira! Ott talán megfelel a kinézeted! Itt mindenki nívós cuccokban lesz, és edzőterembe jár, hogy jól nézzen ki. Te melyik kiskosztümöd vennéd fel? A szürkét?...  Miről fecsegnél velük? Bugyogókról meg rakottszoknyáról?

  - Ah… ah… - Hajni szinte meg sem tud szólalni.  Ekkora meglepetés még sosem érte. Néha megalázóan tudott viselkedni a párja, de ilyet még sohase engedett meg magának. Nagy nehezen erőt gyűjt, és összegez meg kérdez.

  - De hát az egész céget közösen hoztuk össze! Nekem ugyan úgy részem van benne, mint neked! Mi az, hogy én nem mehetek?

  - Már ne is haragudj, de nem vagy oda való! Én a fő beszállítóm lányával fogok egy asztalnál ülni. Ha nem tetszik, elmehetsz! – áll még mindig a nappali ajtajában Rajmund, és grimaszolva mustrálja a nejét.

  A felesége szemébe könny szökik, de igyekszik titkolni az éjszakai félhomályban. Először nem szól, emészti a hallottakat. Utána csendben újból kérdez.

  - De akkor miért rám bíztad a szervezést?

  - Mert sokkal jobb vagy az ilyesmiben, mint a titkárnőm, vagy Patrícia.

  - Ki az a Patrícia?

  - Akivel egy asztalnál fogok ülni.

 - Lehet nem csak az asztalotok lesz, vagy volt közös?

  - Még az is lehet. Mondtam, ha nem tetszik, elmehetsz.

  - Rendben. Ha kifizeted a rám eső részt a közösből elmegyek! – mondja most már átgondoltabban Hajnalka. Fáj, amit hall, de dühös is.

  - Milyen részt? Neked nincs a neveden semmi! – morog Rajmund, és kifordul a nappaliból. Az asszony még utána szól.

  - Holnap majd megtárgyaljuk, mi az enyém!

  A férj nem csak a nappalit hagyja el, hanem a lakást is. Hajni pedig le se fekszik, szervezni kezd. Gondosan összeírja egy lapra, kábé mit tett ő a vállalkozásba, és mi a másnapi, vagy inkább aznap reggeli teendője. Az első dolga reggel egy ügyvédi iroda. A z egyik kolléganője nem régen vált el, attól kéri el a számot. Már kilencre mehet is első tényfeltáró beszélgetésre, ami igen jól alakul, mert délben már egy futár a férjénél van a válási papírokkal, és egy követelmény listával. Rajmund átnézi, de nem írja alá. Pár nap múlva az ügyvéd keresi meg, és felvilágosítja, hogy ettől többet fognak kérni Hajni számára, ha tárgyalásra kerül a sor. Így a feleségé lesz a nyaraló, mert ugye kápéban nincs annyi pénze, hogy Hajnit kifizesse, meg a kocsi, amivel az asszony járt. Közben a feleség a lakásban is összepakolja, amit úgy érez, az övé, vagy szüksége lehet rá. Nem a nyaralóba költözik, hanem azt eladja, és a szülőkhöz cuccol vissza, akik már idősek lévén, még örülnek is neki.

  A válás után az asszony gondban van, hiszen nem szólt a férjének a babáról. De úgy dönt, ha már így alakult, ő akkor is bevállalja, és soha nem fog kérni semmit az apától. Jobb, ha nem is tud róla. A nyaraló árából indít egy divatboltot, ami pár hónap alatt már kettő, sőt a babák, mert ikrek lettek, érkezése után egész hálózattá fejlődik. Ő már csak a szervezést végzi, amit otthonról is remekül megold, hiszen ezt még a férje is elismerte, hogy ebben nagyon jó. Öt év alatt tizenöt üzlete lesz, és nem szenved semmiben hiányt sem ő, sem a két kicsi, Hanna és Roland. Az autóját vadonatúj jó minőségűre cseréli, és mindene megvan, ami kell.

  Közben a volt férje feleségül vette az üzletfele csinos, ám de kényes és költekező lányát, Patríciát. Rajmundot sosem várja otthon ebéd vagy vacsora, de még a takarítást is bejárónő végzi. A fitness és ruhaszámlák elviszik a vállalati bevétel negyed részét. Ezt először még a szerelmes férfi nem figyeli, de egyre inkább felnyílik a szeme, és átkozza a pillanatot, mikor úgy elbánt volt asszonyával. Már szabadulna Patríciától, de ezt a nőt nem érdekli, ha azt mondja, megcsalta. Közölte, hogy semmi gond, akkor majd ő is eszerint cselekszik, de válásról hallani se akar. Nem azért ment hozzá Rajmundhoz, hogy pár év múlva váljanak.

 Közeledne megint a karácsonyi buli ideje, de úgy dönt a férfi, nem tartja meg, mert a pénzügyi keretei nem engedik. Lesz az egyik partnercégnél, majd elmennek oda. Patrícia nemtetszését fejezi ki, de ha nincs más, hát elfogadja.

  Közben Hajnalka is buliba készül. Az egyik nagy beszállítója rendez egy évvégi zárópartit, Anikó, aki közben a barátnője is lett. Sokat tudnak egymásról, és a nő azért hívja meg, mert úgy érzi, néha ki kellene billenteni Hajnit is a megszokásaiból. Az asszonynak nem volt nagy kedve az egészhez, mert a kicsiket nem hagyná senkire, a szülei már túl idősek két kis eleven ördögfióka felvigyázására, de Anikó biztosítja, hogy nyugodtan hozza el őket, hiszen több kicsi is lesz, biztosan élvezni fogják.

  Hajni gyönyörű bordó-arany estélyi ruhában, a kislánya rózsaszín és arany kombinációjával egy csodás kislányruhában, a kisfiú pedig világoskék öltönyben bordó inggel lép a terembe, ami óriási, tele sétáló, beszélgető emberekkel. Így elsőre senkit nem ismer, csak Anikót, a divatáru szállítóját, aki mindjárt üdvözli is.

  - Szia! Örülök, hogy jöttetek, és aszta! – csapja össze a tenyerét, - milyen elegánsak vagytok! Szeretnélek bemutatni pár embernek, mert azt ugyan nem említettem, de ez egy közös parti a férjemmel. Az ő üzleti partnerei is itt vannak. Hátha még jó ismeretségek is születhetnek ebből. – és elvezeti Hajnit meg a két kicsit pár ember előtt.

  A fiatalasszony csak figyel, és felismerni vél, pár régi ismerőst, akivel még a férje is üzleti viszonyban állt.  Az egyik előtt meg is állnak, és Anikó bemutatja őket egymásnak. Nem szólnak, de mosolyognak, hogy ők már ismerik egymást.  Ám nem tudnak szót váltani, mert a bál úrnője viszi őket tovább. Pedig Hajni szívesen kérdezett volna, hiszen a válás óta semmit nem tud volt férjéről. De egy újabb ismerős házaspár kerül velük szembe. Itt már elárulják, hogy ismerik egymást. Sőt a férfi mosolyogva megszólal.

  - Hajnalkám! De jól nézel ki! Neked kifejezetten jót tett a válás. És ez a két apróság! Csodálatosak!

 Hajnalka csak mosolyog, aprókat biccent, terelne, mert ekkor elkezd gondolkodni. Ezek mind a férje ismeretségi köréből valók. Mi van, ha ő is itt van?  Találkozni nem igazán szeretne vele, Már a kicsik miatt se, csak megtudni róla ezt-azt. Ám ekkorra már egy figyelő szempárt érez az oldala felől. Arra néz, ahonnan az érzést fogja, és a tekintetük találkozik. Látja Rajmund csodálkozó arcát, és szinte tátva maradt ajkait. Ő még jobban kihúzza magát, már megszokta, hogy emelt fővel járjon, és egy aprót biccent a férfi felé köszönésképpen. Megfogja a két gyermeke kezét, akik eddig csak szépen előttük mentek, és szól Anikónak.

  - Nagyon köszönöm, hogy megtiszteltél a meghívással, de én most elmegyek. Ott a volt férjem, és nem szeretnék vele találkozni. – biccent a férfi felé egy aprót.

  - Hogy kicsoda? Rajmund? A lecsúszott vállalkozó?  Szóval tényleg igaz?  Azt mondják, csak addig ment neki, amíg egy rendes asszony volt mellette. Sose gondoltam, hogy te voltál az! Ez a nő csak a pénzére utazik! – dől Anikóból meglepetésében a hirtelen információ.

  De mire ezt a vendéglátója végig mondja, Rajmund Patríciát faképnél hagyva már ott is áll Hajnalka előtt.

  - Szia drágám! Nagyon csinos vagy! Látom, megfogadtad a tanácsom.

  Az asszony csak néz, még a vállait is kissé leengedi, nem ilyesmire számított. Majd visszanyeri önbizalmát, újra kihúzza magát és válaszol.

  - Hidd el, nem miattad nézek ki így, hanem mert most már megengedhetem magamnak. Fogalmam se volt, hogy itt vagy. Ha tudtam volna, nem jövök, és most is megyek inkább. – elfordul, hogy a kijárat felé vegye az irányt, a gyerekeket is terelné, miközben Hanna meghúzza anyja kezét.

  - Anya! Ki ez a bácsi?

  - És miért hív téged drágámnak? – kontráz a kislány kérdésére Roland is.

  - Ki is vagyok én nekik? – érdeklődik Rajmund is egy furcsa grimasz kíséretében – Mert a kisfiú nagyon hasonlít a gyermekkori önmagamra! Lehet apa lettem, és nem is tudok róla? Elfelejtetted közölni?

  - Semmi közöd hozzájuk.

  - Biztos? Mert akkor neked is igen gyorsan kellett új kapcsolatot létesíteni, hogy már ilyen nagyok! Ezt szerintem meg kellene beszélnünk.  – mondja magabiztosan a férfi, közben le se veszi a szemét a két kicsiről.

  - Biztos! Eddig se kértem tőled semmit, és ezután se fogok! – ejti büszkén a szavakat Hajni, míg a kisfia mosolyogva érdeklődik.

  - Anya! A bácsi apa? Azt mondta! Lehet, ő a mi apukánk?

  - Ne beszélj hülyeséget – vitázik vele Hanna – nekünk nincs is apukánk!

  Hajnalka a két kicsire néz, majd a volt férjére, aki mellett már ott áll Patrícia is. Nem tudja, most mit tegyen. Erre a helyzetre nem készült fel. A gyerekeknek csak annyit mondott, mikor az oviból apjuk iránti kérdésekkel jöttek haza, hogy nem élnek együtt, az apjuk nem ismeri őket. Kicsik még, nem érdeklődtek tovább. Most viszont az apróságok miatt nem szeretne hazudni, de a volt férje miatt igen. Már milliószor átgondolta, hogyha egyszer kiderül, vagy valaki firtatni fogja, mindenkinek elmondja az igazat, nem szeretne belőle pereskedést, DNS tesztet vagy hasonlót.

  - De mindenkinek van apukája, és a bácsi az előbb mondta, hogy hasonlítok rá! – Vitázik ikertesójával Roland.

  - Remélem ezek nem a te kölykeid? – húzza el a száját egy fintorra Patrícia, és ő is végig mustrálja a két kis eleven csemetét.

  - Nos, ha ennyire tudni szeretnétek, - mosolyog Hajni, fölényben érzi magát, és közben abszurdnak érzi férje helyzetét, meg az is eszébe jut, hogy megalázta, mikor utoljára beszéltek, hát most törleszthet - Rajmund az apjuk, de erről most nem szeretnék többet mondani, mert akkor akartam elmondani, amikor te nem tartottál érdemesnek, hogy velem jelenj meg a karácsonyi partin, amit velem szerveztettél meg! Otthagytál, elmentél ehhez a nőhöz, - mutat egy flegma arcrándítás kíséretében Patríciára – hát nem volt rá többet lehetőségem normálisan beszélni veled! - mondja elég hangosan ahhoz, hogy a körülöttük állók mind hallják, és oda is figyelnek, mert ismerik őket.

  - Éppen azért kell most megbeszélnünk. Az enyémek, szeretném, ha együtt nevelnénk őket. – suttogja halkan a volt férj, ő nem igazán örül a közönségnek, meg annak se, ahogy a volt felesége fölényesen beszél hozzá, meg annak se, ahogy Patrícia reagált az imént. De nem csak az előbb.

  - Hogy mit szeretnél? – sipít a mostani feleség. – Hozzánk hozni ezeket a törpéket? Arról szó sem lehet!

  - Neked ehhez semmi közöd! – oktatja ki Rajmund Patríciát – Ha nem tetszik máris elmehetsz!

 Jót mosolyog megint Hajnalka, mert emlékszik, hogy őt ugyan ezzel a mondattal küldte útjára. Akkor még nem is sejtette, hogy ezzel a létező legjobbat tette vele. Új életet kezdett, és nem másra dolgozik, olyanra, aki azt nem becsüli. Még arcán a mosoly, ahogy válaszol.

  - Mi sose fogjuk őket együtt nevelni. Én többé látni se akarlak! Majd az ünnepek után az ügyvédem elmondja, mihez van jogod! Addig békítsd meg a feleséged, mert a végén egyedül maradsz!

 Ezzel Hajni fogja a két kicsi kezét, sarkon fordul, és faképnél hagyja a volt férjét. Élénk taps kíséri a kivonulását.

Férjhez kell menned karácsonykor!

 

  - Sophia! Karácsonykor férjhez fogsz menni! – kiabál hangosan Henry, a gazdag amerikai vállalkozó, amint belép a lakásba.

  A lánya a hatalmas nappaliban éppen a bőröndjét pakolja. Készül vissza az egyetem következő kurzusára, de megáll kezében az éppen hajtogatott ruha, és az apjára mered.

  - Tessék? – kérdezi meglepetten, és kicsit arogánsan is, mert ezt egy képtelen ötletnek tartja.

  - Ahogy mondtam! Karácsonykor férjhez mégy!

  - De nincs is senkim! Már hogy mennék férjhez? Meg különben is, még csak szeptember!

  - Ma megkérte a kezed az ügyvéd haverom fia, Jackson.

  - Ugye ez vicc? Az egy akkora szoknyapecér, hogy …  hogy minden napra két nővel is van dolga! Tudod kinek kell! Nekem biztos nem!

  - Most mit háborodsz fel annyira? Eddig mindig azt tetted, amit mondtam. Én pedig most ezt mondom.

  - De én őt egyáltalán nem szeretem. Hogy lehetnék a felesége?

 - Kislányom, azt hiszem már többször kihangsúlyoztam neked, az érzelmek az üzleti világban csak károsak. Sehová nem vezetnek. Abból nem lesz vagyonod, ha szerelmes vagy! Jackson viszont gazdag, bármit megengedhet magának. Ha a felesége leszel, te is megkapsz tőle mindent, amit csak szeretnél!

  - Kivéve egyet nem! Szeretetet! Engem sosem érdekelt a vagyon, tudod jól. Nekem érzelmek kellenek, hogy legyek valakié.

  - Most mondtam, hogy egy nő ne akarjon érzelmeket! Örüljön, hogy kell valakinek! Te pedig nem akárkinek kellesz! Egy gazdag csinos férfinak!

  - A nő ne akarjon érzelmeket? Te is így vetted el anyát? Azért lépett le olyan hamar, hogy időm se volt őt megismerni? Azért fogyasztod már az ötödik feleséget? – kel ki magából az egyébként csendes, jó magaviseletű lány, vagy inkább már nő, de ezt ő kevésbé hangsúlyozza az öltözetével, de még a viselkedésével sem, csak a kimondott évei alapján tudható. Már 21 éves.

  - Ehhez semmi közöd, hogy én kit veszek feleségül! Te viszont karácsonykor hozzá fogsz menni Jacksonhoz! Azért szóltam, hogy így alakítsd az egyetemi idődet és kapcsolataidat. Ezzel a vitát lezártam! A sofőr kivisz a reptérre, majd a részleteket telefonon megbeszéljük! – Mondja az apa határozottan, és már csapódik is utána a dolgozószobája ajtaja.

 Sophia mérgesen hajigálja a ruháit a bőröndökbe, és elerednek a könnyei. Tudja, hogy amit az apja elhatározott, az alól nincs kibúvó. Talán, ha nem menne vissza az egyetemre most rögtön, hanem megkeresné Jacksont, és lebeszélné önmagáról. Majd elgondolkodik. Ez szinte lehetetlen. A fiatal férfi már sokszor környékezte meg, de ő mindig kikosarazta. Valószínű így akarja megszerezni. Ha már elérte a célját, lehet már a nászéjszaka után elvesztené a ráirányuló figyelmét, és az első adandó alkalommal más nő ágyában kötne ki. Ő nem szeretne ilyen életet. Pláne nem a nagynyilvánosság előtt, mert Jackson az a gazdag férfi, aki napi szinten előfordul a bulvár sajtó hasábjain.

Még végig se tudja gondolni, hogyan legyen tovább, már kopog a sofőr, felkapja a lány összepakolt két bőröndjét, és indul kifelé. Elviszi a reptérre, felrakja a repülőre, majdnem szó szerint, mert addig vele van, míg be nem ül a gépbe. Ott aztán van ideje rendezni a gondolatait. Abban teljesen biztos, ezt ő nem szeretné, de abban is, hogy ezt az apja komolyan gondolta. Olyan gondolatai támadnak, ami tőle idegen, de ez hátha kibúvó lehet. Mikor az egyetemhez közeli lakásából a szünet utáni első nap belép az egyetem kapuján, máris akcióba lép. Szerencsére az idős portást megint a fia helyettesíti, aki azért eddig is tetszett neki, de félt az apja reakciójától. Most viszont már az nem érdekli, felülírta az apja házassági parancsa.

  - Szia Nicholas! Hogy vagy?

  - Kösz, ha te kérdezed máris jobban! – válaszol a fiú mosolyogva. Mindig is tetszett neki a lány a maga egyszerűségével, de félt a lány apjától, így sose mert lépni felé. Sajnos hírből ismerte az öreget.

  - Meddig dolgozol? Megihatnánk utána egy kávét! - mosolyog rá a lány.

  - …. – a srác először csak nyel egy nagyot, azt se tudja mit mondjon. Tart tőle, ez a lány nem olyan helyen szokott kávézni, ahol még az ő pénztárcája is fizetőképes. - Én veled?

  - Igen. Beszélni szeretnék veled és nagyon komolyan. Én hívlak meg, nem neked kell fizetni.

  - De én estig dolgozom.

  - Akkor egy vacsi nálam? – néz kérdőn, nagyra nyitott szemekkel a srácra.

  - Csak én és te? – hitetlenkedik még mindig Nicholas.

  - Igen. Hatra érted jövök! – mosolyog Sophia, és boldogan indul az előadóterme felé.

  Este jön a srácért, mikor az beszáll, ad neki egy puszit, de az autóban nem mond semmit. Nicholas úgy ül ott, teli kétellyel, és kérdésekkel, mint aki azt se hiszi, hogy ez vele történik, de nem kap választ. Sophia lakásán már terített asztal várja őket. A lány mindent elkészített, mielőtt elment a fiúért. Helyet foglalnak egymással szemben.

  - Elmondod végre, mi ez a színjáték? – mocorog a srác a széken, mert ezt teljesen hihetetlennek érzi, ami most itt történik.

  - Igen. Csak azt szerettem volna, hogy meghallgass. Hogy ne hagy ott valahol, mielőtt még végig mondanám.

  - Hallgatlak, mond!

  - Óriási kérésem lenne hozzád!  Vegyél engem feleségül! … Karácsonyig. Ha lehetne? Ha megtennéd?

  - Tessék? … De … de hogyan? Meg miért? Jó … oké. De ezt magyarázd el légyszi!

  - Oké! Azt mondtad oké? – kiabál örömében a lány.

  - Oké, de tudnom kell, miért, és meddig tartana? Meg miért én?

  - Apám karácsonykor férjhez akar adni egy olyan férfihoz, akit a legrosszabb ellenségemnek se kívánnék férjnek. Ha már férjnél vagyok, ugye nem kötelezhet újabb házasságra. A választásom meg azért rád esett, mert mindig is tetszettél. A másik pedig az, hogyha elveszel, valószínű, ki leszek tagadva, tehát semmivel se, leszek gazdagabb nálad. De most te mond, miért egyeztél bele azonnal?

  - Nekem is van rá több okom is. Első, hogy nagyon szimpatikus voltál már akkor, mikor először megláttalak.

A második, hogy ezzel talán törleszthetek a faterodnak. Sose gondoltam, hogy ez majd megadatik egyszer.

  - Törleszteni? Miért?

  - Mert ő vette el az anyámat.  Anya volt a titkárnője, később pedig a szeretője. Majd a felesége. Úgy hagyta ott apát és a kicsi vállalkozásunkat, mintha sose ismert volna bennünket. Apa a bánatba belebetegedett, mire összeszedte magát, már nem hogy nem volt vállalkozásunk, de nem volt semmink.

  - Evelyn a te anyukád? - néz nagyra kerekített szemekkel Sophia.

  - Nem, dehogy. Ennek már tíz éve. Azóta a faterod rég lecserélte. De jó fizetéssel a vállalatotoknál tartotta, vagy anya csikarta ki, ezt nem tudom, de sose jött vissza. Azóta csak a közösségi oldalakról szerzem róla az információim. De ezt hagyjuk. Mik a feltételeid. Beszéljük át, mit hogyan szeretnél.

  - Nincsenek feltételeim. Elveszel, hogy legyen papír. Össze is költözhetünk, hogy ne tűnjön alibi házasságnak. Utána meg ahogy alakul. Azt mondtad, tetszem neked.

  - Tetszenek ezek a feltételek! Legalább annyira, mint te! Mikor megyünk bejelenteni?

  - Amikor neked jó. – mosolyog a lány. Elérte, amit kigondolt, méghozzá könnyedén. De arról fogalma se volt, hogy az apja harmadik felesége Nicholas anyja volt. Ő egyiket se szerette, nem igazán foglalkoztak vele. Őt inkább a házvezetőnő nevelte, az apja meg finanszírozta.

  - Holnap mehetünk. – a szája szegletében halvány mosoly jelenik meg. Akkor most már ugye a vacsorát is megesszük? Megérdemlem?

  - Persze hogy meg! Sőt udvarolhatsz is, az is meg van engedve.

  Az esküvőjük karácsony előtt két héttel volt, és addigra már egészen jól megszerették egymást. Úgy nézett ki, ez nem csak rövid ideig tartó alibi házasság lesz, hanem sokkal több annál.

 Sophia a házassági kivonatot emailben küldte el az apjának az esküvőjük másnapján, aki először tajtékzott, majd fenyegetőzött, majd feltételt próbált szabni az anyagi támogatásáért cserébe. Két éven belül unokát szeretne dajkálni. Sophia még ennek is örült, mert keményebb reakcióra számított az apjától.

  A papa ezt már a következő karácsonykor megtehette. Ez a pici csöppség lágyította meg a nagypapa szívét, és változtatta igazi érző emberré.

Fohász a szeretetért

Egyetlen érzés, amiért fohászkodom,

legyen békés, boldog mosoly az arcokon.

Nem magamnak kérném, csak mindenki másnak,

szeretetet kérnék az egész világnak!

 

Mit jelent egy anya, tudja minden gyermek,

élje át, mikor a karok átölelnek.

Legyen meg az érzés ott mélyen, legbelül,

sose érezze magát senki egyedül.

 

Ne fenyegesse létét fegyver, háború,

ne csorogjon könnye, ne legyen szomorú.

Mindenki csak azt kívánjon felebarátjának,

mit jó szívvel adna meg saját magának!

 

Mert ha gyűlölet helyett ott a szeretet,

boldogság tölti meg a gyarló szíveket,

akkor nem akarjuk másoknak a rosszat,

talán e világra békességet hozhat.

 

A szeretet, mint érzés, mindenkinek kell,

ahhoz, hogy boldog legyen ez a földi hely.

Tehát erre vágyom, az Úrtól ezt kérném,

imát mondok érte templomba betérvén.
 

Tej a sütihez

 

- Anya! Mikor fogunk sütit sütni? Mindjárt itt a karácsony. – szaladt a hétéves Réka édesanyja után, aki csak pár perce ért haza a munkából. Ép csak belépett a házba, hogy lepakolja a holmiját a konyhában

  - Lehet még ma délután, csak előbb megnézem, megittátok -e a tejet.

  - Mert ha megittuk? – néz a kicsi nyakát behúzva. Fél a választól.

  - Miért? Megittátok?

  - Igen. Apa abból csinált nekem grízt ebédre, mielőtt elment dolgozni.

  - Hát, azt hiszem, akkor holnapra marad a süti elkészítése.  - mondja nyugodtan az anyuka. Van még mindenhez két napja, meg a pénze is fogyóban, de a következő nap még munka után takarítani megy, amiért azonnal megkapja a fizetését. Úgyis abból akarta finanszírozni a karácsonyi menüt.

  - Elszaladok a kisboltba! – ajánlkozik a kislány azonnal. – Egy liter tejet én is el tudok hozni!

 Az anyuka elgondolkodik egy pillanatra. Tényleg volt már rá példa, hogy a kicsi szaladt el a boltba, hiszen ez egy falu, az üzlet közel van, és az út túloldalára se kell átmenni Rékának. Csak egyetlen kereszteződés van, az is egy alsóbb rendű kis utca. Meg a suliba is egyedül jár. Belenéz a pénztárcájába. Az aprót kotorássza össze.

  - Lesz rá elég pénzünk? – Néz a kicsi most már szomorúbban, valahogy eltűnt az előbbi lelkesedése.

  - Igen, még annyi lesz. Meg még fél kenyérre is jut. Tudod, a simára, amit venni szoktunk.

  - Értem. Akkor azt is hozzak? – kérdezi már vidámabban.

  - Igen. – a kezébe nyomja a kétszázasokat – de tedd a zsebedbe, el ne szórd, mert akkor nem lesz süti!

  A kicsi gondosan elrakja a pénzt, beszalad egy vászonszatyorért, és már csapja is maga után a kertkaput. Már a sütésre gondol, mert segíthet az anyukájának, és az együtt eltöltött idő olyan jó szokott lenni. Meg ha kisült, a kalács szélét mindig megeheti az ünnep előtt. Gyorsan oda ér az üzlethez, ahol az eladó ismeri a kislányt, segít neki megtalálni a tejet és kenyeret. A pénze is elég, így már indul is haza. A hátára dobja a szatyrot, és a vállánál fogja, így könnyebb. Most lassabban, hiszen vigyáz, nehogy baj érje a vásárolt termékeket. Csak pár méterre van az egyetlen útba eső kereszteződéstől, mikor kivágódik onnan egy autó, és fellöki a főúton közlekedő kerékpáros srácot, és mint aki semmit nem tett, a kocsi megy tovább. Réka először nagyon megijed, majd lassan közelít a biciklishez. Addigra egy anyukája korú néni is futva indul a helyszín felé, ahol a fiatal férfi féloldalasan fekszik, nem mozdul.

  - Gyorsan, egy kis vizet! – kiabálja a néni.  Mikor meglátja a kislányt, utána hozzá beszél.

  - Van telefonod? Hívni kellene a mentőket! Nem vérzik, de beüthette a fejét!

  - Nincs telefonom. - mondja kicsi megszeppenve, de a segíteni akarás tombol benne.  Egy pillanatra beugrik neki, a vizet helyettesítheti a tejjel. De akkor nem lesz sütemény.  Csak egy apró pillanatra gondol a sütire, úgy érzi, a fiatal bácsinak nagyobb szüksége van most rá, ha az is jó.

  - Viszont van nálam egy liter tej. Az nem jó víz helyett?

  - Add ide gyorsan! Kicsit lefröcskölöm, utána hátha tud inni belőle.

 Réka pillanatok alatt kikapja a tejet, és nyújtja a néninek, aki gyorsan kicsavarja a dobozt, először valóban csak egy kicsit önt a férfi arcára, de hatásos, mert az nyitogatja a szemét. Majd úgy a dobozból itat pár kortyot, majd még párat. A srác magához tér, de nagyon fájlalja a karját.

  - Hazaszaladok, és anyukám szól a mentőknek! – tér vissza a kislány rendes hangja, és már fut is. Se kenyér, se tej nincs nála. Otthon olyan gyorsan magyarázza anyukájának, mi történt, hogy az alig érti, de felkapja a mobilját, és kiszalad az utcára, hiszen tőlük ellátni egészen a boltig, ez meg csak a sarkon történt. Azonnal észreveszi a helyszínt, és útközben már telefonál is.  A kislánnyal együtt szaladnak vissza a kerékpároshoz, hátha tudnak még segíteni.

  A fiatalember már teljesen a tudatánál van, és köszöni, amit érte tettek. Míg a mentők megérkeznek, a két felnőtt és Réka is a helyszínen marad. A kislány elmondja, hogy egy piros lapos autó volt, és úgy ment, mint aki nem ismeri a féket, de többet nem tud róla. A beszámoló után felszedi a földre rakott szatyorját, és a tejesdobozt is meglötyögteti.

  - Anya! Még félig van! Elég lesz a sütihez? – néz kíváncsian az anyukájára. – Bár nem baj, ha nem, a bácsi fontosabb volt.

  - Majd legfeljebb kisebb adagot sütünk. – nyugtatja meg Rékát az édesanyja.

 A fiatalembert a mentő elviszi, ők meg hazasétálnak. Útközben, és még a féladagos sütemény elkészítése közben is a balesetről beszélnek. A kislány végre meg meri kérdezni, ami végig zavarta.

  - Ugye nem baj, hogy odaadtam a tejet?

  - Helyesen cselekedtél kicsim, - bólogat az anyuka elismerően, - a fiatalember élete sokkal fontosabb volt, mint egy tepsi sütemény karácsonyra.

 Már késő este van, mire ki is sül a kalács, de Réka még megvárta. Ránéz, és mosolyogva bólogat.

 - Szép lett! Csodálatos! Inkább most nem kérem a szélét, több marad karácsonyra! – Ezzel elindul lefeküdni.

Másnap este éppen csak haza ér az édesanyja, valaki kiabál az udvaron, és kopog az ajtónál. A kicsi szalad ajtót nyitni.

  - Szia kicsi lány! Ezt neked hoztam. – Nyújt át fél kézzel, mert a másikon friss gipsz virít, egy tálca süteményt a fiatal srác. – Köszönöm, hogy olyan bátor voltál, és segítettél.

 Réka elképedve néz a tálcára, majd a fiatalemberre, aki már a kertkapun is kívül van.

A nagyi ajándéka

 

 

December közepe, nemsokára itt a karácsony. A boltok fényárban úsznak, és az üzletekben minden az ajándékozásról szól. A hangosbemondó percenként mást ajánl megvételre, szórja az ajándékötleteket, csak vásároljanak az emberek, nehogy az ötlet hiánya miatt hiúsuljon meg az ajándékozás, meg a boltok bevétele se mellékes ilyenkor. A nagyáruház játék osztályán egy idős, egyszerű ruhába bújtatott vékony csontú néni nézegeti az egyik bedobozolt babát. A baba is vékony alkatú, szép rózsaszínű fodros ruhába öltöztetve. A múltkor, mikor Emesével, a hét éves kisunokájával járt itt, ez tetszett a kislánynak legjobban. Még végig pásztázza a választékot, hosszasan gondolkodik, de beteszi a kiló kenyér mellé a bevásárlókocsiba a kiszemelt ajándékot. A pénztárnál sor van, de azért tíz perc, és ő következik. Gondosan a szalagra teszi a babás dobozt és a kenyeret.

  - Tizenhatezerötszáz! – ejti ki hangosan, mikor beüti a két tételt a fiatal pénztároshölgy.

A néni csak néz hol a babára, hol a pénztárcájára, amiből kiveszi az összes vagyonát, tizenötezer forintot. Lehajtja a fejét, és gondolkodik.

  - Sajnos nincs annyi pénzem. - mondja alig hallhatóan, és már arra gondol, hogyan tudná megoldani ezt a helyzetet. Nem nézte, de nem is látta volna az árat a dobozon, vagy alatta, meg nem is feltételezte, hogy ennyire drága. Borzasztó helyzetben érzi magát. Nem tudja kifizetni az unokája ajándékát, pedig soha életében nem prédálta el a pénzét. Sajnos otthon sincs több, és még a nyugdíjig kétszer kellene kenyeret is vennie. Fut át az agyán szinte minden egyszerre.

  - Értem. – a pénztáros is halkabbra vált. - Akkor tessék eldönteni, melyiket viszi. – majd rövid idő múlva hozzá teszi. - Higgye el, szívesen segítenék, ha mondjuk havonta egy ilyen lenne, de sajnos napi szinten fordul elő.

  A sorban kettővel mögöttük lévő fiatalember odaszól, mert mindent hallott.

  - Mennyi hiányzik?

  - Ezerötszáz. – válaszol a fiatal kasszás az idős néni helyett, mert látja, hogy annak mennyire kellemetlen ez a helyzet.

  - Kifizetem a néni helyett, adja oda neki azt a valamit, és már nyúl is a bankkártyájáért.

  - Nem, köszönöm. – int a fejével is nemet a néni. - Akkor sajnos nem tudom elvinni, mert nem tudok még kenyeret se venni a nyugdíjig. Sztornózza a tételt, megpróbálom másikra cserélni. – suttogja szinte és kiáll a sorból. Visszamegy a játékosztályra, a babát az eredeti helyére rakja, és azt nézi, hogy van ilyen babából mezítelen is. Segítséget kér egy fiatal vásárló anyukától, hogy az mennyibe kerül, mi a forintosított különbség a két baba ára között. Hát kissé elképedve hallja, hogy majdnem hatezer forinttal kevesebb a csupasz baba. Azt teszi a kosarába a kenyér mellé, közben azon jár az agya, hogy erre a babára spórol már három nyugdíj óta. De sajnos tízezer forintnál több nem jött össze. Újból sorba áll, ezúttal ki tudja fizetni, és még maradt a heti kenyerére is.

  Hazaérve máris a szekrényébe kutat. Van egy rózsaszínű selyem sálja, majd ő készít ruhát a babára. Igaz nem ugyan olyan a szín, meg ez apró mintás, de hátha nem tűnik fel Emesének. Óvatosan bontja ki a dobozt, hogy majd vissza is lehessen csomagolni. Csodás ruhát varázsol a babára, majdnem ugyan az a fazon, mint ami az üzletben volt. Még szép szalagot is vág az anyagból a hajába és beleköti egy masnira. Sőt a fiók mélyén egy régi nyúlós anyagú fürdőruhát is talál, ami ugyan fekete, de színes betét van az elejében. Gondban van, melyikből készítsen passzosnadrágot a babára. Mégis a fekete mellett dönt, mert az szép a rózsaszín ruhával együtt is. Napokig eltart, mire mindet szépen elkészíti, de nagyon csinos lett a kis játékbaba.  Szépen visszateszi a dobozba, becsomagolja, és beteszi a karácsonyfa alá. A lányának egy doboz teát ad egy tábla csokoládéval, a vejének meg egy krimit sikerült venni még a szeptemberi könyvvásáron akciósan. Minden ott várja a gazdáját az aprócska feldíszített műfenyő alatt.

  Szenteste jön a mamához a kis család felpakolva. A nagyi ajándékán kívül, ami egy jó meleg papucs és egy kötött pulcsi, ők hozzák a vacsorához a halászlevet és a rántotthalat, a mama meg a bejglit sütötte. A vacsora alatt Emese izgatottan nézi a dobozt, sejti a csomagolásból, melyik lesz az övé. A családi hagyományok szerint csak vacsora után lehet ajándékot bontani. Alig teszi le a kanalat, a süti most nem is érdekli, már szalad is a fához.

 - Ugye most már, kibonthatom? – a mama bólint, de mire kimondaná az igent, a kicsi lány már tépi is a csomagolást. A nagyi izgul, mennyire fog tetszeni, a kicsi pedig, hogy vajon a baba lesz, amit sejteni vélt. Örömmel veszi ki a dobozból.

  - Jaj, de jó! Ez a kedvencem! – örül a babának. Majd jobban megnézegeti. - De mama! Ez nem az a baba! – majd alaposan körbe forgatja. – Mami, ez a ruha pont olyan, mint a te sálad! Hozd csak ide! Nézzük csak meg!

  - Igen. Pont olyan, azért, mert abból van a ruhája. Tudod, amit akkor néztél, az már nem volt ott, mikor én rendeltem a jézuskától, így erre én varázsoltam a ruhát.

  - Nem szóltál időbe a jézuskának? … Nos, nem is baj. Ilyen ruhájú Barbija tuti nem lesz senkinek, mint az enyém! – mosolyog újból a kicsi. – De mama! A nadrágját is te varrtad?

  - Igen kincsem, én.

  - És van még ilyen anyagod?

  - Van Emesém! Maradt belőle.

  - Akkor hozzad csak ide azt a maradékot! Varrjunk még neki pár apróságot! - ugrándozik örömében a kicsi lány.

  Az egész szenteste babaruha készítéssel telik. Apa ötleteket ad, a mama szabja, az anyuka meg összevarrja a kicsi ruhákat. Emese meg csak öltöztet. Meg még újabb ötletekkel áll elő, mert látja, hogy még nem fogytak el a nagyi által oda hozott maradékok.

  A mami meg boldog, mert a félelme, hogy mi lesz, ha mégse tetszik az unokájának az ajándék, nem vált valóra. Sőt ennél boldogabb szentestére nem is emlékszik.

 

Karácsonyi utazás

 

  Karácsony előtt két nappal állok a sorban New York repülőterén, kezemben a beszállókártyám és miközben hullámos sötét hajam kiigazítom a szememből, hátra nézek. Nem tévedtem. Megint itt áll mögöttem az a csinos pasi, aki a büfénél is hárommal volt utánam. Kigombolt drága szövetkabátja alatt öltönyt visel, és milyen remekül áll rajta. Ő is fekete tincseibe túr. Elmosolyodom, de újból előre figyelek, még mielőtt kiszúrná, hogy őt nézem. Nem szeretném, hogy észre vegyen. Még élénken él bennem az előző melléfogásom. Volt nekem több éves jó kapcsolatom. De mikor már azt gondoltam, komolyabbra fog fordulni, hát akkorát tévedtem, szinte el se hiszem.

 Most pedig ahogy hallom, ez a férfi is tökéletes angolsággal cseveg a stewardessel. Hát nem lenne élmény újból átélni, amit már egyszer nagy nehezen túléltem. Lapátra kerültem, mert a pasim az anyjára hallgatott. Nem vagyok amerikai, hát nem is passzolok az ő jól szituált fiához. Erre gondolva inkább gyorsan igyekszem eltűnni, mikor beérek a gép utasterébe. Éppen kényelmesen elhelyezkedem a belső ülésben, mikor a már többször szemet szúró helyes pasi a sorokat számlálva megáll a külső szék mellett.

 - Ez az. – rám néz, mosolyog. Veszélyes mosoly, de el kell rejtenem, hogy megérint. - Bocsánat, ide szól a helykártyám. Ezek szerint ön mellé kell ülnöm. Ugye nem haragszik. Bemutatkoznék. – nyújtja a kezét. Én is az enyémet, de ő mondja először. – Karl

 - Krisztin – válaszolok és enyhén visszamosolygok. Magam sem tudom miért. Talán, mert a sors sodorta mellém, de ő nem tudhatja, hogy én már régen észrevettem. Igyekszem nem elpirulni.

 Kényelembe helyezi magát, elbabrál a kézitáskája elhelyezésével, és felém villant egy érdekes vigyort. Ez már nem mosoly, inkább olyan bejössz nekem vigyor, amitől a gyomrom liftezni kezd. Talán mégis rá jött, hogy én már többször megnéztem magamnak? Még kérdez valamit halkan a légikísérőtől, aki pont mellette megy el, kényelembe vágja magát, miközben a gép már emelkedik, és megint felém fordul.

 - Mi az úti célja? – érdeklődik a félreérthetetlen angol kiejtésével.  Én felhúzom a szemöldököm, mert nem hittem, hogy egy ilyen Adonisz beszélgetni akar pont velem, azt meg pláne nem, hogy mindjárt ilyen lényeges dologról, és még véletlenül sem az időjárás alakulásáról, de válaszolok.

 - Budapest. – gondolkodom, elmondjam -e, hogy magyar vagyok, de még inkább nem.

 - Én szintén. Megyek megvigasztalni az egyik gyerekkori haveromat, Tomot, akivel még a Columbiára is együtt jártunk. Sajnos mindent elveszített szegény, és szörnyű állapotban van már jó pár hónapja.

 - Anyagilag? – kérdezem én is angolul, mert hát itt ez most a magától értetődő nyelv. Elvégre Amerikából indult a gép, meg ő is így beszél hozzám.

 - Az lehet nem viselné meg ennyire. Meghalt a felesége egy balesetben, aki ráadásul éppen állapotos volt az első gyermekükkel. Csak két éve házasok, még a mindent jelentették egymásnak. – ahogy beszél, maga is szomorú lesz. Talán tényleg olyan jó barát, hogy átérzi a másik helyzetét. 

 - Sajnálom. – mondom én is halkan, mert ehhez nem igazán tudok mit fűzni. Ő folytatja.

 - Vele töltöm az ünnepeket, hátha sikerül egy kicsit jobb állapotba hoznom. Már szegénynek a szülei se élnek.

 - Nincsenek kollégái, akik figyelnének rá? Önnek kell a tengerentúlról utána jönnie? – kérdezem, mert tényleg ez jutott hirtelen eszembe.

 - Magánpraxisban ügyvéd. Nincs sok munkatársa. … De róla már eleget beszéltünk. Magácska milyen célból utazik Budapestre? – mosolyog megint rám. Már nyoma sincs az előbbi lehangoltságának.

 - Az édesanyámhoz megyek.  De az is elképzelhető, hogy haza is költözöm végleg. – jegyzem meg halkan, talán abból a célból, hogy eszébe se jusson udvarolni. Hogy ne feltételezze, amerikai vagyok. De ő megint érdekesen mosolyog.

 - Nem találta meg a számítását Amerikában? Mivel foglalkozik?

 - Kereskedelem. - adok egy tág témakört. Eszembe sincs konkrétumokat mondani. Róla még semmit sem tudok, azon kívül hová járt egyetemre, én meg tartsak beszámolót az életemről?

 - Ha mégis úgy dönt, marad Amerikában, lehet tudnék segíteni jó állást találni. Ugye még nem végleges az a döntés, szívesen segítenék!

 - Köszönöm, de a munkám még megvan. Ha maradnék, akkor azon se változtatnék. De most úgy érzem, inkább nem itt élnék.

 - Akkor mi a fő probléma? Nem tudja megszokni az éghajlatot?

 - Azzal sincs gondom. A mentalitással, a hozzáállással és néhány ember gondolkodásával volt inkább egyéni problémám. A szív szavát felülírta az ész néhány közvetlen ismerősömnél! De mi a helyzet magával? Ön is ügyvédként praktizál, mint a barátja?

 - Igen. Itt New Yorkban. – mondja, pedig már régen elhagytuk a várost. Valahol a tenger felett suhanhatunk. Majd az ő munkájáról beszélgetünk, ami számomra sokkal érdekesebb, mint az én kereskedelmi főosztályvezetői melóm egy híres divatcégnél. Bár erről továbbra se tájékoztattam, mert hiába nagyon csinos és udvarias férfi, számomra eredendően hátránnyal indul. Amerikai, és nem akarok újabb csalódást. Most én írom felül az érzés jeleit a józan eszemmel.

 Azért egyértelműen szeretne tőlem valamit, mert a mindenről csevegés után még landolás előtt megbeszéljük, hogy az ünnepek elteltével ugyan azzal a géppel repülünk vissza az államokba. Ő ugye vissza a régi életébe, engem pedig próbál ottmaradásra bírni, de én nem osztom a véleményét. Abban maradunk, hogy mindenképpen visszatérek, de valószínűbb, hogy felszámolni az ottani életem. Huncut mosollyal mondja, hogy legalább még lesz egy újabb esélye megváltoztatni az eltökélt szándékom.

 Anya vár a reptéren, így a frissen szerzett ismerősöm gyorsan magára hagyom, még mielőtt elkérné a telefonszámom. Így nekem is lesz időm gondolkodni, hogy tényleg a megbeszélt géppel induljak e vissza, vagy olyan gyorsan felejtsem el, amilyen hirtelen berobbant az életembe. Ez még annyi mindentől függ. Találok -e itthon jó melót, megfelelő albérletet, visszavárnak e a régi barátaim, és hogyan viselem az ottani életem hiányát. Anyát boldogan ölelem át, és most úgy érzem haza találtam. Itt a helyem a szülővárosomban!

 Míg anya bevásárol a karácsonyi vacsorához a még hiányzó dolgokat, én addig felhívom a régi barátnőm, Anikót, aki egyben kolléganőm is volt az itthoni áruházlánc külker osztályán. Említem neki, hogy a segítsége jól jönne az itthoni álláskeresésben, és egyben meghívom a karácsonyi vacsorára, amit mindjárt közlök is anyámmal, mikor haza ér. Meglepődik.

 - Hát erre nem számítottam, mert már én is hívtam vendéget. Lakik itt az utca elején egy csinos fiatalember, Tamás, aki teljesen egyedül maradt. Olyan kedves és aranyos, de mindig szomorú. Hát gondoltam ne legyen egyedül a szeretet ünnepén, pár napja meghívtam őt. Nem hiszem, hogy pont a te harsány és mindig vidám barátnőd elősegítené a céljaimat.

 - De anya! Ugye nem akarsz kerítő szerepébe tündökölni?  

 - Nem! De ugye sose lehet tudni.  Talán neked is bejönne, vagy inkább jól jönne. – majd pár perc gondolkodás után azt mondja - Na mindegy! Elfér ő is, legalább nem lesz olyan magától értetődő a célom. – és ezzel le is lesz zárva az ilyen célú beszélgetés. Közösen és jókedvűen készítjük a vacsorát a megemelkedett létszámra. Anya nekem olyan, mintha ő is a barátnőm lenne. Pláne mióta egyedül maradt. Nincs más, akivel megossza a gondolatait, így a neten is sokat beszélgetünk. Most is elmondtam neki a gépen megismert férfival kapcsolatos érzéseim és dilemmáim. Ő mosolyogva mondta, hogy akkor pont jó, hogy elhívta Tamást is, hátha vele szimpatizálni tudok. Már csak az utolsó simítások vannak, mikor megjelenik a barátnőm. Ő is segíteni szeretne. Készítem a tálaláshoz a tányérokat négy főre, ő a szalvétából éppen fenyőformát hajtogat, miközben kopognak. Én megyek nyitni, mert anya pont a sültet veszi ki a sütőből. Meglepetésemben talán még a szám is tátva marad. Az ajtóban két férfi áll, pedig csak egyet vártunk. Az alacsonyabb, aki szintén nagyon jóvágású, mindjárt meg is szólal.

 - Elnézést! Ön biztosan Krisztina. A mamájával beszéltem, és ugye nem baj, hogy a haverom is velem jött? Nem régen érkezett Amerikából, és hát nem akartam egyedül hagyni a lakásomban. Nem azt érdemelné. Ági néni eddig is nagyon aranyos volt velem, reméltem, nem okozok ezzel nagyobb problémát! – hadarja el gyorsan, miközben én nem vagyok képes folyamatosan rá nézni. Fogva tartja a tekintetem a másik férfi, aki a fejét billegtetve kacéran vigyorog rám.

 - Persze, nem probléma, fáradjanak csak be! – Invitálom őket és angolul szólok a magasabb pasihoz, mert ő nem más, mint a repülőről az utastársam.

 - Maga? Maga meg hogy kerül ide?

 - Hát Tamás az a barát, akiről a gépen meséltem. – ejti a szavakat tökéletes magyarsággal. – Örülök, hogy ismét összefutottunk! – mosolyog, és a kezembe nyom egy üveg pezsgőt, majd hozzám hajol, és megcsókol. Nehezen térek magamhoz a kábulatból. A barátnőm vidám csevegése ránt vissza, aki már tett egy plusz terítéket, és az asztalhoz ültette Tamást. Természetesen maga mellé osztva neki helyet. Én is leültetem a váratlan vendégem, és miután minden ételt az asztalra tettünk, mi is leülünk anyával. Én Karl mellé, aki talán inkább Károly, és akivel van mit megbeszélnem. Megvárom, hogy szedjen magának, és mindjárt kérdőre is vonom.

 - Ön magyar? Mikor szerette volna ezt megosztani velem? Én végig amerikainak gondoltam!

- Hát … ez hosszú történet lesz. Mikor kiszúrtam a büfénél pár emberrel magam előtt, akkor még azt hittem ön is amerikai. Tökéletesen beszéli a nyelvet. Utána meg mikor láttam, hogy azonos gépre szállunk, hát a sorsot dicsértem, de azért be kellet neki segítenem. Megbeszéltem az utaskísérővel, hogy maga mellé ülhessek. De még akkor is angolnak gondoltam. Beszélgetés közben rájöttem, hogy honfitársak vagyunk, de kihívást jelentet, hogy meg tudom-e hódítani angolként, mert említette, hogy már csalódás érte e területen. A hazai reptéren azért be szerettem volna vallani, de ott meg olyan gyorsan tűnt el, mint akit köröznek, és köddé kell válnia.

 - Tényleg bevallotta volna? – nézek a szemébe.

 - Igen, mert meg szerettem volna keresni, ha nem jelenik meg a megbeszélt visszaútra.

 - Meg akart keresni? – figyelek rá csodálkozva.

 - Igen. A keresztneve és az ülésszáma alapján talán sikerülhetett volna. De ez így sokkal jobb! Már van egy tuti elérhető pontom, ahol mindig megtalálom, vagy infóval tudnak szolgálni! – mosolyog anyámra.

  Ezen mindenki jót nevet, és kellemesen beszélgetünk tovább. Megisszuk a pezsgőt, amivel pertut iszunk, és tegeződésre váltunk. Közben arra gondolok, ő is kiszúrt magának, és tett is érte, hogy megismerjen. Ami pedig a legfontosabb, nem amerikai. A vacsora hosszúra nyúlik, mert nem csak én érzem jól magam Károly társaságában, hanem a barátnőm is Tamáséban. Sőt a végén meghívnak minket a következő napra magukhoz Tamás házába ebédre, mert Károly édesapja is velük fogja tölteni a napot, hogy ő se legyen egyedül. A felesége, azaz az Károly édesanyja már két éve elhunyt.

 Így egy pasik által készített ebédre lettünk hivatalosak. Érkezéskor én bort vittem, amit egy csókkal köszönt meg a mosolygós ismerősöm, de Tamás és Anikó is megirigyelte e jó szokást. Anya sütije viszont csak mosolygós szép szavakat kapott az igen karakán öregúrtól, aki később is leste anyám minden kívánságát. Az ebéd fenséges volt, a csókok sűrűsödtek, és én el lettem varázsolva. Az itthon töltött napok mindegyikén találkoztunk Károllyal. Az utazás előtti napon felajánlotta még azt is, hogy ha vele maradok New Yorkban, keres nekem jó és könnyű kereskedelmi állást. Vannak butikos haverjai, és az mégis jobb, könnyebb, mint az élelmiszerláncok üzleteiben. Itt én is tartoztam neki egy vallomással.

 - Vezető állásom van egy divatláncnál.  Mint mondtam, nem mondtam még fel. – mosolygok a szemébe.

 - Éreztem! Tudtam, hogy van valami magasabb végzettséged! De sima bolti eladóként is kellettél volna, mert a szív nem kéri a diplomát! – ölel át, és csókol meg.

 Ilyen vallomás után én is boldogan utaztam vele vissza az államokba.  Ez a karácsony nem úgy alakult, ahogy arra számítottam. Elhozta a szerelmet, de nem csak az én életembe. Tamás se szorul már Károly vigasztalására, mert Anikó ezt boldogan teszi meg helyette, és még anya arcára is mosoly kerül, ha Károly édesapja hetente többször is sétálni hívja.

Megmenteni

 

  Elment az utolsó tanítványom, én is összeszedem a kottákat, berakom a dossziéba, ahonnan kicsúszik egy kézzel írt kottalap. Mikor felveszem, azonnal tudom ki írta. Bence. Vajon mi lehet vele? Nagyon tehetséges fiú volt. Májusban láttam utoljára, most pedig már november közepe. Mikor elmaradt az óráimról, próbáltam hívni az édesanyját, de nem volt kapcsolható. Többször is megkíséreltem, de mindannyiszor sikertelenül, nekem pedig csak vele volt kapcsolatom. Ő utalta a fia zeneóráinak a honoráriumát. Már az utolsó fizetett óráján se jelent meg a fiú, azóta pedig nyom nélkül tűnt el. Bár többet tudtam volna meg róla. De nem a magánélete, hanem a tehetsége érdekelt. Bíztam benne, hogy majd szeptemberben előkerül, de sajnos ez se valósult meg. Még nézem egy ideig a kottát, amit sajátkezűleg komponált, közben megjelenik előttem, ahogy zongorázik, majd ahogy a gitárral a kezében bravúrosan játszik és énekel.  Megcsóválom a fejem, mérges vagyok magamra. Jobban kellett volna figyelnem rá. Majd az jut eszembe, hátha leváltott, és másik tanárhoz jár. Nem én vagyok a legnagyobb ász a szakmában. Csak kényszerből lettem magánoktató. A házasságom tönkre ment, mert nem sikerült gyereket szülnöm. A férjem volt a zeneiskola igazgatója, így inkább a válás után onnan is eljöttem. Azóta viszont egészen felendült a karrierem, rengeteg magántanítványom van. Szépen megélek belőle. Még egyszer a lapra nézek, mielőtt visszadugom a dosszié tetejére. Ekkora tehetség nem veszhet el!

  Miután kicsit elkalandoztak a gondolataim, a boltba indulok. Be kell vásárolnom a hétvégére. Már szinte minden megvan, amit szerettem volna. Éppen a szalámik között válogatok, mikor azt látom, egy hátizsákos fiatal fiú a kabátja belső zsebébe rejt egy csomag szeletelt párizsit. Mögötte megyek, figyelem. Ő nem lát, kapucnija előre lóg az arcába, a feje le van hajtva. Azon gondolkodom, hogy megszólítom, mikor két zsemlét tesz a zacskóba, és egy óvatlan pillanatban a zsebébe csúsztatja. A külsőjéből ítélve biztos nincs rá pénze. Éppen mellé lépek, hogy felajánljam, kifizetem a vacsoráját, mikor szemből a biztonsági őr is odalép. Ekkor emeli fel a srác a fejét. Megállok a döbbenettől.

 - Bence! – A fiú először rám néz, utána a biztonságisra, aki már fogja is a karját.

 - Gyere velem! – Rántja magával.

 - Várjon! – Szólok oda neki. Kifizetem, amit elrakott!  Ismerem, vállalom a felelőséget.

 - Ez nem így működik! – morogja az őr, de elengedi a gyerek karját. Nagy nehezen meggyőzöm, hogy többé nem fordul elő, és ezt most én kifizetem.

 - Akkor rakd ki a hölgy kosarába, és soha többé nem akarlak itt látni! – mordul mérgesen az őr, és végig figyelemmel kísér. Bence nem szól, lehajtott fejjel jön mellettem. Mikor kiérünk az üzletből, annyit mond.

- Köszönöm Ági néni. – a kajáért nyúl és már menne is.

 - Várj fiam! Ez nem te vagy! Illetve nem az, akit én ismerek! Ezt meg kellene magyaráznod. Mi történt veled?

 - Hosszú. Meg nem is tartozik önre. – motyogja halkan, és lassan vissza akarja csúsztatni a kaját a kosárba.

 - Nem baj, ha hosszú, én ráérek. Meg szerintem te is. Most szépen velem jössz, beülünk a kocsiba, és mesélsz. – mondom higgadtan, de belül tombolok. Mi a fene történhetett ezzel a gyerekkel? Rossz társaság? Pont abban a korban van. Nyolcadikos. De lassan a vállára teszem a kezem.

 - Gyere. – Míg én kirakom a kosarat, addig ő lehajtott fejjel áll mellettem, leeresztett kezében a párizsi és a zsömle.  Látom, valami nagyon megváltozott benne. Mindig segítőkészen ugrott, ha látta, tud segíteni. Már nagyon várom, mit fog mondani. Beülünk, de nem indítok.

 - Hallgatlak, fiam. – Csak ül némán, és megjelenik egy könnycsepp a szemében. Én várok. Lassan és halkan szólal meg.

 - Nem lehetne, hogy ezt csak megeszem, és megyek tovább. – néz a kezében lévő csomagra.

 - Éhes vagy? – kérdezem halkan. Ő csak bólint.

 - Mi lenne, ha most eljönnél hozzám, jól laknál, és elmondanád, mi változott meg az környezetedben. – ő bólint és már bontja is a szalámis fóliát. A zsömlét kézzel megtépi, beleteszi a párizsit, és hatalmasat harap belőle. Nem szólok, hogy kaját ígértem neki, látom mennyire éhes.

 Nálam már kicsit másként viselkedik. Kiugrik a kocsiból és segít bevinni a kosarat, amibe a bevásárlást raktam. Viszont végig csendben van. Nem kényszerítem. Megmelegítem az ebédről maradt tésztás csirkepörköltet, és az asztalra teszem két tányér kíséretében. Megkérem, szedjen magának, amennyit csak megbír enni. Jól megrakja a tányért, és gyorsan nekilát. Már legalább felét bekanalazta, mikor megemeli a fejét.

 - Nagyon köszönöm Ági néni. Már legalább fél éve nem ettem ilyen finomat. Valamikor anya …  - elhalkul, és ismét ott a könny a szemében.

 - Mesélj Bence. Tudni szeretném, mi történt. – mondom halkan és a szemébe nézek. – Kezdjük onnan, mikor május elején utoljára láttalak.

 Ismét lehajtja a fejét, a kanalat is elengedi.

 - Másnap meghalt anya. Lesett az előtte haladó autóról valami súlyos gép, ami teljesen összeroncsolta az ő kocsiját. Anyut sem tudták megmenteni. - elhallgat. Várok. mivel látja, nem sürgetem, de figyelek rá, folytatja. - Azóta egyre rosszabb.

 - Édesapád?  A vállalkozásotok? – megcsóválja fejét.

 - Sajnos apu nagyon padlót fogott. A vállalkozás nem is érdekelte, pedig az ő nevén volt. De azt mondta, ahhoz is anya értett jobban. Így ő nem csinált semmit, csak kocsmázott. Mondtam neki, menjen el taxizni legalább, mert vezetni szeret, és annak a bevételéből talán meg tudnánk élni, de ő azt se tette.

 - Akkor most mit csinál? – még azt is kérdezném miből éltek, de inkább elhallgatok. Látom, hogy semmiből, ha az ételt is lopnia kell a boltban.

 - Nem tudom. Szeptember eleje óta nem láttam. Akkor jött a végrehajtó, mert ahogy nem foglalkozott semmivel, az adóságok nőttek. Gondolom a vállalati is. Apa egyszerűen a kezükbe nyomta a lakáskulcsot, és elment a kocsmába. Nekem annyi időt hagytak, hogy összeszedjem a cuccaim. Két nagytáskával az utcára kerültem.

 - És mit tett édesapád? – nézek csodálkozva, mert amit mond, az elképesztő.

 - Hm. Édesapa? Mikor mondtam, hogy dolgozzon valamit kettőnkért, mert én még csak most leszek nyolcadikos, akkor azt mondta, ő nem is az apám. Csak benne voltam az anya által kínált csomagban, így elfogadott. Próbáltam utána nézni, de az esküvőjük után 5 hónappal születtem. Így nem tudom. Mikor szóba hoztam, többé nem válaszolt semmire. A lakás elvesztése óta kétszer szerettem volna beszélni vele, de mindkétszer matróztempóban mászkált. Kissé imbolygott a járása.

 Alig bírok szóhoz jutni. A hallottak lesokkoltak. Bence még csak most nyolcadikos, és egyik napról a másikra mindent elveszített.

 - És akkor kivel élsz? Nagymama?

- Anya szülei már rég meghaltak. Még alsós voltam. Apu anyukája meg Párizsban él. – legyint lemondóan. Bennem pedig egyre inkább dolgozik valami kétely, csalódottság, idegesség, és egy leírhatatlan belső feszültség.

 -De akkor … - nem is tudom, hogy kérdezzem, hogy ne bántsam meg jobban, ne okozzak neki fájdalmat, mert éppen elég az, amin eddig keresztül ment.

 - Hát a vállalkozásunk telephelyén volt hátul egy fészer. Kiskoromban sokat játszottam ott. Most oda beköltöztem. Onnan járok suliba is. De új tulaj kezébe került a telep, már csak osonva, stikában tudok odamenni, és a gitárt se merem használni. – szünetet tart, lehajtja a fejét. – Nem tudom mi lesz. Eddig senkinek nem mertem elmondani. Szégyelltem, hogy az apám nem foglalkozik velem. Utána meg féltem, hogyha nem vagyok az övé, intézetbe visznek. De lehet, már az is jobb lenne, mint a bujkálás, meg a hideg, ami esténként a fészerre telepszik. – Nem néz fel, látszik, már annyira megtört, bármit elfogadna, csak legyen egy picivel jobb a helyzete.

 Az én szívem meg majd beleszakad ebbe a történetbe. Fél éve még nagy jövőt jósoltam ennek a kölyöknek. Most meg a kilátástalanság és a csalódottság öleli körbe. Ha nem ismerném, akkor is kötelességemnek tartanám a segítését, hát még így, hogy tudom ki ő. Hozok egy döntést. Felállok, hátulról a vállára teszem a kezem.

 - Tudod mit! Most elmegyünk a holmidért abba a fészerbe, és a mai naptól nálam fogsz lakni. Együtt felkeressük a gyámügyet, és megpróbáljuk elérni, hogy valamilyen módon itt maradhass. Vagy mint nevelőszülő, vagy mint örökbefogadó.  Megfelel ez neked? – kérdezem, mert azért ehhez az ő beleegyezésére is szükség van.

 Felugrik az asztaltól, és átölel.

 - Ági néni! Tényleg maradhatok? Itt maradhatok nálad? – most olyan, mint egy kisgyerek, aki kapott valami számára értékeset. Pedig szinte akkora, mint én. Megedzette az élet, néha felnőttként volt képes döntéseket hozni, de még a gyerek is benne él. Én pedig boldog vagyok, hogy adhatok ennek a gyereknek valamit, és nem fog elveszni egy tehetség.

Az éjszakát már itt tölti, é boldogan meséli a részleteket is. A gyámhatóság pedig egy csomó vizsgálat után úgy dönt, maradhat nálam. A státusz még kérdéses, de nem kell intézetbe mennie. Pont a karácsony előtti napokban kapjuk meg erről a határozatot. Végre nekem is lesz egy igazán boldog ünnepem. Hogy ő is az, annak egyértelmű jelét adja. A jegyei javultak az iskolában, a gitárt pengeti és énekel. Bár néha szomorú dalokat ír, de azok mind az édesanyjához szólnak. Szerintem ez teljesen természetes ebben a helyzetben!

 Megmentettem egy tehetséget!

Egyedül

 

 

Egy csendes éj néma sötétjében

magányos nagymama ül karosszékében.

Aludni már nem tud, ezért gondolkodik,

hol rontotta úgy el, hogy magányos megint.

 

A férje már elment, fent az angyalokkal,

pedig, ha még élne, nem volna gond a mosttal.

A magányos napok sokszor nagyon fájnak,

néha hogy örülne az unokájának.

 

A lányát se látja, fia sincs mellette,

az élet mindkettőt oly messzire vitte.

Nagy víz válassza el tőle a családját,

közelben lennének, Úrnak adna hálát.

 

Örült, mikor mentek, boldogulást látott,

de a boldogság most bús magányra váltott.

Fáradt és öreg lett, oly keserű az élet,

hozhat-e az idő neki még kis szépet?

 

Jó lenne, ha jönne fia és a lánya,

a lelke legmélyén ez lenne a vágya.

Ahogy erre gondol, mélyen elszenderül,

vajon felébred még, vagy ott marad egyedül?

Karácsonyi vacsora

 

 

 

Anyával ketten kínlódjuk fel a kocsi tetejére a frissen vásárolt gyönyörű fenyőt. Anya se magas, de én még kisebb, mert csak kilenc éves kislány vagyok, így igen nehéz megbirkóznunk a hatalmas fával, pedig az árus behúzta egy hálóba. Odahaza pedig kezdjük újra, de ezúttal a leszedéssel, ami azért könnyebben megy. Még az udvaron hozza anya a talpat, mert mi van, ha faragni kell. Hát kell. Arra gondolok, most milyen jó lenne, ha itt lenne apa, de hát már majdnem egy hete elment. Hallottam, mikor anyával veszekedtek, és apa gyorsan összepakolt egy bőröndöt, és már húzott is el a kocsijával. Nekem és az öcsémnek is csak futtába adott egy puszit. Pedig apa autójába még a fenyő is jobban elfért volna. Most, hogy lesz ebből a hatalmas fenyőből karácsonyfa, ha apa sehol? Azóta se jött haza! De míg én ezen agyalok, addigra anya már egy baltával a kezében nézegeti a fát.

 - Tündikém, te tartsd meg, én meg kicsit faragok belőle! - dönti a még hálóban lévő fát felém, én pedig minden baltacsapás után fordítok egy aprót a fa törzsén. Nem is feltételeztem, hogy ezt anya is meg tudja csinálni. Ez mindig apa feladata volt. Mikor már belepasszol a tartóba, becipeljük a nappaliba és kibogozzuk a burkolatából. Ketten kezdjük el a díszítését. Ezt is apával csináltam azelőtt, anya addig főzött. Először az égősorokat és a csúcsot, utána a díszeket akasztjuk fel, amiből van legalább 100 darab. Közben beszélgettünk, mi legyen a vacsora, meg arról, hogy mikor mehetek a mamihoz az öcsémért, de azt, ami a legjobban érdekelne, nem merem megkérdezni. Hogy apa már többé nem is jön haza? Anya nagyon sírt, miután apa kilépett, és csendesen becsukta maga mögött az ajtót, ezért inkább nem említem, nehogy megint elkámpicsorodjon. Míg társalogtunk, készen is lettünk a díszítéssel. Csodálatosra sikerült! A szaloncukrokat nem kötöztük fel, csak egy tálba tettük a fa alá. Apu ebből is mindig rakott rá párat, azt mondta, legyen mit lelopni, mert úgy sokkal érdekesebb. Még az észrevétlen kicsomagolás technikáját is megmutatta. De cukrok nélkül is nagyon szép. Csak csodáljuk anyával, milyen remekül sikerült.

  - Tündi, te már elmehetsz Misiért a nagyiékhoz, én pedig az alatt elkészítem a vacsorát.

 - A bejglit is felvágjuk majd? – érdeklődöm, mert azt már tegnap megsütötte az anyukám, mi pedig nagyon szeretjük Misivel. Biztos ízlik majd, mert az illata fenséges volt.

 - Persze hogy fel! Sőt még mákos gubát is csinálok.

 - Ugye olyan jó sok mákkal meg vaníliáspudinggal?  Az olyan fincsi! – dörzsölöm meg a pocakom, mikor elképzelem magam elé a tányért.

 - Lesz hozzá minden, pont ahogy kedvelitek. De indulj a tesódért, mert a mamának is biztosan dolga volna.

 Felöltözöm, és gyalog sétálok át a mamáékhoz, mert csak a szomszéd utcában laknak. Nagyiéknál már teljes pompában van a lakás, és világít a fenyőn a fényfűzér. Finom illatok lengenek körbe, és a mama már hozza is a sütis tálat.

 - Misike már megtömte a pocakját, egyél te is! - teszi elém nagyi, mikor levettem a kabátom. Kettőt is elfogyasztok, majd a fa alól az ajándékainkat bányásszuk elő a nagypapi segítségével. Én könyveket meg egy nagy babát kaptam egy fa bölcsővel. Tökre olyan, mint az igazi. Hú, de nagyon tetszik! Misi is mesekönyvet, pókembert és két hatalmas autót, bont ki a csomagolásból. Elemes, irányítható, dudál és még az ajtaja is nyílik. Persze, hogy ki kell próbálni a papával. Önfeledten játszunk, majd mama szól, hogy menjünk, mert ránk sötétedik. Míg a papa felöltözteti a 6 éves tesómat, közben megkérdezi.

 - Mihály haza ment már? – én csak nemet intek a fejemmel, de nem mondok semmit. Ha beszélni kellene róla, lehet elsírnám magam, annyira hiányzik apu. Az öcsém pityereg is hazafelé, de mire bemegyünk anyához, kitörli a könnyeit.

 - Nem akarom, hogy azt lássa anya, sírtam, mert akkor lehet, ő is fog. A múltkor láttam a szemét törölgetni.

 - Oké, igazad van, én is láttam. – mosolygok kényszeresen Misire.

 Mikor bemegyünk, anya már pont a kötényét veszi le, végzett a vacsora elkészítésével.

 - Vetkőzzetek, Tündi te segíthetnél megteríteni, én addig átöltöznék. – adja ki anya a feladatot. Én automatikusan, vagy nem is tudom miért, talán megszokásból, vagy reménykedve, de négy terítéket veszek elő. Szépen kirakom a megszokott helyekre. Anya ránéz, majd a szeméhez emeli a mutatóujja oldalát.  Pont kapcsolok, és le akarom venni a negyedik tányért, mikor anya int, hagyjam. Közben megszólal a csengő. Anya siet az ajtóhoz, de mi kíváncsian ott vagyunk a nyomában. Apa áll a bejáratban.

 - Szia Piroskám! Elhoztam a gyerekek ajándékát. No meg persze a tiédet is. Bejöhetek? – Nyom egy hatalmas csokor piros rózsát anya kezébe.

 - Persze Mihály gyere. – engedi be apát maga mellett, és hozzá hajol megköszönni a csokrot. Apának se kell több, Átkarolja, és hosszan megcsókolja.

 - Annyira hiányoztatok! – mondja anyának, majd minket egyszerre von magához, mi pedig boldogan bújunk hozzá. Beljebb kerülve a nappaliba először mi kapjuk meg a szépen csomagolt hatalmas dobozokat, utána anyához fordul.

 - Drága Piroskám! Ez pedig itt a te ajándékod, ha még elfogadod? – Egy piros apró dobozkát vesz ki apa a zsebéből, és anya felé nyújtja. - Kérlek bocsáss meg. Rájöttem, azaz, eddig is tudtam, hogy nem tudnék nélkületek élni. … Csak hát olyan váratlanul ért, mikor azt mondtad, vegyelek feleségül. Olyan jól megvoltunk már tíz éven át, eszembe se jutott, hogy te másként szeretnéd. Először nem tudtam, mit reagáljak, féltem, utána meg arra gondoltam, a papír csak mindent elrontana, hiszen eddig csodás volt. De ez alatt a pár nap alatt rájöttem, nekem mindegy, hogy papírral, vagy anélkül, de veled tudom csak elképzelni az életem. Ti vagytok a családom, a jelenem és a jövőm. – Kinyitja a dobozt, és anya elé térdel. – Leszel a feleségem? Meg tudod bocsájtani az átmeneti hezitálásom? – néz fel fénylő szemekkel anyára, aki már nem is próbálja kitörlni a könnyeit, annyira sok, hogy patakokban folyik végig az arcán, de azért megfogja apa kezét.

 - Igen! Boldogan leszek a feleséged. – mondja szipogva – Egyébként meg csak azért szerettem volna, hogy tudjam, milyen érzés házasságban világra hozni egy babát. – simít végig a hasán. Apa pedig ahelyett, hogy először a gyűrűt húzná az ujjára, felkapja, és csókokkal halmozza el. Mindketten sírnak, így mi is könnyes szemekkel bújunk hozzájuk. Örömében mindenki puszilgat mindenkit, és mikor már apadnak a könnyek, csak akkor nyújtja anya a kezét, apa pedig ráhúzza a csodás ajándékát.

 A karácsonyi asztalt az eddig megszokott módon, négyen üljük körbe, de sokkal nagyobb boldogságban, mit eddig bármikor. Egymás szavába vágva meséljük apának azokat az élményeket, amiből kimaradt a pár nap alatt.