Ajándék

 

Hűvös novemberi nap van, de a 7 éves kislányomnak már annyira elege lett a lakás bezártságából, kültéri sétára vágyik. A férjemre nézek, de ő a fejét csóválja, nincs kedve a lakás elhagyásához. Így ketten indulunk el. Megfogom a kicsi kezét és rámosolygok. Mikor az utcára érünk, meglátunk egy cicát, és róla beszélgetünk. Egy csendesebb utcában, kertes házban lakunk, de Lili a főút felé húzza a karom. Siet, szinte szalad, de amint a kirakatokat elérjük, lelassul. Andalogva sétál, és csodálattal tekint minden ünnepre készült, kidíszített, fényben úszó portál felé. A macskát már rég elfelejtette, tátott szájjal szívja magába a sok újdonságot. A játékboltnál meg is áll, és először jár a tekintete, majd megállapodik a kirakat közepébe helyezett játékon.

 - Anya! Van nálad papír?

 - Talán. De minek az most?

 - Írni szeretnék a Jézuskának, hogy azt a csodálatos babaházat hozza el nekem karácsonyra, de azzal a kisebb babával, ami ott hátul van, ne azzal, amit ők bele tettek, mert az bele se fér a babaágyba! – Mondja olyan lelkesedéssel, mintha máris letárgyalta volna a Jézuskával, ez tuti az övé lesz. – Nooo. Akkor van papírod? – Csiripeli boldogan.

 - Most itt nem tudnál szépen írni. Majd otthon megírod. – Mondom neki, és próbálom tovább hívni, de szinte lehetetlen. Nagyra, tágra nyitott mosolygós szemekkel nézi a hatalmas babaházat.

 - Azt szeretném! Nagyon szeretném! Ugye megkapom karácsonyra?

 - Nem tudom. Ez sok mindentől függ. – Mondom neki nyugodtan.

 - Drága? - Kérdezi, de a szeme úgy ragyog, akár az ünnepre készített kirakat fénye.

 - Hát igen. Egy kicsit sokba kerül. De tudod nem csak ettől függ. – Mosolygok én is a lelkesedését látván. Egyezkedik.  Megígéri, hogy jó kislány lesz, csak ezt kérhesse a fa alá. Ha ezt megkapja, a szülinapjára se kér inkább semmit. Nehezen, de végre tovább indulunk, a téma azonban továbbra is az ajándéka. Egészen a kapuig képes lelkesedéssel csacsogni róla. Hazaérve azonnal lapot keres, és ír. Megígérteti velem, hogy postára adom a levelét. Amikor eltűnik a szobájába, még a férjem is azt mondja, ezt okvetlen vegyük meg neki, hiszen annyira szeretné. Talán még semmi nem hozta ennyire tűzbe. Én azonban gondolkodom rajta. Nem az árával van gondom, megengedhetjük az értékesebb ajándékot, hanem van egy elvem. Nem drága ajándékkal szeretném pótolni a szülői szeretetet, hanem inkább szeretettel kiváltani a drága ajándékot. Időt szánni a lányomra, nem ajándékokkal pótolni a nem vele töltött időmet.

 Megint a bolt felé járok, de most a férjemmel. Lilit iskolába vittük, és hazafelé az autóban arról beszélgetünk, talán mégis megvesszük neki a babaházat a kisebb babával. Elmesélem a páromnak a szomszédasszonyom, Marika történetét is, amit nem régen osztott meg velem. Talán ez is befolyásolt a döntésemben. Neki is van egy hasonló korú kislánya, akit éveken át keresett. Annak idején egy kórház inkubátorában hagyta, mert akkor ott nem volt más választása. Most, hogy javultak a körülményei, az utcáról saját lakásba tornázta magát, sokáig kereste a kicsit, mire végre rátalált az egyik nevelőotthonban. Szerencséjére nem adták örökbe senkinek, így karácsonyra talán már magához is veheti. Éveken át nem volt lehetősége megismerni, nemhogy valamivel is megajándékozni. Én megtehetem, mert az én kislányom mellettem van, és az anyagiak sem jelentenek problémát. A párom egyet ért velem, ezért betérünk a játékboltba és beszerezzük Lili karácsonyi ajándékát.

 Ádám-Éva napja van. Én a konyhában pörgök, készítem a karácsonyi vacsorát, a párom a fenyővel van elfoglalva. A szomszédasszonyét és belefaragta a talpba napokkal ezelőtt, de neki sajnos már nem lesz rá szüksége. A miénket behozza, és ő díszíti, míg én sütök, főzök. Mikor mindennel készen vagyunk, Lili ajándékát is a fa alá tesszük, és elmegyünk a kislányért a nagymamához, aki boldogan vállalta erre a napra.

A nagy forgalomban problémamentesen hazaérünk. Ahogy belépünk a lakásba, a kislány csak a csizmáját rúgja le pokoli gyorsasággal, kabátba szalad a karácsonyfához. Mikor meglátja a hatalmas rózsaszínűbe csomagolt dobozt, már tépi is róla a masnit és a papírt. Azt a ragyogó szempárt sosem fogom elfelejteni, amivel bontás után a szemünkbe néz.

 - Megvan! Megkaptam! Anya, Apa! Köszönöm! – Kitárt karokkal rohan felénk.

- De hát a Jézuska – kezdem, de azonnal a szavamba vág.

- Tudom, hogy ti voltatok, nem vagyok már óvodás! – Karol át egyszerre bennünket, mi pedig csak mosolyogva, egymás kezét fogva nézzük a boldogságát. Leveszi a kabátját, és leül a babaházzal szembe, és rámol. Az egész terepet átrendezi, piros az arca az izgalomtól és a hévtől, amivel a játékába merül.

 Egy jó órát hagyom játszani, és vacsorához ülünk. Kellemes csevegéssel telik a falatozás. Lili boldog, mert teljesült az álma, megkapta a babaházat. Egész idő alatt arról cseveg, milyen érdekes, és mennyire jó vele játszani.

 Már éppen a tányérokat szedem össze, mikor csengetnek. A párommal egymásra nézünk. Nem vártunk vendéget. Megyek ajtót nyitni, de a kislányom már a sarkamnál áll. Kíváncsi természet. A bejáratnál egy középkorú hölgy áll egy Lili korú szép szőke szomorú arcú kislánnyal.

 - Bocsánat, hogy zavarunk, - mondja a hölgy halkan - de a szomszédba jöttünk volna. Marikát keressük. Én vagyok a nevelőotthon vezetője és már nem bírtam elviselni a kicsi Anikó sírását. – mutat a vele lévő kislányra - Tudja, úgy volt, hogy ma reggel jön érte Marika, és végre az édesanyjával töltheti Anikó a karácsonyt, de nem találjuk otthon az anyukáját. Telefonon sem tudtuk elérni. Esetleg tudna valamit róla?

 - Jöjjenek be. – sóhajtok egy hatalmasat, és a lányomra nézek, majd a szomorú tekintetű idegen kislányra és folytatom. - Ilona vagyok. Ezt talán négyszem között kellene, - mondom a hölgynek – mert ez nem a kicsi … - nem is tudom, hogy mondjam, csak dadogok, de a nő talán már érti, vagy gondol valami hasonlóra, mint amiről be kellene számolnom nekik.

 - A kicsi a lánya, tudni szeretné, mi történt az édesanyjával, hiszen annyira várta, hogy haza kerülhessen végre. Tudnia kell.

 - Nos, Máriát egy hete elvitte a mentő. – Suttogom könnyes szemekkel, miközben hellyel kínálom a vendégeket. – Sajnos többé már nem fog haza jönni.

 - Meghalt? – Sikítja a kicsi lány, és a két pici tenyerébe temeti az arcát. Hangos, keserves zokogásban tör ki. Az én lányom hozzá lép, átöleli és puszilgatja. Csitítgatja, de Anikó nem képes abba hagyni a sírást. Mi a hölggyel a részleteket beszéljük át, de a kicsi nem tud lenyugodni. Az én Lilim a nappaliba, a karácsonyfához vezeti.

- Nézd! Ezt neked adom! – mutat a babaházára – Ez lesz a te karácsonyi ajándékod. Én pedig valami mást kérnék anyáéktól. – néz ránk már ő is szomorú szemekkel.

- Anya! – fordul felém könyörgően – Lennél te Anikó anyukája Marika néni helyett? Ő akkor a testvérem lenne! Én ezt kérném inkább karácsonyi ajándéknak. Már ha neked is megfelel? – fordul a kislány felé, akinek mintha egy pillanatra valami vidámság futna át az arcán, és könnyes szemekkel bólogat.

 - Jó. – suttogja halkan.

 Én teljesen le vagyok döbbenve. Odaadta az áhított játékát, amiért bármit megtett volna és emberi érzésekből, szeretetből jelesre vizsgázott az én hétéves pici lányom.

 - Ezt még apával is meg kell beszélni. – Mondom ki azt, amire hirtelen gondolok. Ez nem lehet csak az én döntésem. Lili pedig már az apja szemébe néz, úgy kérleli.

 - Apuci! Ugye lehet? Ugye lesztek az ő szülei is? Szeretném, ha a testvérem lenne!

 A férjem bólint, és azt hiszem ez itt most el lett döntve. A nevelőotthon vezetője persze elmondja, hogy ez nem megy ilyen gyorsan, de most itt marad a kicsi lánnyal egy keveset, ismerjék meg egymást jobban, utána pedig gondoljuk át alaposan.

 Anikó egy idő után megnyugodni látszik, és nem mondom, hogy boldogan, de azért játszani kezd a babaházzal, és a mi Lilinkkel. Mi már meghatódva, úgy nézzük őket, mintha a szőke kicsi lány is a családunk tagja lenne. Remélem rövid ideig tart a hivatalos ügyintézés.