Egyedül

 

EGYEDÜL

 

Egy csendes éj néma sötétjében

magányos nagymama ül karosszékében.

Aludni már nem tud, ezért gondolkodik,

hol rontotta úgy el, hogy magányos megint.

 

A férje már elment, fent az angyalokkal,

pedig, ha még élne, nem volna gond a mosttal.

A magányos napok sokszor nagyon fájnak,

néha hogy örülne az unokájának.

 

A lányát se látja, fia sincs mellette,

az élet mindkettőt oly messzire vitte.

Nagy víz válassza el tőle a családját,

közelben lennének, Úrnak adna hálát.

 

Örült, mikor mentek, boldogulást látott,

de a boldogság most bús magányra váltott.

Fáradt és öreg lett, oly keserű az élet,

hozhat-e az idő neki még kis szépet?

 

Jó lenne, ha jönne fia és a lánya,

a lelke legmélyén ez lenne a vágya.

Ahogy erre gondol, mélyen elszenderül,

vajon felébred még, vagy ott marad egyedül?