Megmenteni

 

  Elment az utolsó tanítványom, én is összeszedem a kottákat, berakom a dossziéba, ahonnan kicsúszik egy kézzel írt kottalap. Mikor felveszem, azonnal tudom ki írta. Bence. Vajon mi lehet vele? Nagyon tehetséges fiú volt. Májusban láttam utoljára, most pedig már november közepe. Mikor elmaradt az óráimról, próbáltam hívni az édesanyját, de nem volt kapcsolható. Többször is megkíséreltem, de mindannyiszor sikertelenül, nekem pedig csak vele volt kapcsolatom. Ő utalta a fia zeneóráinak a honoráriumát. Már az utolsó fizetett óráján se jelent meg a fiú, azóta pedig nyom nélkül tűnt el. Bár többet tudtam volna meg róla. De nem a magánélete, hanem a tehetsége érdekelt. Bíztam benne, hogy majd szeptemberben előkerül, de sajnos ez se valósult meg. Még nézem egy ideig a kottát, amit sajátkezűleg komponált, közben megjelenik előttem, ahogy zongorázik, majd ahogy a gitárral a kezében bravúrosan játszik és énekel.  Megcsóválom a fejem, mérges vagyok magamra. Jobban kellett volna figyelnem rá. Majd az jut eszembe, hátha leváltott, és másik tanárhoz jár. Nem én vagyok a legnagyobb ász a szakmában. Csak kényszerből lettem magánoktató. A házasságom tönkre ment, mert nem sikerült gyereket szülnöm. A férjem volt a zeneiskola igazgatója, így inkább a válás után onnan is eljöttem. Azóta viszont egészen felendült a karrierem, rengeteg magántanítványom van. Szépen megélek belőle. Még egyszer a lapra nézek, mielőtt visszadugom a dosszié tetejére. Ekkora tehetség nem veszhet el!

  Miután kicsit elkalandoztak a gondolataim, a boltba indulok. Be kell vásárolnom a hétvégére. Már szinte minden megvan, amit szerettem volna. Éppen a szalámik között válogatok, mikor azt látom, egy hátizsákos fiatal fiú a kabátja belső zsebébe rejt egy csomag szeletelt párizsit. Mögötte megyek, figyelem. Ő nem lát, kapucnija előre lóg az arcába, a feje le van hajtva. Azon gondolkodom, hogy megszólítom, mikor két zsemlét tesz a zacskóba, és egy óvatlan pillanatban a zsebébe csúsztatja. A külsőjéből ítélve biztos nincs rá pénze. Éppen mellé lépek, hogy felajánljam, kifizetem a vacsoráját, mikor szemből a biztonsági őr is odalép. Ekkor emeli fel a srác a fejét. Megállok a döbbenettől.

 - Bence! – A fiú először rám néz, utána a biztonságisra, aki már fogja is a karját.

 - Gyere velem! – Rántja magával.

 - Várjon! – Szólok oda neki. Kifizetem, amit elrakott!  Ismerem, vállalom a felelőséget.

 - Ez nem így működik! – morogja az őr, de elengedi a gyerek karját. Nagy nehezen meggyőzöm, hogy többé nem fordul elő, és ezt most én kifizetem.

 - Akkor rakd ki a hölgy kosarába, és soha többé nem akarlak itt látni! – mordul mérgesen az őr, és végig figyelemmel kísér. Bence nem szól, lehajtott fejjel jön mellettem. Mikor kiérünk az üzletből, annyit mond.

- Köszönöm Ági néni. – a kajáért nyúl és már menne is.

 - Várj fiam! Ez nem te vagy! Illetve nem az, akit én ismerek! Ezt meg kellene magyaráznod. Mi történt veled?

 - Hosszú. Meg nem is tartozik önre. – motyogja halkan, és lassan vissza akarja csúsztatni a kaját a kosárba.

 - Nem baj, ha hosszú, én ráérek. Meg szerintem te is. Most szépen velem jössz, beülünk a kocsiba, és mesélsz. – mondom higgadtan, de belül tombolok. Mi a fene történhetett ezzel a gyerekkel? Rossz társaság? Pont abban a korban van. Nyolcadikos. De lassan a vállára teszem a kezem.

 - Gyere. – Míg én kirakom a kosarat, addig ő lehajtott fejjel áll mellettem, leeresztett kezében a párizsi és a zsömle.  Látom, valami nagyon megváltozott benne. Mindig segítőkészen ugrott, ha látta, tud segíteni. Már nagyon várom, mit fog mondani. Beülünk, de nem indítok.

 - Hallgatlak, fiam. – Csak ül némán, és megjelenik egy könnycsepp a szemében. Én várok. Lassan és halkan szólal meg.

 - Nem lehetne, hogy ezt csak megeszem, és megyek tovább. – néz a kezében lévő csomagra.

 - Éhes vagy? – kérdezem halkan. Ő csak bólint.

 - Mi lenne, ha most eljönnél hozzám, jól laknál, és elmondanád, mi változott meg az környezetedben. – ő bólint és már bontja is a szalámis fóliát. A zsömlét kézzel megtépi, beleteszi a párizsit, és hatalmasat harap belőle. Nem szólok, hogy kaját ígértem neki, látom mennyire éhes.

 Nálam már kicsit másként viselkedik. Kiugrik a kocsiból és segít bevinni a kosarat, amibe a bevásárlást raktam. Viszont végig csendben van. Nem kényszerítem. Megmelegítem az ebédről maradt tésztás csirkepörköltet, és az asztalra teszem két tányér kíséretében. Megkérem, szedjen magának, amennyit csak megbír enni. Jól megrakja a tányért, és gyorsan nekilát. Már legalább felét bekanalazta, mikor megemeli a fejét.

 - Nagyon köszönöm Ági néni. Már legalább fél éve nem ettem ilyen finomat. Valamikor anya …  - elhalkul, és ismét ott a könny a szemében.

 - Mesélj Bence. Tudni szeretném, mi történt. – mondom halkan és a szemébe nézek. – Kezdjük onnan, mikor május elején utoljára láttalak.

 Ismét lehajtja a fejét, a kanalat is elengedi.

 - Másnap meghalt anya. Lesett az előtte haladó autóról valami súlyos gép, ami teljesen összeroncsolta az ő kocsiját. Anyut sem tudták megmenteni. - elhallgat. Várok. mivel látja, nem sürgetem, de figyelek rá, folytatja. - Azóta egyre rosszabb.

 - Édesapád?  A vállalkozásotok? – megcsóválja fejét.

 - Sajnos apu nagyon padlót fogott. A vállalkozás nem is érdekelte, pedig az ő nevén volt. De azt mondta, ahhoz is anya értett jobban. Így ő nem csinált semmit, csak kocsmázott. Mondtam neki, menjen el taxizni legalább, mert vezetni szeret, és annak a bevételéből talán meg tudnánk élni, de ő azt se tette.

 - Akkor most mit csinál? – még azt is kérdezném miből éltek, de inkább elhallgatok. Látom, hogy semmiből, ha az ételt is lopnia kell a boltban.

 - Nem tudom. Szeptember eleje óta nem láttam. Akkor jött a végrehajtó, mert ahogy nem foglalkozott semmivel, az adóságok nőttek. Gondolom a vállalati is. Apa egyszerűen a kezükbe nyomta a lakáskulcsot, és elment a kocsmába. Nekem annyi időt hagytak, hogy összeszedjem a cuccaim. Két nagytáskával az utcára kerültem.

 - És mit tett édesapád? – nézek csodálkozva, mert amit mond, az elképesztő.

 - Hm. Édesapa? Mikor mondtam, hogy dolgozzon valamit kettőnkért, mert én még csak most leszek nyolcadikos, akkor azt mondta, ő nem is az apám. Csak benne voltam az anya által kínált csomagban, így elfogadott. Próbáltam utána nézni, de az esküvőjük után 5 hónappal születtem. Így nem tudom. Mikor szóba hoztam, többé nem válaszolt semmire. A lakás elvesztése óta kétszer szerettem volna beszélni vele, de mindkétszer matróztempóban mászkált. Kissé imbolygott a járása.

 Alig bírok szóhoz jutni. A hallottak lesokkoltak. Bence még csak most nyolcadikos, és egyik napról a másikra mindent elveszített.

 - És akkor kivel élsz? Nagymama?

- Anya szülei már rég meghaltak. Még alsós voltam. Apu anyukája meg Párizsban él. – legyint lemondóan. Bennem pedig egyre inkább dolgozik valami kétely, csalódottság, idegesség, és egy leírhatatlan belső feszültség.

 -De akkor … - nem is tudom, hogy kérdezzem, hogy ne bántsam meg jobban, ne okozzak neki fájdalmat, mert éppen elég az, amin eddig keresztül ment.

 - Hát a vállalkozásunk telephelyén volt hátul egy fészer. Kiskoromban sokat játszottam ott. Most oda beköltöztem. Onnan járok suliba is. De új tulaj kezébe került a telep, már csak osonva, stikában tudok odamenni, és a gitárt se merem használni. – szünetet tart, lehajtja a fejét. – Nem tudom mi lesz. Eddig senkinek nem mertem elmondani. Szégyelltem, hogy az apám nem foglalkozik velem. Utána meg féltem, hogyha nem vagyok az övé, intézetbe visznek. De lehet, már az is jobb lenne, mint a bujkálás, meg a hideg, ami esténként a fészerre telepszik. – Nem néz fel, látszik, már annyira megtört, bármit elfogadna, csak legyen egy picivel jobb a helyzete.

 Az én szívem meg majd beleszakad ebbe a történetbe. Fél éve még nagy jövőt jósoltam ennek a kölyöknek. Most meg a kilátástalanság és a csalódottság öleli körbe. Ha nem ismerném, akkor is kötelességemnek tartanám a segítését, hát még így, hogy tudom ki ő. Hozok egy döntést. Felállok, hátulról a vállára teszem a kezem.

 - Tudod mit! Most elmegyünk a holmidért abba a fészerbe, és a mai naptól nálam fogsz lakni. Együtt felkeressük a gyámügyet, és megpróbáljuk elérni, hogy valamilyen módon itt maradhass. Vagy mint nevelőszülő, vagy mint örökbefogadó.  Megfelel ez neked? – kérdezem, mert azért ehhez az ő beleegyezésére is szükség van.

 Felugrik az asztaltól, és átölel.

 - Ági néni! Tényleg maradhatok? Itt maradhatok nálad? – most olyan, mint egy kisgyerek, aki kapott valami számára értékeset. Pedig szinte akkora, mint én. Megedzette az élet, néha felnőttként volt képes döntéseket hozni, de még a gyerek is benne él. Én pedig boldog vagyok, hogy adhatok ennek a gyereknek valamit, és nem fog elveszni egy tehetség.

Az éjszakát már itt tölti, é boldogan meséli a részleteket is. A gyámhatóság pedig egy csomó vizsgálat után úgy dönt, maradhat nálam. A státusz még kérdéses, de nem kell intézetbe mennie. Pont a karácsony előtti napokban kapjuk meg erről a határozatot. Végre nekem is lesz egy igazán boldog ünnepem. Hogy ő is az, annak egyértelmű jelét adja. A jegyei javultak az iskolában, a gitárt pengeti és énekel. Bár néha szomorú dalokat ír, de azok mind az édesanyjához szólnak. Szerintem ez teljesen természetes ebben a helyzetben!

 Megmentettem egy tehetséget!

Egyedül

 

 

Egy csendes éj néma sötétjében

magányos nagymama ül karosszékében.

Aludni már nem tud, ezért gondolkodik,

hol rontotta úgy el, hogy magányos megint.

 

A férje már elment, fent az angyalokkal,

pedig, ha még élne, nem volna gond a mosttal.

A magányos napok sokszor nagyon fájnak,

néha hogy örülne az unokájának.

 

A lányát se látja, fia sincs mellette,

az élet mindkettőt oly messzire vitte.

Nagy víz válassza el tőle a családját,

közelben lennének, Úrnak adna hálát.

 

Örült, mikor mentek, boldogulást látott,

de a boldogság most bús magányra váltott.

Fáradt és öreg lett, oly keserű az élet,

hozhat-e az idő neki még kis szépet?

 

Jó lenne, ha jönne fia és a lánya,

a lelke legmélyén ez lenne a vágya.

Ahogy erre gondol, mélyen elszenderül,

vajon felébred még, vagy ott marad egyedül?

Karácsonyi vacsora

 

 

 

Anyával ketten kínlódjuk fel a kocsi tetejére a frissen vásárolt gyönyörű fenyőt. Anya se magas, de én még kisebb, mert csak kilenc éves kislány vagyok, így igen nehéz megbirkóznunk a hatalmas fával, pedig az árus behúzta egy hálóba. Odahaza pedig kezdjük újra, de ezúttal a leszedéssel, ami azért könnyebben megy. Még az udvaron hozza anya a talpat, mert mi van, ha faragni kell. Hát kell. Arra gondolok, most milyen jó lenne, ha itt lenne apa, de hát már majdnem egy hete elment. Hallottam, mikor anyával veszekedtek, és apa gyorsan összepakolt egy bőröndöt, és már húzott is el a kocsijával. Nekem és az öcsémnek is csak futtába adott egy puszit. Pedig apa autójába még a fenyő is jobban elfért volna. Most, hogy lesz ebből a hatalmas fenyőből karácsonyfa, ha apa sehol? Azóta se jött haza! De míg én ezen agyalok, addigra anya már egy baltával a kezében nézegeti a fát.

 - Tündikém, te tartsd meg, én meg kicsit faragok belőle! - dönti a még hálóban lévő fát felém, én pedig minden baltacsapás után fordítok egy aprót a fa törzsén. Nem is feltételeztem, hogy ezt anya is meg tudja csinálni. Ez mindig apa feladata volt. Mikor már belepasszol a tartóba, becipeljük a nappaliba és kibogozzuk a burkolatából. Ketten kezdjük el a díszítését. Ezt is apával csináltam azelőtt, anya addig főzött. Először az égősorokat és a csúcsot, utána a díszeket akasztjuk fel, amiből van legalább 100 darab. Közben beszélgettünk, mi legyen a vacsora, meg arról, hogy mikor mehetek a mamihoz az öcsémért, de azt, ami a legjobban érdekelne, nem merem megkérdezni. Hogy apa már többé nem is jön haza? Anya nagyon sírt, miután apa kilépett, és csendesen becsukta maga mögött az ajtót, ezért inkább nem említem, nehogy megint elkámpicsorodjon. Míg társalogtunk, készen is lettünk a díszítéssel. Csodálatosra sikerült! A szaloncukrokat nem kötöztük fel, csak egy tálba tettük a fa alá. Apu ebből is mindig rakott rá párat, azt mondta, legyen mit lelopni, mert úgy sokkal érdekesebb. Még az észrevétlen kicsomagolás technikáját is megmutatta. De cukrok nélkül is nagyon szép. Csak csodáljuk anyával, milyen remekül sikerült.

  - Tündi, te már elmehetsz Misiért a nagyiékhoz, én pedig az alatt elkészítem a vacsorát.

 - A bejglit is felvágjuk majd? – érdeklődöm, mert azt már tegnap megsütötte az anyukám, mi pedig nagyon szeretjük Misivel. Biztos ízlik majd, mert az illata fenséges volt.

 - Persze hogy fel! Sőt még mákos gubát is csinálok.

 - Ugye olyan jó sok mákkal meg vaníliáspudinggal?  Az olyan fincsi! – dörzsölöm meg a pocakom, mikor elképzelem magam elé a tányért.

 - Lesz hozzá minden, pont ahogy kedvelitek. De indulj a tesódért, mert a mamának is biztosan dolga volna.

 Felöltözöm, és gyalog sétálok át a mamáékhoz, mert csak a szomszéd utcában laknak. Nagyiéknál már teljes pompában van a lakás, és világít a fenyőn a fényfűzér. Finom illatok lengenek körbe, és a mama már hozza is a sütis tálat.

 - Misike már megtömte a pocakját, egyél te is! - teszi elém nagyi, mikor levettem a kabátom. Kettőt is elfogyasztok, majd a fa alól az ajándékainkat bányásszuk elő a nagypapi segítségével. Én könyveket meg egy nagy babát kaptam egy fa bölcsővel. Tökre olyan, mint az igazi. Hú, de nagyon tetszik! Misi is mesekönyvet, pókembert és két hatalmas autót, bont ki a csomagolásból. Elemes, irányítható, dudál és még az ajtaja is nyílik. Persze, hogy ki kell próbálni a papával. Önfeledten játszunk, majd mama szól, hogy menjünk, mert ránk sötétedik. Míg a papa felöltözteti a 6 éves tesómat, közben megkérdezi.

 - Mihály haza ment már? – én csak nemet intek a fejemmel, de nem mondok semmit. Ha beszélni kellene róla, lehet elsírnám magam, annyira hiányzik apu. Az öcsém pityereg is hazafelé, de mire bemegyünk anyához, kitörli a könnyeit.

 - Nem akarom, hogy azt lássa anya, sírtam, mert akkor lehet, ő is fog. A múltkor láttam a szemét törölgetni.

 - Oké, igazad van, én is láttam. – mosolygok kényszeresen Misire.

 Mikor bemegyünk, anya már pont a kötényét veszi le, végzett a vacsora elkészítésével.

 - Vetkőzzetek, Tündi te segíthetnél megteríteni, én addig átöltöznék. – adja ki anya a feladatot. Én automatikusan, vagy nem is tudom miért, talán megszokásból, vagy reménykedve, de négy terítéket veszek elő. Szépen kirakom a megszokott helyekre. Anya ránéz, majd a szeméhez emeli a mutatóujja oldalát.  Pont kapcsolok, és le akarom venni a negyedik tányért, mikor anya int, hagyjam. Közben megszólal a csengő. Anya siet az ajtóhoz, de mi kíváncsian ott vagyunk a nyomában. Apa áll a bejáratban.

 - Szia Piroskám! Elhoztam a gyerekek ajándékát. No meg persze a tiédet is. Bejöhetek? – Nyom egy hatalmas csokor piros rózsát anya kezébe.

 - Persze Mihály gyere. – engedi be apát maga mellett, és hozzá hajol megköszönni a csokrot. Apának se kell több, Átkarolja, és hosszan megcsókolja.

 - Annyira hiányoztatok! – mondja anyának, majd minket egyszerre von magához, mi pedig boldogan bújunk hozzá. Beljebb kerülve a nappaliba először mi kapjuk meg a szépen csomagolt hatalmas dobozokat, utána anyához fordul.

 - Drága Piroskám! Ez pedig itt a te ajándékod, ha még elfogadod? – Egy piros apró dobozkát vesz ki apa a zsebéből, és anya felé nyújtja. - Kérlek bocsáss meg. Rájöttem, azaz, eddig is tudtam, hogy nem tudnék nélkületek élni. … Csak hát olyan váratlanul ért, mikor azt mondtad, vegyelek feleségül. Olyan jól megvoltunk már tíz éven át, eszembe se jutott, hogy te másként szeretnéd. Először nem tudtam, mit reagáljak, féltem, utána meg arra gondoltam, a papír csak mindent elrontana, hiszen eddig csodás volt. De ez alatt a pár nap alatt rájöttem, nekem mindegy, hogy papírral, vagy anélkül, de veled tudom csak elképzelni az életem. Ti vagytok a családom, a jelenem és a jövőm. – Kinyitja a dobozt, és anya elé térdel. – Leszel a feleségem? Meg tudod bocsájtani az átmeneti hezitálásom? – néz fel fénylő szemekkel anyára, aki már nem is próbálja kitörlni a könnyeit, annyira sok, hogy patakokban folyik végig az arcán, de azért megfogja apa kezét.

 - Igen! Boldogan leszek a feleséged. – mondja szipogva – Egyébként meg csak azért szerettem volna, hogy tudjam, milyen érzés házasságban világra hozni egy babát. – simít végig a hasán. Apa pedig ahelyett, hogy először a gyűrűt húzná az ujjára, felkapja, és csókokkal halmozza el. Mindketten sírnak, így mi is könnyes szemekkel bújunk hozzájuk. Örömében mindenki puszilgat mindenkit, és mikor már apadnak a könnyek, csak akkor nyújtja anya a kezét, apa pedig ráhúzza a csodás ajándékát.

 A karácsonyi asztalt az eddig megszokott módon, négyen üljük körbe, de sokkal nagyobb boldogságban, mit eddig bármikor. Egymás szavába vágva meséljük apának azokat az élményeket, amiből kimaradt a pár nap alatt.

Lili karácsonya

 

 - Lilikém! Kipakoltál már? – kérdezi Tamás a hét éves kislányát.

 - Még nem. Nincs kedvem. Ugye nem maradunk itt?

 - De kicsim, sajnos itt kell maradnunk. Tudod, megbeszéltük már. Meghagytuk a fővárosi házat, megtartva a visszaköltözés lehetőségét, addig viszont kiadtuk albérletbe. Nem mehetünk most vissza.

 - De miért pont ide? Ez olyan … olyan … nem tudom. Nem is otthon! Nincs kedvem itt maradni.

 - Ezt is megbeszéltünk kincsem. – Ül le az édesapa a kislánya mellé az új lakás gyerekszobájában. Magához vonja, megöleli, és próbálja immár sokadszorra is elmagyarázni. – Tudod kicsi lányom, hogy anya halála óta az a ház túl nagy volt nekünk. Nem tudom rendben tartani. Nemhogy a házat, még téged sem tudlak úgy ellátni, ahogyan arra szükséged lenne. Már fél éve próbálkozunk, de nem megy. Itt a szomszéd utcában ott a nagyi, aki ebben a segítségemre lesz. Próbálj meg megérteni. Dolgoznom kell, neked pedig gondoskodásra van szükséged.

 - Oké, akkor először látogassuk meg a mamát!

 - Rakd ki legalább a ruhád egy részét, hogy legyen mit felvenned, meg a könyveid, és utána elmegyünk a mamihoz. – hagyja jóvá Tamás a lánya óhaját, de próbál azért némi feladatelvégzést is kicsikarni a kislányából.

  Tudja milyen nehéz most neki. Fél éve egy utcai balesetben vesztették el Lili édesanyját, kényszerből vette ezt a vidéki házat, és kellett ide költözniük, ahol a felesége édesanyja segíteni tud Lili nevelésében. Ő innen vissza tud járni reggelenként a fővárosi cégét irányítani, közben a kicsit elviszi az iskolába, délután meg a nagyi érte megy. Jó, hogy az anyósa ilyen bevállalós, és rögtön igent mondott. Még mindig jobb megoldásnak tartotta, mint vadidegen nevelőnőket alkalmazni egyetlen szeretett aprósága mellé. Bár a haverok új anyuka keresését javasolták, de ő erről hallani se akart. Nagyon szerette a feleségét.

  Délután Lili a nagymamánál jól érezte magát, kicsit oldódott a hangulata, és este apja segítségével elpakolt a szobájában. Még a másnapi új iskolakezdést is izgalommal várta. Első osztályos volt, de sajnos ezt már Tamással kezdték a városban is. Egy hónap után az apa egyre biztosabb lett benne, ehhez segítségre lesz szüksége. Addig lépett, míg a kicsi se szokta meg nagyon az ottani társait. Október végén költöztek.

  Hétfőn reggel már félnyolckor a vidéki iskola tanterme előtt álltak. Rózsika, az első osztály tanítónénije már várta őket. Bemutatta Lilit és apukáját pár szóval az osztálynak, és mosolyogva mondta, hogy van egy komoly probléma. Mivel már csak egyetlen szabad hely van a teremben, így a kislánynak egy fiú, Peti mellé kell ülnie. Peti viszont ujjongott ettől a hírtől.

 - De jó! De jó! Legalább nekem is lesz padtársam! – és rohant előre a kislány táskájáért, hogy segítsen neki becuccolni a mellette lévő padba. Lili örült a rendkívüli fogadtatásnak, apjától elbúcsúzott és örömmel ment az új helyére. Mivel senkit sem ismert, teljesen mindegy volt neki, hová ül. Sőt, még tetszett is neki Peti vagány viselkedése, aki rögtön magyarázott neki, mit hol talál, és mit rakjon ki az első órára. De a többiek is azonnal körbe állták, és vidáman beszélgettek vele. Mire délután a mama érte jött, már a fél osztályt névről ismerte. De Peti a távozáskor sem hagyta magára, ő kísérte oda a nagyihoz, és büszkén újságolta, Lili milyen talpraesett, és hányszor dicsérte meg a tanító néni.

  A két gyerek jó barát lett, sokszor voltak együtt a szünetekben, de szakkört is úgy választottak, hogy oda mindketten szívesen járjanak. Volt, mikor a nagyi fuvarozta haza Petit, volt mikor a fiú anyukája vitte Lilit is haza a nagymamához. Ilyenkor sokat beszélgettek, aranyos volt Zsófi néni. Mert így hívták Peti Anyukáját. Reggel viszont mindig Tamás vitte a lányát, és boldogan búcsúztak egymástól az autónál. Már több ilyen alkalom után jegyezte meg Peti Lilinek.

 - De jó neked, neked van apukád!

 - Apukája mindenkinek van! – Mondja a kislány, majd megszeppen. Arra gondol, talán a fiúnak az apjával történt olyan, mint az ő anyukájával.

 - Nekem nincs! Nem is volt!

 - Olyan nincs. Mindenkinek volt. Csak elment, vagy meghalt, mint az én anyukám. A gyerekek az apuka nevét viselik.

 - Hát nekem nincs! Én anyu nevét viselem! Kerekes Péter! – majd elgondolkodik. – Neked tényleg nincs anyukád?

 - Nincs. Meghalt. – mondja szomorúan, miközben hosszú barna haját csavargatja. Zavarban van. Ritkán mondta ki így, hogy meghalt. Hogy ez végleges.

 - Te! Mi olyan jó tesók lennénk! A faterod is olyan jól néz ki! Szerintem tetszene anyának! – húz egyet a szája szélén Peti, fél, hogy a hirtelen ötletével elriassza Lilit, de azért kevésbé harsányan folytatja. – Te mit szólnál anyuhoz? – A lány kissé megemeli a szemöldökét, elgondolkodik. Elég hirtelen jött az ötlet, de nem tiltakozik. Elképzeli Peti anyukáját, amint az ő konyhájukban neki kakaót készít, vagy ebédet főz az édesapjának. Azután bólogat.

 - Ez nem is rossz ötlet. Össze kell hozni őket! – lelkesedik már Lili is. – De hogyan? Mert azért azt nem mondhatjuk nekik, hogy költözzenek már össze, mert mi tesók akarunk lenni.

 - Ezen még gondolkodni kell. – Csóválja a fejét a kisfiú. Ennyiben maradnak, mert kezdődik a tanítás.

  Délután Lili mamája jön értük, és a kocsiban beszélgetnek. A gyerekek egymás szavába vágva mesélik az ötletüket, hogy ők szeretnének tesók lenni, de hogy fogjanak hozzá. Miként kellene a két szülőt összeismerkedtetni.

  - Mama! –kiált fel harsányan, mert eszébe jut hirtelen a kislánynak valami. – A tanító néni azt mondta, három hét múlva lesz a karácsonyi osztálybuli. Minden gyerek öltözzön fel csinosan! Veszel nekem ruhát? Inkább te, mint apa.  Ő nem ért hozzá.

  - Rendben. Ma úgyis péntek, nekem is van időm, akár el is mehetünk. Petiért is csak este jön Zsófi, tehát megoldható.

 A mama az üzletsor felé kanyarodik, és meg is látogatnak pár gyerekruha boltot. Több is tetszik a kislánynak, de minden van valami hiba. Vagy bő, vagy szűk, vagy túl hosszú. Mikor a túl hosszúban pördül párat Lili, Peti a homlokára csap.

  - Te ez nagyon szép és anyukám fel tudná varrni neked, hogy pont jó legyen!

  - Akkor visszük! - mama kacsint egyet, mert már meg is van az ötlete ahhoz, amiről a gyerekek a kocsiban beszéltek. Mikor Zsófi jön a kisfiáért, a mama valamit susmutol vele, de a két kicsi nem hallja. Petiék elmennek, és nemsokára jön Tamás Liliért. A mama már nagyon várja a vejét.

  - Tamás! Vettem Lilinek egy ruhát, de hosszú. Én holnap nem érek rá, neked kell elvinni Peti anyukájához, aki fel tudja majd varrni! Én már megbeszéltem vele! Rendben?

  - Persze. – válaszol az édesapa, mert egy szem kislányáért bármire hajlandó.

  Másnap meg is jelennek Zsófinál, aki már várja őket. A kislány próbál Zsófi feltűzi, majd felajánlja, hogy meg is várhatják. A két gyerek örömmel szalad játszani, Tamást pedig az anyuka megkínálja egy kávéval, és a varrógép melletti fotelba ülteti. Beszélgetnek

  - Mióta foglalkozik varrással? – érdeklődik Tamás

  - Nem ez a szakmám. Egy apa és fia ügyvédi irodában dolgoztam afféle titkárnői mindenesként ketten egy másik hölggyel. Én az idősebb keze alá dolgoztam, aki hirtelen elment. A fia természetesen nem engem tartott meg több okból. A legfőbb, hogy engem nem használhatott a felesége mellett játékszernek, míg Julit igen. Így más munkát kellett néznem. Most a könyvesboltban vagyok eladó, de az mellé elő kellett venni a varrógépet is, apróbb javításokat elvállalok, mert kell a pénz. Itt jóval alacsonyabb a fizetésem. – meséli, közben felvarrja a kislány ruháját.

  - Ebben tudnék segíteni, ha ez önnek megfelel. A titkárnőm egy hónap múlva megy szülési szabadságra, jöhetne a helyére.

  - De az a főváros, nem tudok bejárni, most lett az autómnak is egy kisebb hibája, nem mernék vele az ingázásra napi szinten vállalkozni.

  - Én minden nap megyek, el tudnám vinni. – ajánlja fel Tamás mosolyogva. Talán először mosolyog nőre a felesége elvesztése óta.  A ruhácska már régen kész, de ők tovább beszélgetnek.  Majd a következő héten Zsófi már Tamással próbamunkára megy, ami a munkája alapján véglegessé válik. Tamás örül az ügyes, talpraesett nőnek, és próbál a kedvében járni. Zsófinak pedig nem csak a munka jön be, hanem a főnök is.

 A gyerekek karácsonyi bulijára már négyesben mennek. A két huncut apróság csak lesi, miként alakul a szüleik kapcsolata. Mikor azt veszik észre, hogy Tamás átfogja Zsófi derekát, úgy segíti a székbe, ahol a szülők ülnek, hát a két lurkó vigyorogva pacsizik össze. Peti még kacsintani is próbál, olyan ugye megmondtam mosoly társaságában.

A karácsonyi vacsora Tamáséknál készül, de Zsófi és Peti is a részese a vacsorát megelőző sürgés-forgásnak! A vacsorán a Mama is részt vesz, és örül a veje friss kapcsolatának, mert tudja, a lányát már semmi nem hozza vissza, viszont az unokájának szüksége lenne egy jó anyapótlóra.

Ünnepi várakozás

 

Kandallóban forró tűz parazsa ropog,

Kopott kis szobában gyertya fénye lobog.

A félhomályban áll már a díszes fenyő,

Alóla ajándékok kandikálnak elő.

 

Kanapén egymás kezét fogja az idős pár,

Messze élő, rég nem látott gyermekére vár.

Elszakadtak tőlük, olyan távol élnek,

Nélkülük nincs értelme az ünnepi fénynek.

 

Itt a karácsony, a szeretet ünnepe,

Vajon az unokák most az egyszer jönnek e?

A szülői szív aggódva várja őket,

Nem is figyeli a hóval telt felhőket.

 

A kis szobán túl hó lepi már a tájat,

Hópihék tánca repít angyali szárnyat.

A távoli családot hozza el a széllel,

Együtt legyenek mind, szép karácsony éjjel.

Egy tévedés következménye!

 

A karácsony hideg, rideg fénye,

belevész az éjszaka sötétjébe.

De egy tévedés új irányt adott,

kinyíltak a szeretetablakok.

 

Anya vezet, én pedig a hátsó ülésen olvasok. Már kilenc éves vagyok, Gyöngyinek hívnak és nagyon szeretem a könyveket. Ezzel a nagyim is tisztában van, mert amit most tartok a kezemben, azt is tőle kaptam ma. Anya szüleinél voltunk vidéken, mert ők már betegek, és nem tudnak eljönni az ünnepekre hozzánk a nagyvárosba. Olyan jó volt ott náluk. A nagymama finomakat főzött és sütött, a nagypapával pedig hóembert építettünk és hógolyóztunk. Otthon csak anya van, ő pedig sose játszik velem. A házvezető néni meg azt mondta, neki nem az a dolga. Pedig itt a könyvben is azt olvasom, hogy az anyuka sokat játszik Julkával, pedig a lánynak még kistesója is van.

 - Gyöngyi! Itt megállunk fenyőt venni. – szól hátra anya. Felnézek, és már kanyarodik is egy parkolóba, ahol rengeteg fenyőfa van talpakba állítva. Akkora, mint egy egész fenyőerdő!

 - Muszáj? – kérdezem, de nem merem tovább mondani a gondolataim. Mi a fenének nekünk karácsonyfának való? Úgyis csak anya és Márti néni, a házvezetőnőnk fogja feldíszíteni. Az égők is csak addig világítanak, míg a nappaliban ég a villany. Utána kikapcsolja anya. Én a közelébe se mehetek, csak arra a tíz percre, amikor a már vagy huszadik Barbit, vagy a tizedik Barbiházat szedem ki alóla. Vagy a csuda tudja mit talált ki most is anya ajándéknak. Észre se veszi, hogy soha nem játszom velük, és meg se kérdezi, mit szeretnék. Helyette inkább kaphatnék tőle néhány ölelést, vagy egy közös játszást! Vagy csak beszélgetnénk, együtt! De neki arra sose jut ideje. Folyton a laptopján kopogtatja az ujjait, dolgozik.

 - Holnap már Ádám-Éva! Kell egyet venni. Itt máskor is szépek voltak. Gyere, válassz egyet. – mondja pattogósan, száraz hangon. Nyoma sincs benne némi érzésnek, pedig én úgy hallottam, a karácsony a szeretet ünnepe. Csak bólintok, és kiszállok. Eleinte anya mellett nézegetek, de mindet meg szeretném figyelni, ezért elkószálok kicsit. Tudni akarom, melyik a legcsúnyább, azt fogom választani. Legalább legyen valami rendkívüli, ne csak a megszokott előkelő tökéletesség. Kettőt is látok, ami kicsit görbe. Vajon melyik a borzasztóbb? Alaposan megszemlélem mindkettőt. Míg ezen gondolkodom, meglátom megint anyát. Felém jön, de én egy fa mögött állok. Talán nem is lát.

 - Gyöngyi! Gyere! Már hálóba húzták, fel is rakták a kocsi tetejére! – és elkapja egy tőlem öt-hat lépésre lévő kislány kezét, és már húzza is magával. A lány rángatná ki magát, de anya csak vonszolja, én pedig alaposan megnézem a gyereket. Hát ugyanúgy néz ki, mint én, csak nem piros, hanem rózsaszínű kabát van rajta. Nem szaladok utánuk, megvárom mikor veszi észre a tévedését. Azonban egyszer csak látom kihúzni az autónkat a parkolóból.

Anya elvitte az idegen gyereket?

Hát ennyire nem figyelt rám, hogy még a kabát színe se tűnt fel neki?

Most ezen nevessek, vagy sírjak inkább?

Várok, mikor veszi észre, hogy valaki mást vitt magával. Már jó sokat vártam egyhelyben állva, amikor egy bácsi jön felém.

 - Györgyike! Gyere angyalom, sikerült találnom egy szépet. Nézd meg te is. – én pedig csak bámulok a bácsira, aki leguggol hozzám, és megemeli az államat.

 -Te jóságos ég! Te nem is Györgyi vagy! – nézünk egymás szemébe. Én már láttam ezt a férfit valahol! Megvan! Anya laptoppján, mikor azt hitte, én nem is figyelek rá, ezt a bácsit nézegette. Többször is megfigyeltem. De az idegen is elmosolyodik.

 - Gyöngyikém! Te vagy? – én csak bólogatok, és nem értem, honnan tudja a nevem. – De akkor hol van Györgyike?

 - Anya elvitte! Azt hitte engem visz magával. – világosítom fel a bácsit. – Biztos mindjárt visszajön, ha észreveszi, hogy nem én ülök a kocsijában.

 - De hogy tudta elvinni Györgyit? Hiszen még a ruhátok is másmilyen? – néz végig az öltözékemen.

 - Anyánál ez nem akadály. Ő csak a munkájára figyel, rám soha. – A férfi csak a fejét csóválja.

 - Ej, Anikó, Anikó! Remélem azért rájössz a tévedésedre. – Mondja, és megint megemeli az állam, és a szemembe néz. – Mióta vagy itt kincsem? Nem fázol?

 - Már szerintem több mint fél órája. Azt hittem anya előbb rájön, hogy egy másik kislányt vitt el.

 - Tudod mit! Akkor gyere, szólunk a fenyőárusoknak, hogy haza viszlek, ott talál meg bennünket, ha mégis visszafordulna.

 - Tudod hol lakunk? – lepődöm meg, mikor az eladóhoz megyünk, és elmondja a néninek a cserét.

 - Nem, azt sajnos nem tudom, ti merre éltek, de édesanyád tudja, én hol lakom. Oda viszlek. Meg fog találni. Otthon azt hiszem mindent el kell, hogy meséljek neked.

  Egy városszéli gyönyörű házhoz kanyarodunk be, ahol akkora az udvar, mint anyánál az egész társasház parkja. Tele fákkal és bokrokkal. A kicsi fenyőkön még fények is villognak. Kikap a terepjárójából, letesz, de én csak lassan haladok. Mindent látni szeretnék. A házba érve a nappaliba vezet, mellém ül, és elmeséli, hogy ő az én apukám, és ők elváltak, mikor mi még csak totyogósok voltunk. Anikónak, tehát anyának túl rideg és egyhangú, csendes volt ez a közeg, nem tudta megszokni. Vissza vágyott a nagyváros zsongásába. Ő, tehát apa pedig ott nem tudott volna megmaradni. Ő az állatok megszállottja, lovakat tenyészt. Erre felcsillannak a szemeim, remélem megmutatja! De most nem szólok közbe, hagy folytassa. Kíváncsi vagyok nagyon. Gyöngyit, azaz engem anya vitt magával, Györgyi pedig nála maradt. Így egyeztek meg akkor régen. Azóta pedig nem is beszéltek.

Először csak gondolkodom, és magamban összerakosgatok apróságokat. Elejtett szavakat, utalásokat, a képet anya laptoppján, majd lenyugszom. Nekem is van édesapám. Meg egy testvérem is, aki ugyan olyan, int én. Ettől az egésztől valahogy boldogabb lettem. A felvilágosítás után együtt díszítjük fel a fenyőt, majd együtt csinálunk kifliből mákos gubát. Míg vacsorázunk, beszélgetünk, és még utána is nagyon sokáig. Ez sokkal jobb, mint otthon. Apa kifejezetten figyel rám, és legalább annyi mindenre kíváncsi ő is, mint én. Bár nem készült nekem külön ajándékkal, de elosztotta a Györgyinek vásárolt mesekönyveket. Már éjszaka van, de anya sehol, így az ikertesóm ágyába indulok pihenni a csodálatos mesekönyvek társaságában. Arra gondolok, ha neki nem tetszik a megosztás, majd holnap visszacserélgetjük. Másnap reggel is apukámmal reggelizek. Kakaót készít nekem, meg bejglit kapok hozzá. Azt állítólag az itteni nagyim csinálta, utána pedig kimegyünk a lovakhoz, adunk nekik enni. Apa mindnek tudja a nevét, pedig elég sokan vannak. És minddel beszélget is, én pedig megsimogathatok néhányat. Majd társasjátékozunk, közben finom sütiket majszolunk. Már dél van, mikor anya autója begördül apa udvarára. Én nem szaladok elébe, mert nem szeretnék azonnal hazamenni. Györgyi viszont fut befelé, de nem az apjához, hanem hozzám rohan. Átöleljük egymást, és sírunk. Anya és apa pedig csak néznek bennünket, miközben ők is megfogják egymás kezét.  Apa javaslatára anya is marad először csak ebédre. Olyan jó itt ebédelni. Mi a tesómmal annyit csivitelünk, anyáék pedig csak mosolyognak. Valahogy sokkal boldogabb a hangulat, még a fenyő illata is érződik, sőt a sütik illatával elkeveredve fenséges, mámorító és családias. Hogy is mondják a felnőttek? Olyan csordultig van a szívem boldogsággal!

Ebéd után apa sétálni hívja anyut, mi pedig alig várjuk, hogy kettesben maradjunk.

 - Mikor jött rá anya, hogy te nem én vagyok? – érdeklődöm azonnal vigyorogva Györgyitől.

 - Hát ő csak akkor, mikor nem tudtam hol a szobám, hová menjek aludni. Ja! Tudod, hogy két szép Barbit kaptál karácsonyra? – csak legyintek a játékra, nem érdekel. Helyette inkább kérdezek.

 - Nem mondtad neki, hogy te nem az vagy, akit szeretne?

 - Először igen, de nem figyelt rám. Utána meg úgy voltam, szeretném tudni, mi fog történni, hiszen ismerős volt az arca. Láttam apa fiókjában egy fotót, ahol két kisbaba és az a nő van apa mellett. Ki szerettem volna deríteni, igaz -e a feltételezésem! Igaz lett! Tesók vagyunk. – Ugrik a nyakamba Györgyi, én meg boldogan ölelem át. Kifundáljuk, hogy én nem szeretnék elmenni, így maradjon anyu is itt éjszakára. Mikor betérnek ismét a házba, már állunk is elébük az ötlettel. Apa is helyesel, hogy a lányoknak több idő kell, ha már végre megismerték egymást, így anya elfogadja az érveket. Sőt! Furcsállom, hogy önmagához képest túl könnyen, és túl gyorsan mond igent.

Reggel, mikor Györgyivel meglessük őket, mindketten apa hálójából osonnak ki, mi pedig boldogan bólogatunk. Talán többé nem kell elszakadnunk egymástól.

Elmúlt idők karácsonya

 

December, a fél világ ünnepre készül,

A boltok polcain mindent is átfésül.

Ajándékot keres kicsinek és nagynak,

Sok mindent megvesznek, semmit ott nem hagynak!

 

Sebes csomagolás, díszítés is lehet,

bármi, mit az egyén anyagilag tehet.

Rohanva juttatják célba a csomagot,

nincs idő kérdezni, most ugyan hogy vagytok?

 

Állj meg modern ember! A múltba nézz vissza!

Más volt ez az ünnep, egyszerű és tiszta.

Szeretetről szólt, gyermekről, családról.

Kitisztult lelkekről és megbocsájtásról.

 

Az időről szólt, mit boldogságban töltünk,

nem vagyonról, mit a boltban elköltünk!

Egy érzésről, mely többet ér a nincsnél,

ölelésről, mely többet ér minden kincsnél!

Ajándék

 

Hűvös novemberi nap van, de a 7 éves kislányomnak már annyira elege lett a lakás bezártságából, kültéri sétára vágyik. A férjemre nézek, de ő a fejét csóválja, nincs kedve a lakás elhagyásához. Így ketten indulunk el. Megfogom a kicsi kezét és rámosolygok. Mikor az utcára érünk, meglátunk egy cicát, és róla beszélgetünk. Egy csendesebb utcában, kertes házban lakunk, de Lili a főút felé húzza a karom. Siet, szinte szalad, de amint a kirakatokat elérjük, lelassul. Andalogva sétál, és csodálattal tekint minden ünnepre készült, kidíszített, fényben úszó portál felé. A macskát már rég elfelejtette, tátott szájjal szívja magába a sok újdonságot. A játékboltnál meg is áll, és először jár a tekintete, majd megállapodik a kirakat közepébe helyezett játékon.

 - Anya! Van nálad papír?

 - Talán. De minek az most?

 - Írni szeretnék a Jézuskának, hogy azt a csodálatos babaházat hozza el nekem karácsonyra, de azzal a kisebb babával, ami ott hátul van, ne azzal, amit ők bele tettek, mert az bele se fér a babaágyba! – Mondja olyan lelkesedéssel, mintha máris letárgyalta volna a Jézuskával, ez tuti az övé lesz. – Nooo. Akkor van papírod? – Csiripeli boldogan.

 - Most itt nem tudnál szépen írni. Majd otthon megírod. – Mondom neki, és próbálom tovább hívni, de szinte lehetetlen. Nagyra, tágra nyitott mosolygós szemekkel nézi a hatalmas babaházat.

 - Azt szeretném! Nagyon szeretném! Ugye megkapom karácsonyra?

 - Nem tudom. Ez sok mindentől függ. – Mondom neki nyugodtan.

 - Drága? - Kérdezi, de a szeme úgy ragyog, akár az ünnepre készített kirakat fénye.

 - Hát igen. Egy kicsit sokba kerül. De tudod nem csak ettől függ. – Mosolygok én is a lelkesedését látván. Egyezkedik.  Megígéri, hogy jó kislány lesz, csak ezt kérhesse a fa alá. Ha ezt megkapja, a szülinapjára se kér inkább semmit. Nehezen, de végre tovább indulunk, a téma azonban továbbra is az ajándéka. Egészen a kapuig képes lelkesedéssel csacsogni róla. Hazaérve azonnal lapot keres, és ír. Megígérteti velem, hogy postára adom a levelét. Amikor eltűnik a szobájába, még a férjem is azt mondja, ezt okvetlen vegyük meg neki, hiszen annyira szeretné. Talán még semmi nem hozta ennyire tűzbe. Én azonban gondolkodom rajta. Nem az árával van gondom, megengedhetjük az értékesebb ajándékot, hanem van egy elvem. Nem drága ajándékkal szeretném pótolni a szülői szeretetet, hanem inkább szeretettel kiváltani a drága ajándékot. Időt szánni a lányomra, nem ajándékokkal pótolni a nem vele töltött időmet.

 Megint a bolt felé járok, de most a férjemmel. Lilit iskolába vittük, és hazafelé az autóban arról beszélgetünk, talán mégis megvesszük neki a babaházat a kisebb babával. Elmesélem a páromnak a szomszédasszonyom, Marika történetét is, amit nem régen osztott meg velem. Talán ez is befolyásolt a döntésemben. Neki is van egy hasonló korú kislánya, akit éveken át keresett. Annak idején egy kórház inkubátorában hagyta, mert akkor ott nem volt más választása. Most, hogy javultak a körülményei, az utcáról saját lakásba tornázta magát, sokáig kereste a kicsit, mire végre rátalált az egyik nevelőotthonban. Szerencséjére nem adták örökbe senkinek, így karácsonyra talán már magához is veheti. Éveken át nem volt lehetősége megismerni, nemhogy valamivel is megajándékozni. Én megtehetem, mert az én kislányom mellettem van, és az anyagiak sem jelentenek problémát. A párom egyet ért velem, ezért betérünk a játékboltba és beszerezzük Lili karácsonyi ajándékát.

 Ádám-Éva napja van. Én a konyhában pörgök, készítem a karácsonyi vacsorát, a párom a fenyővel van elfoglalva. A szomszédasszonyét és belefaragta a talpba napokkal ezelőtt, de neki sajnos már nem lesz rá szüksége. A miénket behozza, és ő díszíti, míg én sütök, főzök. Mikor mindennel készen vagyunk, Lili ajándékát is a fa alá tesszük, és elmegyünk a kislányért a nagymamához, aki boldogan vállalta erre a napra.

A nagy forgalomban problémamentesen hazaérünk. Ahogy belépünk a lakásba, a kislány csak a csizmáját rúgja le pokoli gyorsasággal, kabátba szalad a karácsonyfához. Mikor meglátja a hatalmas rózsaszínűbe csomagolt dobozt, már tépi is róla a masnit és a papírt. Azt a ragyogó szempárt sosem fogom elfelejteni, amivel bontás után a szemünkbe néz.

 - Megvan! Megkaptam! Anya, Apa! Köszönöm! – Kitárt karokkal rohan felénk.

- De hát a Jézuska – kezdem, de azonnal a szavamba vág.

- Tudom, hogy ti voltatok, nem vagyok már óvodás! – Karol át egyszerre bennünket, mi pedig csak mosolyogva, egymás kezét fogva nézzük a boldogságát. Leveszi a kabátját, és leül a babaházzal szembe, és rámol. Az egész terepet átrendezi, piros az arca az izgalomtól és a hévtől, amivel a játékába merül.

 Egy jó órát hagyom játszani, és vacsorához ülünk. Kellemes csevegéssel telik a falatozás. Lili boldog, mert teljesült az álma, megkapta a babaházat. Egész idő alatt arról cseveg, milyen érdekes, és mennyire jó vele játszani.

 Már éppen a tányérokat szedem össze, mikor csengetnek. A párommal egymásra nézünk. Nem vártunk vendéget. Megyek ajtót nyitni, de a kislányom már a sarkamnál áll. Kíváncsi természet. A bejáratnál egy középkorú hölgy áll egy Lili korú szép szőke szomorú arcú kislánnyal.

 - Bocsánat, hogy zavarunk, - mondja a hölgy halkan - de a szomszédba jöttünk volna. Marikát keressük. Én vagyok a nevelőotthon vezetője és már nem bírtam elviselni a kicsi Anikó sírását. – mutat a vele lévő kislányra - Tudja, úgy volt, hogy ma reggel jön érte Marika, és végre az édesanyjával töltheti Anikó a karácsonyt, de nem találjuk otthon az anyukáját. Telefonon sem tudtuk elérni. Esetleg tudna valamit róla?

 - Jöjjenek be. – sóhajtok egy hatalmasat, és a lányomra nézek, majd a szomorú tekintetű idegen kislányra és folytatom. - Ilona vagyok. Ezt talán négyszem között kellene, - mondom a hölgynek – mert ez nem a kicsi … - nem is tudom, hogy mondjam, csak dadogok, de a nő talán már érti, vagy gondol valami hasonlóra, mint amiről be kellene számolnom nekik.

 - A kicsi a lánya, tudni szeretné, mi történt az édesanyjával, hiszen annyira várta, hogy haza kerülhessen végre. Tudnia kell.

 - Nos, Máriát egy hete elvitte a mentő. – Suttogom könnyes szemekkel, miközben hellyel kínálom a vendégeket. – Sajnos többé már nem fog haza jönni.

 - Meghalt? – Sikítja a kicsi lány, és a két pici tenyerébe temeti az arcát. Hangos, keserves zokogásban tör ki. Az én lányom hozzá lép, átöleli és puszilgatja. Csitítgatja, de Anikó nem képes abba hagyni a sírást. Mi a hölggyel a részleteket beszéljük át, de a kicsi nem tud lenyugodni. Az én Lilim a nappaliba, a karácsonyfához vezeti.

- Nézd! Ezt neked adom! – mutat a babaházára – Ez lesz a te karácsonyi ajándékod. Én pedig valami mást kérnék anyáéktól. – néz ránk már ő is szomorú szemekkel.

- Anya! – fordul felém könyörgően – Lennél te Anikó anyukája Marika néni helyett? Ő akkor a testvérem lenne! Én ezt kérném inkább karácsonyi ajándéknak. Már ha neked is megfelel? – fordul a kislány felé, akinek mintha egy pillanatra valami vidámság futna át az arcán, és könnyes szemekkel bólogat.

 - Jó. – suttogja halkan.

 Én teljesen le vagyok döbbenve. Odaadta az áhított játékát, amiért bármit megtett volna és emberi érzésekből, szeretetből jelesre vizsgázott az én hétéves pici lányom.

 - Ezt még apával is meg kell beszélni. – Mondom ki azt, amire hirtelen gondolok. Ez nem lehet csak az én döntésem. Lili pedig már az apja szemébe néz, úgy kérleli.

 - Apuci! Ugye lehet? Ugye lesztek az ő szülei is? Szeretném, ha a testvérem lenne!

 A férjem bólint, és azt hiszem ez itt most el lett döntve. A nevelőotthon vezetője persze elmondja, hogy ez nem megy ilyen gyorsan, de most itt marad a kicsi lánnyal egy keveset, ismerjék meg egymást jobban, utána pedig gondoljuk át alaposan.

 Anikó egy idő után megnyugodni látszik, és nem mondom, hogy boldogan, de azért játszani kezd a babaházzal, és a mi Lilinkkel. Mi már meghatódva, úgy nézzük őket, mintha a szőke kicsi lány is a családunk tagja lenne. Remélem rövid ideig tart a hivatalos ügyintézés.

A karácsonyi fényekkel kaptam vissza

 

                                       

 

 Ülök a fotelban, és fásultan magam elé bámulok. Sírnék, de már nincsenek könnyeim. Hallgatom a régi dalt, aminek a közepére figyelek jobban.

 „Visszatér hozzám, visszatalál, a levélben ennyi áll.”

  Mikor ezt a részt hallom, újból megnyílnak a könnycsatornáim, és legördülnek az arcomon a nedves cseppek. Már meg se tudnám számolni, reggel óta hányszor hallgattam meg újra és újra. Azt mondják, ezek a dalok a képzelet szüleményei. Nem tudom kinek a képzeletében jelent meg először, de az én helyzetembe most nagyon beletalált! Mert pontosan ez történt velem is, amikor este hazatértem a munkából. Egy rövid levél várt az asztalon.

 Drága egyetlenem!

Váratlan dolog történt, el kellett mennem, de ígérem, amint lehet, visszatérek hozzád!   

 Flórián

 Először csak néztem, és elolvastam még egyszer, de a második olvasásra se értettem jobban. Sőt harmadszorra hangosan olvastam fel magamnak, hátha akkor eljut a tudatomig.

 Most mi van?

 Hová ment és mikor jön? 

 De álljunk csak meg!

 Nem azt írta, este későn jövök, és nem is azt, hogy holnap, hanem azt, hogy majd visszatér, ha lehet. Mikor? Amint felfogtam, hogy ez hosszabb idő lesz, már nyúltam is a táskámba a telefonomért, és rányomtam Flórián nevére. Meg se csörrent, már egy hang tájékoztatott a szám átmenetileg nem elérhető. Döbbenten álltam a cédula fölött kezemben a telefonommal. Az jutott eszembe, hátha visszament valamiért a régi lakásába, hát azonnal azt a számot hívtam. Az meg csak csörgött és csörgött, de nem vette fel senki. Arra gondoltam, oda megyek, de megmagyaráztam magamnak, semmi értelme. Ha nem vette fel, valószínű nincs ott. Később még újra próbáltam a mobilján, de ugyanazt a választ kaptam, mint először.

 Tehát nem tudom elérni.

 Felszívódott!

 Mikor egy átidegeskedett éjszaka után reggel se sikerült, és ő sem keresett, már nagyon rosszul éreztem magam. Alvás helyett annyi mindenen járt az agyam, kombináltam, mi is történhetett. Fél éve ismerem, nem tudok róla mindent, de azt igen, hogy reggel szeretetben váltunk el. Ha a munkája miatt jönne késve, arról értesítene, történt már ilyen. Az egészben a legrosszabb, hogy a bizonytalanságban hagyott. Ekkor hallottam meg a dalt a rádióból. Egy bandavezér szökését mondták be előtte. Még először az jutott eszembe, milyen találó. „Ahogy lesz, úgy lesz”. Majd bágyadt állapotomban beültem a fotelba, és elsírtam magam, mikor a közepéhez ért a szöveg. Mert az meg az én helyzetem tükrözi tökéletesen. Majd kikerestem a telefonomról is, és végtelen lejátszásra tettem. Fáj az érzés, olyannyira, hogy még a munkába se mentem be, csak sírok, és várom őt haza.

 Kopogásra riadok.

 Elszundíthattam.

 Úgy ugrom ki a fotelból, majdnem felborítom az előtte álló üveg tetejű kisasztalt. Rátenyerelek, hogy visszanyerjem a megbillent egyensúlyom. Hazajött! Végre visszatalált. Rohanok ajtót nyitni, eszembe se jut, hogy neki már van saját kulcsa. De szörnyű csalódás ér, mikor az általam sarkig tárt bejáratban helyette a barátnőm, és egyben kolléganőm Kati áll szembe velem. Majdnem újból sírok. Kati rám néz, köszönés helyett tol rajtam egyet, és belép mellém a lakásba. Majd karon ragad, bekísér a nappaliba, engem a vállamnál megragadva lenyom, majd ő is leül velem a kanapéra.

 - Borzasztóan festesz!

 Nos! Mesélj! Mi történt? – Én előadom neki az este óta történteket, és csak törölgetem a könnyeim.

 - Kerested a lakásán is? – Érdeklődik. Neki is rögvest ez jut eszébe.

 - Nem. De hívtam a lakás telefonszámát. Hiába.

 - Megnézzük? – Villan egyet Kati tekintete, és már pattan is fel mellőlem, de én visszahúzom.

 - Ne. Vagy nincs ott, vagy nem is szeretne velem beszélni. Szerinted miért ment el?

 - Biztosan oka volt rá. A munkahelyén kerested?

 - Ott nem. De ott nem is szeretném. Mit szólna hozzá a főnöke, hogy ellenőrzöm? Ha oda se ment be, akkor meg már keresték volna. A főnöke tudja a számom. Még az elején mondta, hogy meg kellett adnia. Meg egyébként is, ő ment el magától. Ő döntött így. Nem láncolhatok magamhoz olyan férfit, aki lelép mellőlem pár heti együttlakás után. Pedig olyan boldog voltam. Már fél éve együtt vagyunk, 20 napja ide is költözött. Az ő ötlete volt, hogy éljünk együtt, mert ő többet szeretne heti pár találkozásnál, komolyan gondolja. Hát azt hittem végre nekem is sikerül. Hogy harmincöt évesen végre igazi párra találtam, és még van esélyem gyereket szülni. Azt hittem ő is szeretné, hiszen neki is tetszett a gyerekprojekt. Boldognak mondta magát, és én is ezt éreztem.

 - Szerintem az is volt, én is ezt láttam rajta. Lehet munka miatt kellett elmennie. – Próbál a barátnőm vigasztalni.

 - Akkor miért nem azt írta arra az átkozott cédulára? Vagy miért kapcsolta ki a mobilját?

 - Talán lemerült.

 - Ezt el is hinném, ha pár óráról volna szó. De azt írta elmegy, és majd visszatér. Tegnap reggel óta nem is hallottam felőle. Reggel még csókokkal, öleléssel búcsúzott, egyszerre indultunk munkába.

 - Én akkor is megnézném a régi lakásán. Lehet visszajött valaki a régi kapcsolatából, és azt kell lerendeznie. Volt valaha felesége? … Tényleg! Elvitte a holmiját? – Kap a fejéhez Kati. Erre még én se gondoltam, gyorsan a neki átadott szekrényhez lépek. Látszólag semmi nem hiányzik. Illetve, talán, amit magára vett, és esetleg egy nadrág, meg egy pulcsi. Mintha magasabb lett volna a polcon a rakás. Meg a kisebbik sporttáskája a szekrény aljából. Gyorsan a fürdőbe megyek.

 - A fogkefét és a borotvát elvitte! - kiabálok vissza, de ahogy megfordulok, Éva már ott áll mögöttem.

 - Akkor több időre ment el. Gyere! Megnézzük otthol. – Már húz is magával. Nincs erőm ellenkezni, meg talán nem is akarok, mert én is kíváncsivá váltam. A házhoz érve a kocsija a megszokott helyén, a többlakásos társasház előtt parkol. Felnézek az első emelti ablakára. Semmi fény, pedig már szürkül. Szerintem nincs otthon, de azért felmegyünk, és becsengetünk. Senki nem nyit ajtót, mi pedig hallgatózunk, de teljes a csend. Semmi zaj. Közben a semmiből egy idegen jól öltözött férfi vágtázik el mellettünk, majdnem elsodor engem. Szabályosan meglök, bár lehet véletlen, mert annyira iparkodik. Még sosem láttam, pedig jó párszor már voltam itt, és ismerem nagyjából a szomszédokat. Mindegy. Visszamegyünk a lakásomba, és megígérem Katinak, holnap már bemegyek dolgozni. Azért az éjszakát magamba roskadva szomorú gondolataim társaságában töltöm, de reggel erőt veszek az elgyötört testemen, és a még megtörtebb lelkemen, elindulok a munkába. Útba ejtem Flórián lakását, oda visz a féltés és a kíváncsiság egyvelege. Félreállok egy parkolóba, csak úgy távolról figyelek. A kocsi ugyanott, ahol tegnap, az ablakok sötétek. Nem értem az egészet, ha csalódott az együttlakás folyamán, nem kellettem neki, miért nem mondta meg a szemembe. Megkímélt volna ettől a borzasztó kételytől. A kocsija meg sem mozdult, pedig már neki is el kellett volna mennie a melóba. Vagy talán szolgálatival lenne? Csak körülötte forog minden aprócska agytekervényem, képtelen vagyok másra koncentrálni. Úgy indulok tovább, mint egy robot, aki parancsot teljesít.

 

  Már két hete nem ad életjelet magáról a barátom, ha még egyáltalán annak mondhatom. Szeptember vége van, és az ősznek nem a szépségét, hanem a szomorúságát látom. Kelletlenül rugdosom arrébb azokat a szép színes leveleket, amiket máskor gondosan válogatva csokorba szednék, és vázába tennék. Mellesleg van egy olyan érzésem, mintha figyelnének. Mióta Flórián nincs velem, már többször éreztem ilyet a saját lakásom előtt, meg akkor is, ha az ő lakásánál álltam.

 

 Már két hónap telt el azóta a bizonyos asztalon hagyott levél óta, de csak nem akar hozzám visszatalálni Flórián. Csak azt nem értem, miért írta arra az átkozott lapra, hogy visszatér, ha eszébe se jutok. A szívem még mindig fáj, ha rágondolok, a lelkem, sőt már a testem is romokban. Még reménykedem, mert az ellenkezőjét nem vagyok képes elfogadni. A fejlemény csak annyi, már a lakásán is ki van kapcsolva a telefon, nem csak a mobilján. Kati próbált segíteni, utána nézett, van-e Flórián nevén újabb telefonszám, vagy újabb lakás a környéken, de semmi nincs.

 

 Már három hónapja nem talál vissza hozzám, pedig én ugyanott lakom, ahol a távozásakor. December közepe van. Azóta gyalog járok munkába, mert félek, nem tudok koncentrálni már a vezetésre sem. Azért így is útba ejtem néha a lakását, pedig a figyelő tekintetek érzése a mai napig is sokszor rám tör, de senkit nem látok, aki konkrétan figyelne. Bár ma már nem érzem. Ez már fura is ennyi idő után. Az autója még mindig nem mozdult, már csupa por, teli van ráhullott falevéllel.

 Vajon hol lehet, ha a kocsiját is hátra hagyta?

 Azon gondolkodom, talán mégis bemegyek a munkahelyére.

 De lenne értelme? Ő ment el, és azt írta, majd jön, de egyre kevésbé bízom.

 

  Már csak egyetlen hét van karácsonyig, én is utolsó napom töltöttem a munkában, onnan sétálok, vagy inkább vánszorgom haza. Szétszórt vagyok és kiüresedett. Kába, mint a hal, akit nyakszirten csapnak a karácsonyi vacsora miatt. A kirakatokat ellepték a különböző színekben pompázó díszítések, az utcákon és a házak ablakaiban gyönyörű égősorok pompás formákat kiadva világítanak, villóznak, de én mégis letört és kedvetlen vagyok. Ajándék vásárlásával sem foglalkozom. Minek és kinek. Nem tud a világ összes karácsonyi fénye se javítani a kedélyállapotomon. Már előre félek az egyedül töltött ünnep gondolatától. Eddig is egyedül voltam minden ünnepen, de akkor még nem ismertem őt. Még reményem se volt. Bár már most is elhagyott, de ez még fájdalmasabb, mintha meg se csillant volna egy párban töltött karácsony esélye.

  Ahogy egyre közelebb érek a házunkhoz, látom, már a mi házunk bejárata is fényárban úszik. Valaki vette a fáradtságot, és feldíszítette. Ugyan minek. Egy pillanatra becsukom a szemem, még nézni is nehezemre esik a szürkületben a fényáradatot. Amikor újra kinyitom, megakad a tekintetem az ajtó előtt, a járdán várakozó férfin. Háttal van nekem, a nyakát a gallérjába húzza, de az alakja olyan nagyon ismerős. A magassága, a vállas termete, a kiállása. Fekete nadrágja passzol izmos fenekén, és fekete dzsekije is a karjára feszül. … Istenem! Ez Ő.

 - Flórián! – Szakad fel belőlem önkéntelenül. Felém fordul a hangra, és figyel. Elmosolyodik, lép egyet, felemeli a karjait, de megáll. Én viszont nem vagyok képes uralkodni a rám törő érzéseim felett, és futva indulok felé. Erre ő is lép felém és felkap, az ajkait a számra tapasztja, és nem szólunk, csak csókoljuk egymást. Majd a keze az arcom simítja végig. Hirtelen megborzongok. Nem az érintése, hanem a jégcsaphoz hasonlító keze váltja ki belőlem.

 - Te jéghideg vagy! Mióta vársz rám?

 - Kábé másfél órája. - Dörmögi mély hangján, de semmi rosszallás nincs benne.

 - Miért kint vártál rám? Miért nem mentél fel?

 - Nem akartam. Mi van, ha már lecseréltél, ha találok ott valaki mást.

 - Megérdemelted volna, de nem lettem volna képes rá! Viszont magyarázattal tartozol, mert amit én átéltem, azt nem tudod egy csókkal kompenzálni!

 - Tudom. – Húz magához, és újból átölel, megcsókol. – Menjünk fel, ott mindent elmondok.

A lakásba lépve lekapjuk a kabátunkat, és a karjaiba zár. Csak csókol, és közben azt morogja a számba, nem tud betelni velem, mert annyira szeret.

 - Akkor hová tűntél három hónapra? – Kérdezem, mikor egy pillanatra felszabadul a szám.

 - Megszökött a börtönből az alvilág vezére, akit én juttattam oda. Ha itt maradok, téged is veszélybe sodortalak volna. Addig kellett lelépnem, amíg nem ér a nyomomba, és rólad nem tud. Így is figyeltünk téged is, ha kell, meg tudjunk védeni, úgyhogy az én érzéseim se voltak irigylésre méltóak. Nagyon féltettelek! Rossz ötlet volt a lakásomhoz mennetek! Majdnem közbe kellett avatkoznunk. Azt hittem, meg fog támadni téged, nekem pedig egy darabig rejtőzködnöm kellett. Az veszélyes helyzet volt. Utána meg én voltam a csali, hogy visszakerüljön a méltó helyére. Tegnap végre megtörtént. Elfogtuk. – meséli nyugodt hangon, és ismét átölel. Ilyen boldog még sosem voltam. Visszatalált hozzám épségben, és tényleg jobb volt, hogy nem éreztem a fenyegetettséget, és nem tudtam, hogy ő mekkora kockázatot vállalt.

 

 

* Az említett dal: Koncz Zsuzsa Ahogy lesz, úgy lesz

Különleges Karácsony 4. rész

 

                                                                                   4

 

  Reggel Bianka nem kel korán. Lustálkodik, és még mindig vár. Arra gondol, hiába hagyta nyitva az ajtaját. Csak tudott uralkodni magán Csongor, mert nem látogatta meg az éjjel. Mindegy. Talán nem mutatott felé egyértelmű jelzést. Ma majd okosabb lesz. A reggelit megint közösen dobnák össze, és akkor majd érthetőbben próbálja kimutatni a maga akaratát. De túl erélyes se lehet, mert fél, hogy elriasztja. Erős férfi érzékeny lélekkel. Csak óvatosan, inkább ész érvekkel lehet meggyőzni. Kilenc körül bújik ki a szobájából csak úgy lazán, egy vékonyka köntösben. Hátha összefut vele, és a kinézete is segít a meggyőzésben. A folyosóra lépve a férfi szobája felé pillant. Semmi mozgás, így inkább a konyha felé irányítja lassú és még álmos lépteit. Főz egy erős kávét. E nélkül nem létezik. Kell ahhoz, hogy igazán kipattintsa a szemeit, hogy képben legyen a világgal és önmagával. Csendben, egyedül elkortyolja. Bár szívesebben inná a vendége társaságában, de hagyja még pihenni. Hiszen ki tudja mikor aludt ágyban szegény. Gyanúsnak találja azonban a házra telepedő hatalmas mély csendet. Semmi nesz. Még a saját lélegzetvételét is hangosnak érzékeli. Csongor is tud ilyen sokáig aludni? Végre igazán kipihenhette magát. Vagy miatta nem jött elő? Együttérzésből és figyelmességből? Hagyta őt pihenni? Azért már felkelhetne, mert neki megkordult a gyomra. Megnézi. Elindul a vendégszoba felé. Halkan kopog. Nincs válasz. Picit erősebben kopog, erre sincs válasz. Óvatosan nyit be, nehogy olyan helyzetbe találja, ami zavaró lehet. Mondjuk ép öltözni készül, és mezítelen.  De már az ajtónál megtorpan. A földbe gyökerezik a lába a meglepetéstől. Az ágy beágyazva, Csongor pedig sehol. Az asztalon egy cédula.

  Ne haragudj! El kellett mennem. Mindent nagyon köszönök. A kabátot elvittem. Ugye megbocsájtod?  Amíg hordom, biztosan eszembe fogsz jutni. Utána meg a fáról lecsórt gömb fog rád emlékeztetni. Ígérem, vigyázok rá. Soha nem foglak elfeledni!

  Örök hálám! Csongor

  Ez meg mi? Még egyszer végig olvassa, mert hiába ejtette ki a szavakat, tanult nő létére nem volt képes elsőre megbirkózni a tartalmukkal. Mi az, hogy el kellett mennie? A tekintete fátyolossá válik. Végre valaki, aki iránt tényleg érzett valami rendkívülit. Akinek a közelsége gyorsabb dobbanásokra késztette a szívét. Ha csak egy pillanatra érintette meg a bőrét, őt elöntötte a forróság. Olyan felszabadult volt vele, és boldog, mint eddig még soha senkivel. Talán csak gyerekként a szüleivel. De az meg már a múlt homályába veszett, és többé nem ismételhető. Jó volt újra érezni valami hasonlót. Olyan igazi szépet, amitől pillangók repkedtek a bensőjében. Tudja, hogy minden ismerőse felelőtlennek titulálná, ha tudnák mit tett. Beengedett a házába egy hajléktalant, sőt még éjszakára is ott tartotta. De teljes mértékben megbízott benne. A szeme végig fut a lakás értékein. Minden meg van. Ezek szerint jól érezte. Csak a saját holmiját vitte magával. Biztos nem akar visszajönni. Pedig neki annyira hiányzik. Máris hiányzik. Talán többet kellett volna adnia magából. Elmondani neki, mit tervezne vele. Ő ki akarta emelni abból a kegyetlen és embertelen élethelyzetből. Itt tartani. Tudjon munkát keresni, és visszaállni a dolgozó emberek közé. Hogy értékelni tudja önmagát, és legyen ereje elviselni egy ilyen nő tekintetét, mint ő. Hogy el tudja fogadni, őt is lehet szeretni. Hogy semmivel nem kevesebb, mint akárki más. Nem csak a pénz számít. A belső értékek sokkal többet érnek.  …

  Céltalanul, egyedül bolyong a lakásban és egyre inkább erősödik benne az elhatározás. Meg kell keresnie. Gyorsan meleg ruhát rángat magára, egy téli bakancsot, és már rohan is az autójához. Irány a park, ahol először meglátta. Igen ám, de most nem látja sehol. Először a kocsival lassan megy körbe a területen. Karácsony van. Minden kihalt. A bolt sincs nyitva. Sehol egy járókelő. A parkra is a némaság és a fátyolosan ereszkedő köd a jellemző. Még kutyát sétáltató gazdi sincs sehol. Senki olyan, akitől esetleg érdeklődhetne. Nem találja, ezért kiszállva, gyalog járja be a teljes park környékét. Nem érez fáradtságot, pedig ennyit sulis kora óta nem kutyagolt. De teljesen hiába való volt az egész.

Csongor nincs sehol.

A pad, amin tanyázni szokott üres, elhagyatott. Így még kopottabbnak látszik, mint mikor a férfi birtokolta.

Bianka leül rá. Vár.

 Hátha megérkezik a srác. Már vagy egy órát ült a hideg délelőttben, fázik és éhes, de a férfi nem tűnik fel. Pedig figyelmesen járatja a fejét minden irányba. Talán nem is jönne ide, ha meglátja őt. De eszébe jut valami. Gyorsan haza hajt. Levesz a fenyőről egy fehér szalagot. Először egy gömbön is gondolkodik, de azt utána mégse viszi. Még a gömb miatt valaki más elvinné a padról. A szalagot ugyanis visszaérve a pad támlájára köti. Nem csinál szép masnit, ne tűnjön fel másnak. Csak úgy egyszerűen csomózza oda. Biztos benne, ennyiből Csongor tudni fogja, ő itt járt, kereste. Olyan szép meghitt pillanatot töltöttek a fenyőnél. Emlékezni fog rá. Megismeri a szalagot. Ő is onnan vitt el egy díszt emlékbe. Tuti tudni fogja. Még ül egy kicsit a kopott padon, de hiába.

 Van egy ötlete. Elmegy a baráthoz a kórházba. Jani szinte biztos volt benne, a nő keresni fogja Csongort. Látta előző nap a tüzet a szemében. Ezt Csongornak is kifejtette, aki már délelőtt tiszteletét tette nála a kórházban. Nem régen ment el. Ezt a megérkező Biankának is elmondja. Sőt azt is, hogy ha addig nem találna rá, holnap délelőtt újra jönni fog látogatóba. Legalábbis azt ígérte. Csekély vigasz a lánynak, de úgy gondolja, hátha pont elkerülték egymást. Ő akkor várhatta a parkban, mikor Csongor a barátjánál volt. Visszaautókázik megint a padhoz. Csongor nincs sehol, de a karfára kötött fehér szalagnak is lába kélt. Megint marad egy kicsit, de már annyira fázik és éhes, hogy haza indul. Luxuskocsijával útban hazafelé sok minden megfordul a fejében. Ő már nem bírja se a hideget, se az éhséget, pedig alig volt kint, és este jót vacsorázott. Mit kellett akkor sokszor a férfinak átélnie, aki már hosszú hónapok óta él az utcán. Konkrétan mióta az autóját is összetörte. Addig legalább abba meghúzódhatott. Most viszont borzasztó lehet élelem nélkül ócska ruhákban a süvítő, mindenhová befurakodó szélben, a nyirkos, ködös hidegben. De arra is gondol, hátha megtalálta a szalagot, és visszajött hozzá. Most viszont ő nem volt itthon. De reménykedik. Hátha várja a kapuban. Hazaérve viszont elszáll a maradék remény apró szikrája is. Csongor nincs sehol, és nyoma sincs annak, hogy kereste volna. Legalább indulás előtt elindíthatta volna a kamerákat. Akkor tudná, ha a férfi itt jár. De így semmit nem tud. Ha ő kötötte le a padról a szalagot, most a kapura tehette volna. Abból tudná, hogy itt járt. Szomorúan megy be a lakásba. Elkészíti a srác által még este bepácolt húst, eszik pár falatot. Megrak egy dobozt az ételből, és újból útnak indul. Hátha rátalál. Már szürkület van, de nincs szerencséje. Visszaül a kocsiba, megy pár kört a környéken. Megint nem talál egy árva lelket sem, akitől kérdezhetne. Hová tűnt a környék összes hajléktalanja? Azelőtt pedig volt belőlük jó pár. Megint a padhoz tér vissza. Már késő este van, de hiába ül azon a nyavajás padon. Már azon gondolkodik, kitől kérjen segítséget. Van pár ismerőse a szociális gondozók között, hisz nincs egy éve, hogy hivatalból ő is védett egy hajléktalant. Gyilkosságot akartak a nyakába varrni. Nem volt igaz, könnyedén győztek a perben. De győzelem volt az egyáltalán? Az a férfi is az utcán élt, és oda is került vissza. Lehet jobb sorsa lett volna, ha elítélik. Állandóan lett volna meleg kajája, és sosem fagyoskodott volna a hidegben. … De az egy budai kerület volt. Lehet azok a szociális gondozók nem is ismerik az ittenieket. Nem tudnának segíteni, és ma karácsony van. A rendőrséggel meg nem kerestetheti. Nem bűnöző. Csak őt nem tudja elfogadni. Érti ő az érzéseit, de érzi is őket. Többet, mint amit a srác meg mer mutatni. Szomorúan indul haza. Ha ezt elmesélné valakinek, mivel töltötte a karácsonyát, hát valószínű mindenki kinevetné. Ő viszont nehezen éli meg. Nem tud túllépni a történteken. Neki meg kell találnia Csongort. Alig alszik valamit. Karácsony másnapján korán kel. Eszik pár falatot, tanult az előző napból, csomagol a kórházban lévő Janinak is, és újból elindul. Messze áll az igazi önmagától. Kialvatlan, a szemei alatt fekete karikák, és lehangolt, elgyötört. Nem törődik túl sokat a rossz éjszaka nyomainak eltüntetésével, inkább iparkodik. Annyira szeretne összefutni Janinál Csongorral. Megint nincs szerencséje. Az ételt odaadja a barátnak, és beszélgetnek Csongorról. Jani csak megerősíti a nőt abban a hitében, ez a pasi normális és tisztességes, csak a körülmények játszottak ellene. Bár maga is tehetett arról, hogy lecsúszott, de nagyon szerette a volt feleségét. Ma már biztosan másként csinálná. Több mint egy órát tölt Bianka Jani mellett, de Csongor nem jön. A lány elmegy. De a kórházból nem távozik. Leül a folyosóra vezető ajtó mellé, belülről. Innen jól rálát a bejáratra, de őt csak az veheti észre, aki már beléptt rajta. Még egy órát üldögél, mikor komótosan belép Csongor. Azonnal egymásra néznek. El is indulnak egymás irányába. Csongor lehajtott fejjel a zsebében matat, ahogy Bianka elé ér. Csak állnak egymással szemben. A férfi továbbra is lehajtott fejjel, elcsukló hangon kérdez.

 - Ezt te hagytad a padon? - kiveszi a fehér szalagot. Szépen fel van tekerve kis karikába.

 - Igen én. Kerestelek. Miért? …  Miért mentél el?  - emeli fel a férfi állát hüvelyk és mutató ujjai közé fogva. A szemébe szeretne nézni. - Nem voltam elég jó hozzád? - Csongor azonban kerüli a tekintetét.

 - De. Túl jó voltál. Addig akartam eljönni, amíg nem fáj. Amíg érzelmek nélkül meg tudom tenni. -mondja nagyon halkan.

 - És sikerült? - Kérdezi Bianka érdekes éllel a hangjában. Ezek után tudni szeretné, mi lapul a srác keble alatt. Kemény rideg szív, vagy egy érző lélek.

 - Nem. Nem sikerült. Vissza is mentem délután a házadhoz, de te nem voltál sehol. Azt hittem, tévedek. Hogy félre értettem a jelzést. Hogy talán mégse te hagytad a padon.

 - Egész nap téged kerestelek. Tegnap több időt ültem a padodon, mint amit te! Vissza kell jönnöd! Lakhatsz nálam, és ha rendezettek lesznek a körülményeid, könnyebben találhatsz munkát. Segíteni szeretnék.

 - Rajtam?

 - Igen! Rajtad! Hidd el, megérdemled!

 - Jó. Talán megbeszélhetjük, de először megnézem a barátomat.

 Bianka vele megy. Nem hagyja ismét eltűnni. A látogatás után haza mennek, és a hazaúton végig egyezkednek. Csongor csak úgy vállalja a maradást, ha majd kifizetheti a lakbért az első fizetéséből. A nő rábólint, de nem ír róla szerződést. Eszébe sincs betartani ezt a megállapodást. Inkább segít a munka keresésben. Ő a neten keres, Csongor az újságban. Már másnap mindketten ráakadnak ugyan arra a hirdetésre. Bianka nyújtja a telefonját, Csongor felhívja a számot. Kiderül, régi ismerőse, egy volt osztálytársa keres főszakácsot nívós éttermébe. Az előző hirtelen külföldre ment. Már másnap kezdhet is, ami azt jelenti, a két ünnep között Csongor már dolgozik. Bianka segít neki mindenben. Vesznek oda való ruhákat, meg amire hirtelen szüksége lehet. Ő viszi, és megy érte éjjel. Csongor végre egy boldog ember benyomását kelti. Visszatér az életkedve. Még Szilveszter éjjelén is örömmel dolgozik. Bianka hajnali kettőkor hozza haza, és még aznap éjjel meglátogatja a férfit a vendégszobába. Tudja, a srác nem mer kezdeményezni, de talán már az ő közeledését el tudja fogadni. Már erősödött annyit a lelke. A belső énje. Vékony selyemhálóingébe csendben közeledik. Megemeli Csongor takaróját, mellé bújik a hatalmas ágyba. Átkarolja, és fejét a szőrös mellkasához szorítja. Már van akkora önbizalma Csongornak, nem akar menekülni az érzések, és a vágyai elől. Sőt, valami egészen mást akar. A nőt, aki első pillanattól tetszik neki. Olyan gyengéden tudja átölelni erős védelmező karjaival, mintha pillangót tartana a kezében. A csókja olyan lágy és vággyal átitatott, Bianka majdnem elolvad az erős karok között. Megtörténik az, amiben a férfinak már évek óta nem volt része, és amire Bianka az első nap eltelte után vágyott. Az igazi mámor pillanatát éli át a férfi egy gyönyörű, és számára fontos nővel. Ez az éjszaka többet adott neki, mint amit valaha is remélt. Az igazán jó pedig az benne, nem korlátozódik erre az egyetlen alkalomra. Csak a szoba lesz másik. Bianka hálójában alszanak a továbbiakban, és nagyon boldogok együtt. Az első fizetéséből viszont Csongor törleszteni szeretne. Így szólt a megállapodásuk, és ő ezt nem felejtette el. Ezen a kettőjük között szövődő gyönyörű szerelem sem változtathat. Ő tartja az ígéretét. Szép összeg. Sok mindenre elég lehet. Mikor hazaérve a nő felé nyújtja a teljes összeget, az eltolja magától.

 - Nem kérhetek pénzt azért, mert a vendégszobában egy sporttáskában az emlékeid őrizzük. Még annyi mindenre van szükséged. Telefonra, ruhákra. Vedd meg azokat, és segíts a barátodnak egy igazi jó albérletet keresni. A mi öreg garázsunk a hátsóudvaron nem kifejezetten otthonnak való. Csak egy szükségmegoldás. Már elég jól felépült, elboldogulna egyedül, és ő is dolgozni szeretne. Beszélgettem vele tegnap. Ő mondta.

 - Jó. Segítek neki. Megérdemli. De, ami utána marad a pénzemből, az a tiéd. Párként élünk. Ne alázz meg azzal, hogy nem járulhatok hozzá a kiadásokhoz. Ne tedd ezt! Ne akard, hogy el kelljen mennem! Már nem menne újabb sérülés nélkül. Szeretlek!  - Átöleli Biankát, és megcsókolja. A szemei ismét könnyben úsznak, de ez nem a szégyen, hanem a boldogság könnycseppjei. - Mindent neked köszönhetek. Különösen azt a férfit, aki most vagyok. Nélküled nem történt volna ez meg velem. Most is ott volnék, ahol rám találtál. Abban a parkban, a kopott padon.

 - Nem csak én adtam. Kaptam is tőled, nagyon-nagyon sokat és szépet. Érzéseket, törődést és igazi boldogságot. Ezt együtt tettük ilyenné. Közösen értünk el ide, és közösen kell folytassuk! Mindkettőnk akaratára szükség volt, és a továbbiakban is szükség lesz!

Bianka Csongor elé lép. Átölelik egymást, és önfeledten csókolóznak.