A buszmegállóban

 

A BUSZMEGÁLLÓBAN

 

  „A hétéves Kevin most ért haza az iskolából. Megáll az ajtó előtt, tanácstalanul toporog, bentről veszekedés zaja szűrődik ki. Kevin gondolkodik. Be merjen menni, vagy vegye a nyúlcipőt, és addig lépjen le, míg édesapja észre nem veszi. Fülel, apja vajon milyen állapotban lehet. Ha nem ivott még sokat, csak anyjával szokott balhézni, de ha már az egész flaska bort benyakalta, akkor üt is. Nem csak anyát, őt is. Olyankor minden hiba, amit tesznek. Ha anya nem főzött, mert nem volt miből, az a gond, ha meg főzött, az csak moslék! A múltkor is olyan finom volt a krumplifőzelék, de apa lábasostól kihajította, anyát meg belökte a konyhába, hogy főzzön inkább húst! Anya hiába sírt, hogy nincs pénze rá. Mostanában többször is előfordult, így kifigyelte, mikor kell menekülnie. Csak az a baj, hogy anya nem mindig tudott időben lelépni. De ha jól hallja, most az a probléma, hogy anya bor helyett kenyeret vett. De akkor mitől rekedtes apa hangja? Már kiismerte annyira, hogy ilyenkor veszélyes. Inkább a parka oson, és ott írja meg a leckéjét a padon. Mire hazaér, hátha apa elalszik.

A kisfiú már másodikos, mikor elköltöznek a nagyiékhoz. Anya szüleihez. Ide már nem jött velük az apa. Először felvidult, mert eltűntek a kiabálások, de később szerette volna látni a férfit, akihez azért ragaszkodott. Mégiscsak ő az apja. Ha hiányzott, elment hozzá párszor a régi parkba, és ha tudott vele beszélgetni, hívta haza, de apa mondta, hogy ő oda nem mehet. Most sosem akarta megverni, de még megdorgálni sem. Mosolygott, ha meglátta őt. Később viszont már nem is mert oda menni hozzá, mert a társai cikizték, kigúnyolták, hogy neki csak egy részeges hajléktalan faterja van. Pedig úgy szerette volna megkérdezni tőle, hogy ő miért csinál ilyet, mikor a haverjai mind együtt laknak az apukájukkal. Miért élnek ők másként, mint a társai. Anyunál is érdeklődött, de az is csak annyit mondott, hogy apád a link haverjaira hallgatott. Pedig ő még arra is emlékszik, mikor apa szép fehér ruhában kocsival járt munkába. Akkor még nem volt veszekedés, és apa vele is játszott néha. Olyan jó volt akkor. Most is elmosolyodik, ha azok a boldogságban töltött napok jutnak eszébe. Ilyenkor tesz egy kerülőt, és a park felé megy haza, hátha látja legalább messziről azon a kopott padon.

Az egyik osztálytársának kishúga született. Már találkozott vele néhányszor, nagyon aranyos kisbaba. Ő is nagyon szeretne egy kistesót. De azt mondják ahhoz is apa kell, neki pedig már nincs. Illetve van, de még sincs.”

  Hűvös szél fúj és esik az eső. Károly a buszmegállóba húzódik be a rideg idő ellen. Most egyedül van és már két napja nem is ivott. Valahogy a vissza-visszatérő gondolatai miatt nem kívánta. Ahogy beül a sarokba összekuporodva, elkezdi olvasni a megálló belső falára írt szöveget. Nincs más dolga, és le kell kötnie valamivel a figyelmét, elterelni az egyre inkább rátörő lelkiismeretéről. Először csak fátyolos lesz a tekintete, de ahogy halad az olvasással, a végére már törölni kezdi a könnyeit. Ezt most ki írta? Ez neki szól? De nem ismerős a név az írás alatt. Utána azon gondolkodik, hogy ezt írhatták volna a haverjának is, vagy szinte bármelyiküknek, akivel mostanában jóban van. De ez mégis mintha neki szólna. Nincs apja a fiának. Ő az apja, de mit ér vele szegény gyerek. Nincs mellette és tényleg olyan, mintha nem is létezne.

  Miután alaposan kisírta magát, felkel, felveszi a hátizsákját, amiben az összes vagyona, az egész élete bele van csomagolva. A rosszidő ellenére elmegy egy olyan helyre, ahol rendbe teszi magát. Megborotválkozik, felveszi a legtisztább ruháját. Komoly elhatározásra jutott. Belátta, mennyire elrontotta mindannyiuk életét, ezt rendbe szeretné hozni!  Talán még nem késő, talán még lehetséges. Azért jobb pillanataiban figyelte az asszonyát, még nincs senkije. Elindul a feleségéhez és a fiához. Felesége kétkedve fogadja, de miután pár napon belül munkába áll, ad neki még egy esélyt, és ő erre nagyon fog vigyázni! Komolyan gondolja.