Első nap a munkahelyemen

 

Hú. Hiába rohanok. Legalább tíz percet késtem. Hogy ez a francos autó is pont ma adta meg magát. Már a folyosón megyek a vezérigazgató irodája felé. Lassítok menet közben kissé kifújom magam. Már úgyis mindegy. Ilyen pechem is csak nekem lehet. Mindjárt első nap késve érkezni. Az igazgató irodája előtti titkárság ajtaja nyitva. Halkan kopogok, de nem látok senkit. Egy lépéssel beljebb merészkedem. A hátsó helységből lép elő egy csinos barna, korombéli negyvenes hölgy. Hozzám hasonló megjelenésű, csak én szőke vagyok. Igaz festett. Egy tálca van a kezében. Megszólítom.

 - Elnézést kérek. Az igazgató úr bent van már? Nyolcra kellett volna jönnöm. Vár engem.

 - Igen, már bent van. Már belekezdett egy aktába. De jó, hogy ideért! Már elkezdtem készíteni a főnök kávéját. Fejezze be, és öt perc múlva vigye be neki! Én megyek vissza a másik irodába, mert úszom a melóban. - Kezembe nyomta a tálcát, és már viharos léptekkel távolodott is. Még az ajtóból visszaszólt. - Egy cukor és kevés hab!

A kis helységből hallom a presszógép hangját. Már le is főtt a kávé. Most mi a fenét csináljak. Leteszem a táskám a titkárnői asztalra. Elkészítem a doppingszert ahogy a hölgy mondta, és elindulok az iroda felé. Kopogok.

- Jöjjön! - Hallom bentről. Benyitok. Egy hatalmas tárgyaló asztal mögött ül az igazgató, és körötte szanaszét papírhalmaz. Rám néz. - Á! Köszönöm. Tegye le oda a kisasztalhoz, és hozza be nekem az amtek aktát.

Értetlenül nézek rá, és lépek felé egyet. Be szeretnék neki mutatkozni, de ő nem várja meg, hogy megszólaljak, hadarja tovább.

- Ott lesz az alsó zárható szekrényben. Keresse meg gyorsan! - És már a kezével mutatja, igyekezzem. Bizonytalanul, de elindulok az aktáért. Kell pár perc, mire megtalálom, mert a titkárnő még mindig nem jött vissza. Meg egyébként is egészen másként van ráírva. Am-Tech-pro. Nem volt kit kérdezzek, de biztos ez az. Beviszem, leteszem az asztalára. Megint szólnék, de ő megelőz.

- Rögtön átnézem! Maga addig nézzen bele a kinti gépbe. Tanulmányozza át a rendszert. Nézze meg azokat az oldalakat, ami magát érinti.

És már megint int a kezével, sürgősen húzzak el. Kimegyek. Gondolom hagy felkészülni, mielőtt megbeszélnénk a továbbiakat. Bekapcsolom a gépet, megnyitom a cég kezdőoldalát. Termelés, ügyvezetés, könyvelés, belföldi értékesítés, külföldi értékesítés. Helyben vagyok. A többi egyelőre nem érdekel. Megnyitom a külker oldalt. Rengeteg dolgot tudok meg, és az értékesítési adatokat szemlélve lenne pár ötletem. Megnyitom a belföldi értékesítést is. Azt látom, ott más cikkek is vannak, mint a külkerbe. Ezek szerint nem exportálnak mindent, amit gyártanak. Már éppen néznék utána, milyen cikkek vannak a termelésben, mikor csörög a titkárnői telefon. Látom belső hívás. Nem veszem fel. Nem az én dolgom. Egy pillanat múlva felpattan az igazgatói iroda ajtaja.

- Jöjjön be! – Meglepődöm a sürgető erőszakos hangon, de azonnal megyek. Ép csak belépek, már löki is a szöveget. - Erre kellene egy olyan választ írni, ami csak sejtetné, hogy üzletet kívánunk velük kötni, de még nem tartalmaz konkrétumokat. Még utána szeretnék nézni bizonyos dolgoknak velük szemben! Fogalmazza meg, és hozza be a kinyomtatott levelet! Utána törölje le a gépről, mert ez titkos anyag. Nem kerülhet ki!

A kezembe nyomja a titkos anyag fölső négy lapját, és megint ugyan az a kézmozdulat. Szabályosan kihesseget az irodából. Már gondolkodom, szeretnék e tényleg ennél a cégnél dolgozni, de belenézek a papírokba. Oké. Ez az én asztalom, az én témám. Lehet így szeretne próbára tenni? Egy olyan frappáns levelet fogalmazok, amiben kilátásba helyezem az üzlet majdani létrejöttét, de már előre kérek bizonyos engedményeket. Higgyék azt, miattuk nem jön máris össze a megállapodás. Beviszem az igazgatóúrhoz. Csendbe maradok amíg olvassa, de igazán nehezemre esik. Nem szoktam ilyen bánásmódhoz. Most is mikor végig olvasta, már mondja is a véleményét. Ha rosszat mond, esküszöm kisétálok, és örökre itt hagyom.

- Ez nagyon jó. Ügyes volt! Nem is gondoltam, hogy ilyen kincset találok. Mindjárt első napján képben van. Pedig ez igazán a külkeres vezető hatásköre lenne. Anikó! Ugye jól emlékszem? Maga Anikó? -Csóválom a fejem, hogy nem, de mielőtt meg tudnék szólalni, már mondja tovább. - Ezt nem lehet emailben küldeni, postázza ajánlottként!

A kezembe nyomja azt a lapot, amit én megírtam. Visszatolom elé, és most szólalok meg először a nap folyamán, pedig már dél is elmúlt.

- Akkor talán lenne szíves ellátni egy szignóval!  - Míg ír, kérdez.

- Ja! És Anikó! Erről a papírról jut eszembe, mert ez az ő feladata lesz majd! Nem jött reggel egy hölgy? Valami Csilla?

Na most már elég! Kinek néz ez engem?

- Én vagyok Csilla. - A kezem nyújtom felé, amit először csak néz. Leengedem. Hátha nőkkel nem fog kezet. Egyre inkább érzem azt, nem akarok itt dolgozni. De azért bemutatkozom. Van nevem a szakmámban, sok helyen ismerik. Legalább tudja, ki hagyta faképnél. - Császár Csilla vagyok! A külkereskedelmi osztályvezetői állásra jelentkeztem. Reggel kellett volna találkoznunk a megbeszéltek szerint. De azóta nem szánt rám szinte egyetlen percet sem!

A férfi csak néz. Nagy barna szemeit úgy erőlteti, mintha rosszul látna. Még a fejét is hátra szegi.

- Maga nem az új titkárnő?

- Nem. A titkárnő reggel a kezembe nyomta a tálcát, hozzak önnek kávét, és eltűnt. Azóta se láttam.

- Az új titkárnő? - Majd gondolkodik egy picit. - Nem. Egy új ember nem tesz ilyet. Az Ilonka lehetett. Hogy nézett ki?

Adok a nőről személyleírást, ő pedig elnézést kér a félreértés miatt, majd megerősíti az elgondolását.

- Igen. Ő az. Csak addig helyettesít nálam, amíg én nem találok megfelelőt. Ma kezdett volna valami Anikó. Jöjjön. Bemutatom önöket egymásnak a reggeli hölggyel. Ilonka ugyanis a maga titkárnője lesz.

Most én nézek furán egy pillanatig, de gyorsan kapcsolok. Ennyi félreértést egy napra. Ha most odamegyek a vezérrel, és ő bemutat, az égő lesz szegénynek. Eszembe jut valami.

- Nem szükséges velem jönnie. Már láttuk egymást. Csak azt mondja meg, melyik szobába menjek.

Megkapom az eligazítást. Összeszedem a holmim a titkárnői székből, és elindulok. Az ajtó félig nyitva, a barna hölgy a gépe fölött veri a billentyűzetet. Tényleg dolgozik. Bekopogok. Felnéz.

- Segíthetek?

- Igen. Főzhetnél nekem egy kávét. – Mondom kicsit huncutul mosolyogva, és nyújtom felé a kezem. Már előre oldani szeretném a tuti benne kialakuló majdani feszültséget. - Császár Csilla vagyok. Hová cuccolhatok?

- Jaj, elnézést. Ne haragudjon! - Elpirul. Az arca hasonlít a piros körömcipőm színéhez, csak nem fénylik annyira. Nem győz bocsánatot kérni, miközben ő is bemutatkozik. - Tamás Ilona. - De rendesen zavarban van, hol rám néz, hol meg a padlóra.

- El van nézve. Én nem mondtam, ki vagyok, te meg már a munkádra koncentráltál. Hörpintsük fel azt a békítő kávét, és beszéljük meg a továbbiakat!

Kezdjük újra

 

Filip ezúttal nem a barátnője közelében, a megszokott helyén, a színpad mellett tartózkodik, hanem úgy gondolta, kíváncsi a közönség valós véleményére, és közöttük fog sétálgatni. Léna új dalokat is énekel a mai koncertjén, hát a férfi kíváncsi a számok fogadtatására. A lány kinézetét dicsérő szavak, forró csók és ölelés után elindul a zsibongó rajongók felé. Mikor a lány hátul összefogott hosszú szőke hullámos hajával vadiúj szerelésében, megjelenik, ami egy szegecselt fekete passzos bőrnadrágot és egy ezüstszínű, kövekkel díszített testre feszülő toppot takar, óriási a hangzavar. Éljenzés, taps, kiabálás és füttyögés egyaránt felhangzik, de mikor megszólal a zene, és Léna erős, rockos hangja betölti a teret, lecsendesedik a hallgatóság. Filip is figyeli a barátnőjét, és még a színpadhoz közel állva elbűvölőnek találja. Innen talán még gyönyörűbb, mint mikor mellette állt és közelről nézte, pedig már két év alatt minden porcikáját ismeri, mégis lenyűgözi ma is a kinézete. A közönség soraiból is hasonló reakciókat hall. Főleg lányok állnak körülötte, és úgy gondolja az ő szájukból olyat hallani egy másik nőre, hogy milyen csinos, mennyire szép, és rohadtul jól néz ki, hát az elismerés. A dalokat is dúdolják, és boldognak látszanak, így a férfi vigyorral az arcán, büszkén megy egyre távolabb a színpadtól. Amit hátrébb lát, annak már nem örül annyira. A fiúk nem olyan finoman és illedelmesen mondják ki, mint a lányok, mennyire tetszik nekik az előadó. Igen kéjesen és vigyorogva figyelik a színpadon bulizó Lénát. Szinte vetkőztetik a tekintetükkel. Ahogy egyre messzebb kerül a barátnőjétől, úgy lesznek a koncert hallgatói is egyre hangosabbak és vadabbak. Itt már főleg csak srácok tartózkodnak és talán nincsenek is a kifejezőképességük magaslatán, mert nem túl szalonképes szavakkal fogalmazzák meg, mit is tennének az előadóval. A lényege mindent mondatuknak az, hogy vízszintesben látnák szívesen, vagy esetleg lovaglópózban. Lehet némi kedélyjavító is befolyásolja a hangulatukat, de igen intenzíven fröcskölik a szavakat. Ezt nagyon kellemetlen Filipnek hallgatni, de nem meri szóvá tenni, mert ezeken a srácokon messziről látszik, rögtön ugranának minden nekik nem tetsző megjegyzésre. Viszont elgondolkodik, és alig várja, hogy a barátnője által adott koncert véget érjen. Míg a stáb pakol, addig ő magába roskadva ül egy sarokban, holott máskor ő is besegít. Egyetlen vágya, végre otthon kettesben beszélhessen Lénával.
– Drágám! Ezt be kell fejezned! – Mondja ingerülten a lánynak, mikor végre becsukják maguk mögött a lakásuk ajtaját.
– Mit? – Kerekedik ki Léna szeme, mert nem érti, miről van szó.
– Hát ezt az egészet! A koncerteket! Ezt az öltözködést! Mindent!
– Mert? Miért is? Nem volt jó, amit csináltunk? Nem tetszett a közönségnek?
– De! Tetszett! Olyannyira, hogy az összes bunkó rajongód vetkőztet a szemeivel, és hangosan röhögve, egymást túlkiabálva mesélik egymásnak, mit tennének veled szívesen! Megjegyzem, nem beszélgetni szeretnének! – Olyan hangosan, és tagoltan ejti mindezt, hogy Léna meglepődik.
– Filip. – Mondja a lány normál hangon, nyugtatni próbálja a barátját. – Ilyen hőbörgők mindig is voltak, és lesznek is minden koncerten. Ezekkel nem szabad foglalkozni. Ez legyen a szervezők gondja.
– De nem a szervezőket vágnák gerincre, hanem téged! Érted már? Erre te még ráteszel az öltözködéseddel! – Megrántja a lányon a toppot, aminek elszakad a pántja. – Ezt nem folytathatod, mert én ezt nem tudom elviselni!
– Eddig sose volt bajod a ruházatommal. Szerintem most se lógott ki belőle eddig semmim, míg te le nem tépted. Nem léphetek fel nagykabátban! Egy rock számot nem lehet elénekelni egyhelyben állva!
– Pont azért kell befejezned! Soha többé nem szeretnélek a színpadon látni!
– De hát én gyerekkoromtól erre készültem, és boldog vagyok, hogy végre elértem, hogy szeretik az emberek, amit csinálok, és már ismernek is. Én ezt nem hagyhatom abba! Már ebből élek!
– Akkor se léphetsz fel többé! Én szeretlek, és nem vagyok képes elviselni, amit rólad beszélnek. Valamennyit hoz az edzőtermem is, majd próbálom jobban felpörgetni!
– Filip. Már akkor is ezt csináltam, mikor megismertél. Akkor elfogadtad. … Én is szeretlek, de a karrieremről nem tudok lemondani. Én meg arra nem vagyok képes. Egyébként holnap is fellépésem lesz, amit nem lehet csak úgy lemondani! Meg szilveszter éjjelre is kettő van! Ezek szerződések és a szerződésszegés szankciókat vonna maga után!
Még vitáznak egy jó darabig, aludni is külön szobába mennek. Már amennyire tudnak aludni ezek után. Inkább csak próbálják magukban érvekkel alátámasztani a saját igazukat. Másnap dél körül kerülnek elő, és a srác elgondolkodik, mit kéne tennie, majd hirtelen ötletként hoz egy üveg pezsgőt, a konyhából pedig két poharat. A lánynak háttal állva tölti ki őket, és az egyiket Léna felé nyújtja.
– Ne haragudj, igyunk a kibékülésünkre. Igazad van, így ismertelek meg, ne akarjalak megváltoztatni. Szeretlek.
– Én is szeretlek. – Veszi el a lány a poharat és kiissza annak teljes tartalmát. Már úgyis szomjas volt. Filip átöleli, arcon puszilja, és a kanapéhoz vezeti, leülnek egymás mellé. A férfi azt meséli, már kissé nyugodtabban, miket hallott a közönség között. Nem telik el öt perc, a lány már mélyen alszik. Sőt, egész este, és egész éjjel. Ezalatt a férfi párnát tesz a feje alá, gondosan betakargatja, a lány telefonját kikapcsolja, a sajátjáról pedig küld egy üzenetet a stábnak, Léna rosszul érzi magát, és nem tudja vállalni a koncertet. Természetesen visszahívják, sőt fel is mennek a zenekar tagjai, de Filip megint csak azt mondja, nagyon vacakul volt, ujját a szája elé helyezve lép a nappalihoz, meg is mutatja, végre elaludt. A többiek elfogadják, és gyorsan tovább állnak. A lány nélkül, a zenekar régi énekesével kell megoldaniuk a fellépést. Azonban mikor az alvó lánnyal egyedül marad, iszonyú lelkiismeretfurdalása van. Már képes tisztábban látni a dolgokat, és tudja, iszonyú dolgot követett el. Olyan odafigyeléssel lesi Léna minden mozdulatát, mint soha eddig. Óvja, vigyáz rá.
A lány másnap dél körül ébred csak fel, és mikor kábán az órára néz, rájön, mi történt, hogy átaludta a koncert idejét, sírva rohan Filiphez. Az karjaiba zárja, és neki is könnyes a szeme.
– Miért hagytál aludni? Miért nem keltettél fel? – Zokog kedvese karjaiba, de hirtelen próbál visszahúzódni, és ellépni a férfitól. Ám az nem hagyja. Még szorosabban öleli, és könnyes szemmel kéri.
– Bocsáss meg! Kérlek bocsáss meg! Nem gondoltam át alaposan. Én csak annyira szeretlek, és rettentően zavart az egész. Ugye meg tudsz bocsájtani? – A lány már nem sír, csak figyel, és gondolkodik. Már biztosan tudja, nem véletlenül aludta át a koncert idejét. Filip viszont továbbra is két karjával átölelve, könnyes szemmel a szemébe nézve folytatja. – Tudom, hogy iszonyatos hülyeséget csináltam, de azért, mert nem szeretnélek elveszíteni. Bármit megteszek, csak bocsáss meg. Szeretlek! Nagyon szeretlek! – Léna a férfi mellkasának támaszkodik, és eltolja magától.
– De ez így nem működik! Ártottál nekem. … Megbízhatatlan lettem a rajongóim előtt.
– Nem. Úgy tudják, beteg voltál. De már tudom, nem lett volna szabad ilyet tennem, és soha többé nem fog előfordulni. Nem akarom többé, hogy más légy, mint aki vagy. Rájöttem, el se tudnálak képzelni itthon ülő háziasszonyként. Úgy szeretlek, amilyen vagy! – A lányhoz lép, át szeretné ölelni, de Léna kitartja a karját és a férfi mellkasának támasztja a tenyerét.
– Mindegy már, mit hisz a közönség, te bealtatóztál. Mi van, ha máskor is megteszed? Hogy higgyek benned ezek után?
– Soha többé nem teszek még csak hasonlót sem! Sőt, megyek veled minden koncertre, hogy meg tudjalak védeni, ha valamelyik őrült mégis komolyan gondolná az elképzeléseit. Büntess meg, de bocsáss meg! Pár nap múlva új év, kezdjük mi is elölről, kezdjük újra! Jobb leszek, mint valaha voltam.
– Nem tudom. Egyelőre látni se akarlak!
– Ne küldj el. Kérlek! – Néz a lány szemébe könnyes tekintettel.
– Nem tudom. – Mondja Léna szomorúan, mert maga se tudja, mit gondoljon. Ő is szereti Filipet, de ezzel most nagyon a lelkébe tiport. Elfordul tőle, és bevonul a szobába. A férfi nem megy utána, inkább ebédet készít, és beviszi a lánynak. Az szótlanul elfogyasztja, és eltolja a tálcát. Ezt a nem beszélek veled módszert alkalmazza napokig, Filip pedig mindent megtesz, hogy a lány lássa, mennyire megbánta a bűnét. Mindenben a barátnője kegyeit keresi, és körbe rajongja. Ő beszél a lányhoz, milliószor kér bocsánatot, és még többször mondja el, mennyire megbánta és már másként gondolja, de választ sose kap, csak esetleg fejbólintást vagy fejcsóválást. A szilveszteri fellépésekre is ő viszi, és a színpad alsó széléről figyeli a közönséget, óvni szeretné Lénát. Majd a műsor végén a kocsihoz vezeti, és haza indul vele. Pont éjfél, mikor becsukják maguk mögött a bejárati ajtót. Léna az órájára néz, majd Filip szemébe. A falnak löki, és a mellkasára teszi a mutatóujját.
– Az új év tiszteletére kapsz egy új esélyt, de ez az utolsó lehetőséged! Jól gondold meg ezután, mit teszel, mert több lehetőség nincs! Most pedig engesztelj ki valahogy!
Filipnek se kell kétszer mondani, a lány ajkára tapad, és olyan hevesen, de mély érzéssel csókolja, mindent be szeretne pótolni, ami napok óta elmaradt. Csók közben morogja a lány szájába.
– Hidd el, nem fogsz többé csalódni bennem. Új év, új kezdet. Megtanultam a leckét.