Karácsonyi vacsora

 

 

 

Anyával ketten kínlódjuk fel a kocsi tetejére a frissen vásárolt gyönyörű fenyőt. Anya se magas, de én még kisebb, mert csak kilenc éves kislány vagyok, így igen nehéz megbirkóznunk a hatalmas fával, pedig az árus behúzta egy hálóba. Odahaza pedig kezdjük újra, de ezúttal a leszedéssel, ami azért könnyebben megy. Még az udvaron hozza anya a talpat, mert mi van, ha faragni kell. Hát kell. Arra gondolok, most milyen jó lenne, ha itt lenne apa, de hát már majdnem egy hete elment. Hallottam, mikor anyával veszekedtek, és apa gyorsan összepakolt egy bőröndöt, és már húzott is el a kocsijával. Nekem és az öcsémnek is csak futtába adott egy puszit. Pedig apa autójába még a fenyő is jobban elfért volna. Most, hogy lesz ebből a hatalmas fenyőből karácsonyfa, ha apa sehol? Azóta se jött haza! De míg én ezen agyalok, addigra anya már egy baltával a kezében nézegeti a fát.

 - Tündikém, te tartsd meg, én meg kicsit faragok belőle! - dönti a még hálóban lévő fát felém, én pedig minden baltacsapás után fordítok egy aprót a fa törzsén. Nem is feltételeztem, hogy ezt anya is meg tudja csinálni. Ez mindig apa feladata volt. Mikor már belepasszol a tartóba, becipeljük a nappaliba és kibogozzuk a burkolatából. Ketten kezdjük el a díszítését. Ezt is apával csináltam azelőtt, anya addig főzött. Először az égősorokat és a csúcsot, utána a díszeket akasztjuk fel, amiből van legalább 100 darab. Közben beszélgettünk, mi legyen a vacsora, meg arról, hogy mikor mehetek a mamihoz az öcsémért, de azt, ami a legjobban érdekelne, nem merem megkérdezni. Hogy apa már többé nem is jön haza? Anya nagyon sírt, miután apa kilépett, és csendesen becsukta maga mögött az ajtót, ezért inkább nem említem, nehogy megint elkámpicsorodjon. Míg társalogtunk, készen is lettünk a díszítéssel. Csodálatosra sikerült! A szaloncukrokat nem kötöztük fel, csak egy tálba tettük a fa alá. Apu ebből is mindig rakott rá párat, azt mondta, legyen mit lelopni, mert úgy sokkal érdekesebb. Még az észrevétlen kicsomagolás technikáját is megmutatta. De cukrok nélkül is nagyon szép. Csak csodáljuk anyával, milyen remekül sikerült.

  - Tündi, te már elmehetsz Misiért a nagyiékhoz, én pedig az alatt elkészítem a vacsorát.

 - A bejglit is felvágjuk majd? – érdeklődöm, mert azt már tegnap megsütötte az anyukám, mi pedig nagyon szeretjük Misivel. Biztos ízlik majd, mert az illata fenséges volt.

 - Persze hogy fel! Sőt még mákos gubát is csinálok.

 - Ugye olyan jó sok mákkal meg vaníliáspudinggal?  Az olyan fincsi! – dörzsölöm meg a pocakom, mikor elképzelem magam elé a tányért.

 - Lesz hozzá minden, pont ahogy kedvelitek. De indulj a tesódért, mert a mamának is biztosan dolga volna.

 Felöltözöm, és gyalog sétálok át a mamáékhoz, mert csak a szomszéd utcában laknak. Nagyiéknál már teljes pompában van a lakás, és világít a fenyőn a fényfűzér. Finom illatok lengenek körbe, és a mama már hozza is a sütis tálat.

 - Misike már megtömte a pocakját, egyél te is! - teszi elém nagyi, mikor levettem a kabátom. Kettőt is elfogyasztok, majd a fa alól az ajándékainkat bányásszuk elő a nagypapi segítségével. Én könyveket meg egy nagy babát kaptam egy fa bölcsővel. Tökre olyan, mint az igazi. Hú, de nagyon tetszik! Misi is mesekönyvet, pókembert és két hatalmas autót, bont ki a csomagolásból. Elemes, irányítható, dudál és még az ajtaja is nyílik. Persze, hogy ki kell próbálni a papával. Önfeledten játszunk, majd mama szól, hogy menjünk, mert ránk sötétedik. Míg a papa felöltözteti a 6 éves tesómat, közben megkérdezi.

 - Mihály haza ment már? – én csak nemet intek a fejemmel, de nem mondok semmit. Ha beszélni kellene róla, lehet elsírnám magam, annyira hiányzik apu. Az öcsém pityereg is hazafelé, de mire bemegyünk anyához, kitörli a könnyeit.

 - Nem akarom, hogy azt lássa anya, sírtam, mert akkor lehet, ő is fog. A múltkor láttam a szemét törölgetni.

 - Oké, igazad van, én is láttam. – mosolygok kényszeresen Misire.

 Mikor bemegyünk, anya már pont a kötényét veszi le, végzett a vacsora elkészítésével.

 - Vetkőzzetek, Tündi te segíthetnél megteríteni, én addig átöltöznék. – adja ki anya a feladatot. Én automatikusan, vagy nem is tudom miért, talán megszokásból, vagy reménykedve, de négy terítéket veszek elő. Szépen kirakom a megszokott helyekre. Anya ránéz, majd a szeméhez emeli a mutatóujja oldalát.  Pont kapcsolok, és le akarom venni a negyedik tányért, mikor anya int, hagyjam. Közben megszólal a csengő. Anya siet az ajtóhoz, de mi kíváncsian ott vagyunk a nyomában. Apa áll a bejáratban.

 - Szia Piroskám! Elhoztam a gyerekek ajándékát. No meg persze a tiédet is. Bejöhetek? – Nyom egy hatalmas csokor piros rózsát anya kezébe.

 - Persze Mihály gyere. – engedi be apát maga mellett, és hozzá hajol megköszönni a csokrot. Apának se kell több, Átkarolja, és hosszan megcsókolja.

 - Annyira hiányoztatok! – mondja anyának, majd minket egyszerre von magához, mi pedig boldogan bújunk hozzá. Beljebb kerülve a nappaliba először mi kapjuk meg a szépen csomagolt hatalmas dobozokat, utána anyához fordul.

 - Drága Piroskám! Ez pedig itt a te ajándékod, ha még elfogadod? – Egy piros apró dobozkát vesz ki apa a zsebéből, és anya felé nyújtja. - Kérlek bocsáss meg. Rájöttem, azaz, eddig is tudtam, hogy nem tudnék nélkületek élni. … Csak hát olyan váratlanul ért, mikor azt mondtad, vegyelek feleségül. Olyan jól megvoltunk már tíz éven át, eszembe se jutott, hogy te másként szeretnéd. Először nem tudtam, mit reagáljak, féltem, utána meg arra gondoltam, a papír csak mindent elrontana, hiszen eddig csodás volt. De ez alatt a pár nap alatt rájöttem, nekem mindegy, hogy papírral, vagy anélkül, de veled tudom csak elképzelni az életem. Ti vagytok a családom, a jelenem és a jövőm. – Kinyitja a dobozt, és anya elé térdel. – Leszel a feleségem? Meg tudod bocsájtani az átmeneti hezitálásom? – néz fel fénylő szemekkel anyára, aki már nem is próbálja kitörlni a könnyeit, annyira sok, hogy patakokban folyik végig az arcán, de azért megfogja apa kezét.

 - Igen! Boldogan leszek a feleséged. – mondja szipogva – Egyébként meg csak azért szerettem volna, hogy tudjam, milyen érzés házasságban világra hozni egy babát. – simít végig a hasán. Apa pedig ahelyett, hogy először a gyűrűt húzná az ujjára, felkapja, és csókokkal halmozza el. Mindketten sírnak, így mi is könnyes szemekkel bújunk hozzájuk. Örömében mindenki puszilgat mindenkit, és mikor már apadnak a könnyek, csak akkor nyújtja anya a kezét, apa pedig ráhúzza a csodás ajándékát.

 A karácsonyi asztalt az eddig megszokott módon, négyen üljük körbe, de sokkal nagyobb boldogságban, mit eddig bármikor. Egymás szavába vágva meséljük apának azokat az élményeket, amiből kimaradt a pár nap alatt.