Egy tévedés következménye!

 

A karácsony hideg, rideg fénye,

belevész az éjszaka sötétjébe.

De egy tévedés új irányt adott,

kinyíltak a szeretetablakok.

 

Anya vezet, én pedig a hátsó ülésen olvasok. Már kilenc éves vagyok, Gyöngyinek hívnak és nagyon szeretem a könyveket. Ezzel a nagyim is tisztában van, mert amit most tartok a kezemben, azt is tőle kaptam ma. Anya szüleinél voltunk vidéken, mert ők már betegek, és nem tudnak eljönni az ünnepekre hozzánk a nagyvárosba. Olyan jó volt ott náluk. A nagymama finomakat főzött és sütött, a nagypapával pedig hóembert építettünk és hógolyóztunk. Otthon csak anya van, ő pedig sose játszik velem. A házvezető néni meg azt mondta, neki nem az a dolga. Pedig itt a könyvben is azt olvasom, hogy az anyuka sokat játszik Julkával, pedig a lánynak még kistesója is van.

 - Gyöngyi! Itt megállunk fenyőt venni. – szól hátra anya. Felnézek, és már kanyarodik is egy parkolóba, ahol rengeteg fenyőfa van talpakba állítva. Akkora, mint egy egész fenyőerdő!

 - Muszáj? – kérdezem, de nem merem tovább mondani a gondolataim. Mi a fenének nekünk karácsonyfának való? Úgyis csak anya és Márti néni, a házvezetőnőnk fogja feldíszíteni. Az égők is csak addig világítanak, míg a nappaliban ég a villany. Utána kikapcsolja anya. Én a közelébe se mehetek, csak arra a tíz percre, amikor a már vagy huszadik Barbit, vagy a tizedik Barbiházat szedem ki alóla. Vagy a csuda tudja mit talált ki most is anya ajándéknak. Észre se veszi, hogy soha nem játszom velük, és meg se kérdezi, mit szeretnék. Helyette inkább kaphatnék tőle néhány ölelést, vagy egy közös játszást! Vagy csak beszélgetnénk, együtt! De neki arra sose jut ideje. Folyton a laptopján kopogtatja az ujjait, dolgozik.

 - Holnap már Ádám-Éva! Kell egyet venni. Itt máskor is szépek voltak. Gyere, válassz egyet. – mondja pattogósan, száraz hangon. Nyoma sincs benne némi érzésnek, pedig én úgy hallottam, a karácsony a szeretet ünnepe. Csak bólintok, és kiszállok. Eleinte anya mellett nézegetek, de mindet meg szeretném figyelni, ezért elkószálok kicsit. Tudni akarom, melyik a legcsúnyább, azt fogom választani. Legalább legyen valami rendkívüli, ne csak a megszokott előkelő tökéletesség. Kettőt is látok, ami kicsit görbe. Vajon melyik a borzasztóbb? Alaposan megszemlélem mindkettőt. Míg ezen gondolkodom, meglátom megint anyát. Felém jön, de én egy fa mögött állok. Talán nem is lát.

 - Gyöngyi! Gyere! Már hálóba húzták, fel is rakták a kocsi tetejére! – és elkapja egy tőlem öt-hat lépésre lévő kislány kezét, és már húzza is magával. A lány rángatná ki magát, de anya csak vonszolja, én pedig alaposan megnézem a gyereket. Hát ugyanúgy néz ki, mint én, csak nem piros, hanem rózsaszínű kabát van rajta. Nem szaladok utánuk, megvárom mikor veszi észre a tévedését. Azonban egyszer csak látom kihúzni az autónkat a parkolóból.

Anya elvitte az idegen gyereket?

Hát ennyire nem figyelt rám, hogy még a kabát színe se tűnt fel neki?

Most ezen nevessek, vagy sírjak inkább?

Várok, mikor veszi észre, hogy valaki mást vitt magával. Már jó sokat vártam egyhelyben állva, amikor egy bácsi jön felém.

 - Györgyike! Gyere angyalom, sikerült találnom egy szépet. Nézd meg te is. – én pedig csak bámulok a bácsira, aki leguggol hozzám, és megemeli az államat.

 -Te jóságos ég! Te nem is Györgyi vagy! – nézünk egymás szemébe. Én már láttam ezt a férfit valahol! Megvan! Anya laptoppján, mikor azt hitte, én nem is figyelek rá, ezt a bácsit nézegette. Többször is megfigyeltem. De az idegen is elmosolyodik.

 - Gyöngyikém! Te vagy? – én csak bólogatok, és nem értem, honnan tudja a nevem. – De akkor hol van Györgyike?

 - Anya elvitte! Azt hitte engem visz magával. – világosítom fel a bácsit. – Biztos mindjárt visszajön, ha észreveszi, hogy nem én ülök a kocsijában.

 - De hogy tudta elvinni Györgyit? Hiszen még a ruhátok is másmilyen? – néz végig az öltözékemen.

 - Anyánál ez nem akadály. Ő csak a munkájára figyel, rám soha. – A férfi csak a fejét csóválja.

 - Ej, Anikó, Anikó! Remélem azért rájössz a tévedésedre. – Mondja, és megint megemeli az állam, és a szemembe néz. – Mióta vagy itt kincsem? Nem fázol?

 - Már szerintem több mint fél órája. Azt hittem anya előbb rájön, hogy egy másik kislányt vitt el.

 - Tudod mit! Akkor gyere, szólunk a fenyőárusoknak, hogy haza viszlek, ott talál meg bennünket, ha mégis visszafordulna.

 - Tudod hol lakunk? – lepődöm meg, mikor az eladóhoz megyünk, és elmondja a néninek a cserét.

 - Nem, azt sajnos nem tudom, ti merre éltek, de édesanyád tudja, én hol lakom. Oda viszlek. Meg fog találni. Otthon azt hiszem mindent el kell, hogy meséljek neked.

  Egy városszéli gyönyörű házhoz kanyarodunk be, ahol akkora az udvar, mint anyánál az egész társasház parkja. Tele fákkal és bokrokkal. A kicsi fenyőkön még fények is villognak. Kikap a terepjárójából, letesz, de én csak lassan haladok. Mindent látni szeretnék. A házba érve a nappaliba vezet, mellém ül, és elmeséli, hogy ő az én apukám, és ők elváltak, mikor mi még csak totyogósok voltunk. Anikónak, tehát anyának túl rideg és egyhangú, csendes volt ez a közeg, nem tudta megszokni. Vissza vágyott a nagyváros zsongásába. Ő, tehát apa pedig ott nem tudott volna megmaradni. Ő az állatok megszállottja, lovakat tenyészt. Erre felcsillannak a szemeim, remélem megmutatja! De most nem szólok közbe, hagy folytassa. Kíváncsi vagyok nagyon. Gyöngyit, azaz engem anya vitt magával, Györgyi pedig nála maradt. Így egyeztek meg akkor régen. Azóta pedig nem is beszéltek.

Először csak gondolkodom, és magamban összerakosgatok apróságokat. Elejtett szavakat, utalásokat, a képet anya laptoppján, majd lenyugszom. Nekem is van édesapám. Meg egy testvérem is, aki ugyan olyan, int én. Ettől az egésztől valahogy boldogabb lettem. A felvilágosítás után együtt díszítjük fel a fenyőt, majd együtt csinálunk kifliből mákos gubát. Míg vacsorázunk, beszélgetünk, és még utána is nagyon sokáig. Ez sokkal jobb, mint otthon. Apa kifejezetten figyel rám, és legalább annyi mindenre kíváncsi ő is, mint én. Bár nem készült nekem külön ajándékkal, de elosztotta a Györgyinek vásárolt mesekönyveket. Már éjszaka van, de anya sehol, így az ikertesóm ágyába indulok pihenni a csodálatos mesekönyvek társaságában. Arra gondolok, ha neki nem tetszik a megosztás, majd holnap visszacserélgetjük. Másnap reggel is apukámmal reggelizek. Kakaót készít nekem, meg bejglit kapok hozzá. Azt állítólag az itteni nagyim csinálta, utána pedig kimegyünk a lovakhoz, adunk nekik enni. Apa mindnek tudja a nevét, pedig elég sokan vannak. És minddel beszélget is, én pedig megsimogathatok néhányat. Majd társasjátékozunk, közben finom sütiket majszolunk. Már dél van, mikor anya autója begördül apa udvarára. Én nem szaladok elébe, mert nem szeretnék azonnal hazamenni. Györgyi viszont fut befelé, de nem az apjához, hanem hozzám rohan. Átöleljük egymást, és sírunk. Anya és apa pedig csak néznek bennünket, miközben ők is megfogják egymás kezét.  Apa javaslatára anya is marad először csak ebédre. Olyan jó itt ebédelni. Mi a tesómmal annyit csivitelünk, anyáék pedig csak mosolyognak. Valahogy sokkal boldogabb a hangulat, még a fenyő illata is érződik, sőt a sütik illatával elkeveredve fenséges, mámorító és családias. Hogy is mondják a felnőttek? Olyan csordultig van a szívem boldogsággal!

Ebéd után apa sétálni hívja anyut, mi pedig alig várjuk, hogy kettesben maradjunk.

 - Mikor jött rá anya, hogy te nem én vagyok? – érdeklődöm azonnal vigyorogva Györgyitől.

 - Hát ő csak akkor, mikor nem tudtam hol a szobám, hová menjek aludni. Ja! Tudod, hogy két szép Barbit kaptál karácsonyra? – csak legyintek a játékra, nem érdekel. Helyette inkább kérdezek.

 - Nem mondtad neki, hogy te nem az vagy, akit szeretne?

 - Először igen, de nem figyelt rám. Utána meg úgy voltam, szeretném tudni, mi fog történni, hiszen ismerős volt az arca. Láttam apa fiókjában egy fotót, ahol két kisbaba és az a nő van apa mellett. Ki szerettem volna deríteni, igaz -e a feltételezésem! Igaz lett! Tesók vagyunk. – Ugrik a nyakamba Györgyi, én meg boldogan ölelem át. Kifundáljuk, hogy én nem szeretnék elmenni, így maradjon anyu is itt éjszakára. Mikor betérnek ismét a házba, már állunk is elébük az ötlettel. Apa is helyesel, hogy a lányoknak több idő kell, ha már végre megismerték egymást, így anya elfogadja az érveket. Sőt! Furcsállom, hogy önmagához képest túl könnyen, és túl gyorsan mond igent.

Reggel, mikor Györgyivel meglessük őket, mindketten apa hálójából osonnak ki, mi pedig boldogan bólogatunk. Talán többé nem kell elszakadnunk egymástól.