A sors keze

 

                                                               

A SORS KEZE

A fiatal szép szőke harmincas Karola nem képes túllépni férje halálán. Négy év után is még mindig búskomor, és csak nagyritkán tud örülni egy-egy szép pillanatnak. Azt a heti pár aprócska örömöt és mosolyt is egyetlen pici fia képes elővarázsolni belőle. Már állapotos volt, mikor a férje baleset áldozata lett. Azóta is csak a pici Domi az egyetlen, akinek a társaságát szívesen viseli. Benne érzi férje jelenlétét, hiszen az apróság az egyetlen, ami igazán rá emlékezteti. Édesanyja és barátnője már egy ideje könyörög neki, mozduljon már ki végre, és menjen társaságba. Lídia Karola anyukájával, Évával karöltve próbálja ismét rávenni a kimozdulásra a fiatal anyukát. A barátnőnek van egy javaslata.

 - Ide figyelj csajszi! A hétvégén kirándulni megyünk a szokásos csoportunkkal a hegyekbe. Velünk kell jönnöd! Reggel megyünk, este jövünk. Friss levegő, mozgás, könnyed csevegés. És elsősorban emberek!

  - Nem tudom. Nem nekem való.

 - De! Neked való! Mindig is szerettél kirándulni azlőtt. Most meg már úgy besavanyodtál, hogy messzire érzem az ecetes szagodat!

  - Nem tudom. Nem szívesen. Hová teszem addig Domit. – Hezitál Karola. Igazat ad barátnőjének, de menne is, meg nem is. Kifogást keres inkább.

  - Anyukád vigyáz rá. Már máskor is megtette, és sose volt gond. – Győzködi Lídia.

  - És ha nem ér rá? - Néz a jelen lévő édesanyjára Karola. A tekintetében benne van, azt várná tőle, ne érjen rá. De már az édesanya is osztozik Lídia véleményével.

  - Ráérek! Domira bármikor!

  - És sokan lesznek? - Próbál a fiatalasszony újabb kibúvót keresni.

  - Olyan húszan. Kábé annyian szoktunk menni. Ez egy állandó csapat. Egy két ember mindig hiányzik, cserélődik.

  - Akkor én már nem is kellek oda. – Legyint unottan Karola.

  - De kellesz! Beszéltem velük. Várnak téged is szeretettel.

  - Na jó. Talán megpróbálom. Ha nem leszek túl fáradt.

  - Reggel hétre nálam legyél! Mellettünk a téren van a találkozó. Érted? Hétre nálam!

Rögzíti még egyszer az időpontot Lídia, Karola jól vésse az emlékezetébe, és elviharzik a barátnő. Karola először bánja, de utána mégiscsak rászánja magát, és már menni szeretne. Hétvégére mindent elintéz, édesanyja időben, félhétre nála van, csak a lánya hagyja már el végre a lakás nyújtotta egyhangú menedéket. Igaz eljár vásárolni, meg a kisfiával a játszótérre, de máshová nem. Most is izgatottan készül, már visszatáncolna. Még vagy háromszor fordul vissza valami kitalált dolog miatt, mire Éva határozottan kitessékeli a lakásból. Mivel anyja szabályosan elkergette, hét előtt pár perccel megjelenik Lídiánál. A barátnő csak ránéz, vág egy grimaszt és már mondja is a véleményét.

  - Te hogy nézel ki? Nem temetésre megyünk! Miért nem teszed már félre ezeket az átkozott fekete ruhákat?

  - Már megszoktam. Tudod Domokos miatt.

  - Ezzel nem hozod őt vissza! Lépj már tovább! … Gyere!

Rántja be Karolát a lakásába, és előkap a szekrényéből két színes pamut pólót.

  - Vedd fel, amelyik jobban tetszik! Most! … A fekete halász esetleg maradhat, hogy ne érezd magad annyira vacakul!

Karola még nézegetné, melyik is legyen, de a barátnője ismét rászól, ne húzza az időt, mert menni kell. A megszeppent nő a szolidabbat választja. Rózsaszín alapon apró fehér virágok. A másik nagyon színes volt. Olyat már évek óta nem hordott. A méret is pont jó, hasonló alkatúak Lídiával.

  - No tessék! Mindjárt emberi kinézeted van! A feketét hagyd itt. Vedd úgy, hogy cseréltünk!

Karola még variálna, vinné magával a feketét is, de Lídia már tolja is maga előtt, ki az ajtón, mert igyekezniük kell. A térre érve már szinte mindenki ott van. Még a busz is, amivel menni fognak. A barátnő bemutatja a csapatnak Karolát. No nem mindenkinek külön, hanem csak úgy egyszerre mindenkinek. A csoport tagjai szinte kórusban köszöntik az új csapattagot, ám egy sötét hajú, magas fiatalember azonnal szükségét érzi a személyes bemutatkozásnak.

  - Szia Karola. Laci vagyok. Örülök, hogy velünk jössz. Kell ebbe a társaságba végre már több fiatal is.

És nyújtja a kezét az üdvözléshez. Lídia meglepődik a férfi tettén, mert idáig inkább visszahúzódónak tartotta. Karola meg zavarban van. Nem tudja, hogyan reagáljon. Önkéntelenül is végig méri a bátor rajongót. Csinos. Jegyzi meg magának egészen hátul, a gondolatai legmélyén. Majdnem annyira jól néz ki, mint Domokos volt. Vagy lehet, hogy még sármosabb? Érdekes mosoly társul a karakteres, férfias arcához. Vagy csak az emlékei játszanak vele? Lehet már nem olyan tiszták? De ennek az átgondolásához csak egy pillanatra volt szüksége. Igazán bevallani már nem is meri még önmagának sem, hogy tetszik a férfi neki. Gyorsan próbál valami épkézláb mondatot kipréselni magából.

  - Én is boldog vagyok, hogy itt lehetek. Bár Lídiának tartozol köszönettel. Ő cipelt el ide. – A  férfi Lídia felé dob egy apró köszönömöt, és tovább próbál ismerkedni az új csapattaggal.

  - Örülök, hogy itt vagy! Meglátod milyen klassz lesz! Szereted a hegyeket?

  - Valamikor szerettem. De már régen nem jártam sehol. Lehet úgy elfáradok, majd húznotok kell, mert nem lesz erőm felmászni.

 - Vállaljuk a kockázatát! Igaz Lidi? 

Néz huncut mosollyal a barátnőre a férfi, és mosolygós tekintettel cseveg Karolával. A buszon megkéri a két nőt, ugyan, mint a csoport fiatalabb tagjai, üljenek már hátra, ott egymás mellett tudnának helyet foglalni. Természetesen Karola mellé ül. Lídia hagyja, mert gyorsan levette a pasi nyomulásának miértjét. Mivel ő már előzőleg elmondta a társaságnak, olyannal jön, akit ki kell rángatni a lelki gödörből, és egyedül van, hát biztosan ezért hajt. De ennyire? Mikor kiszállnak a járműből, és elindulnak meghódítani a hegyet a gyönyörű tavaszi napsütésben, Laci akkor se tágít Karola mellől. Egy-egy meredekebb résznél a karját nyújtja, legyen mibe kapaszkodnia a nőnek. Ahol meglát egy szép mezei vagy erdei virágot, azt letépi, és a Karolának nyújtja. Mindenben segíti, és végig szóval tartja. No meg kérdezgeti. A kirándulás végére már azt is tudja, a nőnek négy éve meghalt a férje, és van egy gyermeke. De mindez nem zavarja. Találkozót kér tőle. Karola még kicsit nehezen, de Lídia unszolására rááll a randira. Majd mégsem akar elmenni, mert arra gondol, ez lehet nem véletlen. Hogy ezt az egészet a barátnője szervezte így. Lídia nehezen érteti meg vele, semmi köze az egészhez. Ő csak kirándulni vitte. Egyébként se kötelező számára semmi. Ha nem érzi jól magát, legfeljebb ott hagyja Lacit, és hazajön a biztonságot nyújtó otthonába. Még rágódik rajta, de mire eljön a találkozó ideje, lázasan készülődik. Mégiscsak kiváltott belőle valami érzést ez a férfi. Az első randit utána még több követi. Karola egyszer csak azt veszi észre magán, boldogabban jár kel a lakásban, és nagyon várja a Lacival való találkozásokat. A férfi szintén bolondul a nőért. Kedvesen udvarol, nem sürgeti, de azért apró jelekkel igyekszik a nő tudomására adni, ő ezt komolyan gondolja. Már túl vannak az első csókokon, mikor egy találkozó után Karolát Laci hazakíséri, és éjszakára is marad. A fiatal édesanyának reggelre van némi lelkiismeretfurdalása, de azért sokkal boldogabb, mint még Lacival való találkozás előtt volt. Éva és Lídia azonban próbálják helyre billenteni a lelkiismeretét. Sőt még elhunyt férjének édesanyja is azt tanácsolja, ne maradjon egyedül. Ezek után egyre sűrűbben töltik együtt az éjszakákat. Majd Laci Karola jóváhagyásával oda is költözik. A kis Domit is nagyon megszerette, és a kicsi is a férfit. Már többször apának szólítja. Bár mikor a férfi egyedül marad vele, néha elgyengül, és a kisfiúra nézve potyognak a könnyei. Ezt Karola előtt próbálja titokban tartani, mert nagyon szeretik egymást. Már a nőnek is feltűnt Laci néha nagyon elkedvetlenedik, de nem szokott nála sokáig tartani. Csak nehéz napja lehetett. Néha pont a kicsi fiú vidítja újra fel. Újból igazi családként kezdenek élni. Karola és Laci örül minden együtt töltött pillanatnak, ezért elhatározzák, hogy tovább lépnek.

  - Drága Karola. Nagyon szeretlek. Szeretném megkérni a kezed. De mielőtt igent mondanál, még tudnod kell valamit rólam, a múltamról.

  - Igen?! És mit? – Lepődik meg a fiatalasszony.

  - Nekem volt régen egy balesetem. Egy olyan dolog, amiről nem tehetek igazán, de mégis sokszor nagyon le tud törni, ha eszembe jut. Én elütöttem egy bicikliző fiatalembert, aki belehalt. Azt mondták a felesége éppen kismama volt. Sokszor jut eszembe, mikor Domikára nézek. Körülbelül ennyi idős lehet ő is.

  - Mit csináltál? Biciklist ütöttél el?  - Hűl ki még a tekintete is Karolának.

  - Sajnos igen. Volt egy defektem, és irányíthatatlanná vált az autóm. Ott futottam rá egy előttem haladó platójáról leesett hegyes vasra. Nem akartam. Még gyorsan se mentem. Egyszerűen nem tudtam mit tenni. A jogosítványom is meghagyták, de azóta nem vagyok képes vezetni.  Ezt tudnod kell rólam. Ha autót szeretnél, neked kell levizsgázni. – Karola mereven figyel, de nem a jogsi megszerzése érdekli. Van neki, nem is használja.

  - És ez mikor történt és hol?

  - Négy éve márciusban a Hungárián.

  - Te jóságos ég! Milyen kerékpárral volt, akit elütöttél?

  - Egy zöld-sárga versenybiciklivel. Miért fontos ez? – Lepődik meg a kérdésen a férfi.

  - Mert te a férjemet ütötted el! Az én férjemet! Érted?  - Karola sírva kiabálja a mondatokat.

  - Azonnal szedd össze a holmid, és tűnj el a lakásomból! Ez nem lehet igaz! Ezt direkt csináltad?  - A férfi lehajtja a fejét, és talán jobban potyognak a könnyei, mint Karoláé.

  - Nem tudtam. Hidd el, nem tudtam. Ez csak véletlen. … De szeretlek. – Lép a nőhöz, és átöleli.

  - Menj el! - Kéri Karola sírva, de nem lép el az ölelő karokból. Sőt a férfi vállára hajtja a fejét.

  - Nem tudok. Szeretlek.  – Suttogja Laci lehajtott fejjel, könnyeit törölgetve. - Ez talán a sors keze, vagy a Mindenhatóé. Nekem kell felnevelnem azt a kisfiút, akinek az édesapja miattam nem tudja ezt megtenni.

Szorosabban öleli Karolát, aki most iszonyúan érzi magát. De Laci lelkiállapota legalább ugyan ennyire borzasztó. A kis Domi oda megy, mindkettő lábát átöleli, és ő is sír. Bár ő még nem tudja miért. Talán azért, mert a két felnőtt, aki számára a biztonságot jelenti, most szomorú.

A lestrapált feleség

 

 

A  LESTRAPÁLT   FELESÉG

 

A harmincat csak kissé meghaladó Tímea hullafáradtan ül le este kilenckor a tévé elé. Már a nyolcórás munka ideje után hazaérve itthon túl van a mosáson, főzésen és vasaláson. Nos, meg az első osztályos kisfiával a tanuláson, és a gyermek ágyba segítésén. Leült hát a nappaliba, és várja haza a férjét, aki mostanában egyre sűrűbben ér későn haza. Már jelenleg is bőven elmúlt nyolc óra. Bár most nem kellett sokat várnia a filmet nézve, mintegy húsz perc múlva jön Jenő.

 - Szia drágám! Ennyire ráérsz? Még tévét nézni is van időd! Főztél vacsorát?

 - Igen, főztem. Kérsz?

 - Hát persze! Rakd ki, rögtön megyek, csak előbb bemegyek a fürdőbe.  - A feleség megy, és vacsorát melegít férjének. Mire elkészül vele, Jenő jön és levágja magát az asztal mellé! még jó, hogy a székek eléggé strapabíróak.  - A fürdőt mikor takarítottad ki? Elég koszos a mosdó! Csupa vízpötty.

 - Ma nem jutott rá időm. Majd holnap megcsinálom. De te is letörölhetnéd magad után, amikor kezet mosol.

 - Akkor te minek vagy?  Míg tévét néztél, nyugodtan megcsinálhattad volna! - Hatalmas kanalakkal dobálja magába az ételt. Mint aki tényleg éhes, vagy nagyon ízlik neki, amit a felesége lepakolt elé. - Janika alszik már? - Böki oda az asszonynak két falat között, de nem úgy néz ki, mint akit tényleg érdekel, hol is van az egyetlen fia.

 - Igen, már pihen. Már tíz óra. Reggel neki is iskola. Elfáradt.

 - Csak, mert mostanában alig látom.

 - Előbb kellene haza járnod. Akkor talán találkozhatnál vele. - Mondja csendesen Timi. Nem mond többet, nem szeretne veszekedést. Akkor biztos nem tudna aludni majd. A balhé részletein rágódna egész éjjel. Volt rá már példa párszor.

 - Csak egy kicsit időztem a haverokkal, amúgy is későig dolgozunk mostanában.

 - Józsit, a munkatársadat már ötkor láttam haza menni. Pont akkor, amikor én is megjöttem. A kiskaput nyitottam, amikor rám köszönt.

 - Elkérezkedett.  - Löki oda flegmán Jenő, miközben eltolja maga elől az üres tányért az asszony irányába. - No, elmoshatod!  - Tímea fogja, és gyorsan elöblíti a csap alatt. Reggelre nem maradhat mosatlan, mert az megint csak vita tárgyát képezhetné. Utána a férj elindul fürödni, de még a fürdő ajtajából visszafordulva odaszól az asszonynak.

 - Kicserélted az ágyneműhuzatot? Már legalább egy hete ez van felhúzva!

 - Míg fürödsz, megcsinálom.  – Timi lehajtja a fejét, csendben megy és áthúzza az ágyat, szíve szerint még nem tette volna. Semmi olyan nem történt a pár nap alatt, amitől cserére szorul. Pontosan öt napja húzta át. De, hogy nyugalom legyen, újra megteszi. Utána ő indul fürödni, azonban Jenő is bent marad, borotválkozik. Miközben Timi a zuhany alatt mossa a fejét, látja, már megint nagyon lenőtt a festése, pár ősz szál töve is elég jól észrevehetően kilátszik. - El kellene mennem fodrászhoz. Már nem az igazi a hajam. Nézd meg.  - Húzza el oldalra a tincseit, hogy jól láthatóvá váljon a pár őszülő szál. Igaz még negyven sincs, de sajnos nem tehet róla.

 - Mért? Van rá időd és pénzed? - Mordul fel a férfi. - Megmondtam, hogy vigyázz minden fillérre! - Az asszony nem szól semmit. Már megszokta, hogy az ő igényeire igen ritkán van idő és pénz. Ennyi együtt töltött év után annyira hozzá szokott ezekhez, hogy eszébe se jut, esetleg másként is történhetnének a dolgok. A nyugalom érdekében inkább meghunyászkodik, nem vitatkozik, hallgat.

 - Kikészítetted a tiszta ruhámat reggelre? - Kérdezi a férj, míg a felesége teszi magát rendbe. Számára ez sokkal fontosabb, mint a felesége haja. Úgyse látja túl sűrűn, minek arra pénzt pocsékolni.

 - Igen. Ott van a vállfán. Az inget az előbb vasaltam frissen. Meg a zakót is felfrissítettem.

 - Jó. Akkor mehetünk aludni. - Fordul ki Jenő a fürdőből és siet előre.

Csendben lefekszenek. A férfi elfordul, és pár perc múlva már horkol is. Eszébe se jut Tímeát átölelni, vagy pár becéző szót szólni hozzá. A következő napok körülbelül ugyan ilyenek, csak más a nő napi feladata. Mondjuk beiktatja a fürdő átsúrolását is. És az előzőek is teljesen hasonlóak voltak. Csak régebben Jenő kevesebbet volt oda esténként, és néha még Timit is megkívánta egy-egy éjszaka. Eleinte sűrűbben, később már hetente, kéthetente. Mostanában viszont erre már nemigen volt példa még havi viszonylatban sem. Az asszony próbálna közelebb húzódni a férjéhez, kicsit hozzá bújni, átölelni, de az lerázza az asszony kezét magáról, és soha nincs kedve semmihez.

 - Olyan lestrapált vagy! Olyan unalmas! Nincs már benned semmi a régi temperamentumos Tímeából. Az mindig csinos volt, sugárzó és égett benne a tűz! Már minden kiveszett abból az énedből.  – Morog, mint egy medve, megint elfordul, és elalszik.  Timi viszont ezek után kíváncsi lesz, kicsit utána néz férje esti kimaradásainak. Ugyancsak érdekelné, összefüggésben van e az esti csavargás, és a férje folyamatos visszautasítása. Hát számára borzasztó dolgokra jön rá. Haverokat egyet sem látott Jenő mellett, annál inkább egy csinos festett szőke harminc év körüli hölgyet, akivel igen szorosan ölelték át egymást. A nő most úgy néz ki, mint ahogy ő kinézett hét évvel ezelőtt. Nem kell ezek után mondani, hogy Timinek se kellett több. Este a haza érő Jenővel rögtön közölte, beadja a válópert. A férj elég érdekesen reagált a felesége vádjaira.

 - Nyugodtan mehetsz!  Még Janikát is viheted!  Úgyis elfelejtettél adni magadra! Valamikor te is olyan gyönyörű nő voltál, mint most Niki!  Most meg hogy nézel ki? Nézz végig magadon! Azért kerestem mást, mert mellettem már nem mutattál jól! Minden nő elhagyja magát, ha feleségül veszik? Az előtted lévő Jutkát is azért kellett lecserélnem!

Timi nem szól, nem vitatkozik. Már úgyis felesleges. Meg ő se akar tovább ebben a kapcsolatban maradni. Pont elég volt nyolc év az életéből erre a férfira. Előtte Jutka csak négyet bírt. Kíváncsi lesz a következőre, arra a bizonyos Nikire. A történtek miatt mintha új szemszögből figyelné a férjét és önmagát.

 Lezajlik a válás. Viszonylag gyorsan, mert mindketten szabadulni szeretnének. Jenő a gyerek után is fizet tisztességesen, csak vigye az asszony, hisz az új barátnőnek úgyse kellene. Csak nyűg lenne a nyakukon. Látni se nagyon kívánja, inkább anyagiakkal pótolja a láthatást. Persze azért azt is mértékkel, mert abból neki semmi haszna. Niki Jenőhöz cuccol, Timi pedig elköltözik albérletbe, és a maga ura lesz. Már senki nem parancsol neki, mit és mikor csináljon meg.  Érdekes módon mindenre jut ideje. Az elsős kisfiára is, és saját magára is. Meg a bérelt lakásában is takaros rend uralkodik. És még a pénze is elég mindenre, amit nagyon szeretne. Pedig munkahelyet nem is váltott.  A gyerekre kapott tartásdíjat pedig csak kizárólag Janikára költi. Ennek ellenére jut fodrászra, saját maga által készített sminkre, és néha még új ruhára is. Egyszóval Timi újból kivirul. Csinos és fitt negyvenes nő lett, aki már mosolyogni is képes.

Niki, az új barátnő pedig a férfi mellett kezd hanyatlani. Már nem mosolyog folyton, és kevesebbet tölt szépészeti fogásokkal is. Annyi a követelmény, hogy mindig hullafáradt. Egy jó év múlva úgy alakul, hogy egy régi közös barát bulit szervez, és Timit is, meg Jenőéket is meghívja a partira. Ekkor látja viszont Jenő először az elhagyott feleségét, aki újból gyönyörű.  Kisimult az arca, a szemei cseppet sem karikásak, inkább csillognak a boldogságtól. Megvan benne az a fény, ami kiveszett a házasságuk idején, és olyan csinos, hogy rögtön újból megtetszik Jenőnek. Faképnél is hagyja az addigra már leharcolt Nikit, és újból próbálkozik a volt feleségnél.

 - Szia kincsem! Ekkora változást! Te megint ugyanaz a szépséges Tímea vagy, akit először megismertem. Lehengerlően gyönyörű!

 - Hát igen. Igyekeztem magam rendbe rakni. Volt rá egy nyugalomban töltött egész évem.

 - Nagyon jól csináltad! Csodaszép vagy! Gyere táncoljunk! - Elkapja volt felesége derekát, és már mozog is vele a zenére.

 - Táncoljunk. - Mondja Timi egykedvűen, és benne van a volt férjével egy táncba. Azért érzi, most ő van nyeregbe. Ki-ki néz a bánatosan, egyedül üldögélő Nikire. Jenő pedig udvarolgat. Próbálja újból becserkészni Timit.

 - Most megint igazán kívánatos vagy. Odavagyok érted! Nem lépünk le együtt? - A nőnek kikerekednek a szemei volt férje ajánlatára. Leáll a tánccal, vesz egy nagy levegőt, és elkezdi sorolni azokat, amit már régen el kellett volna mondania. Mikor együtt éltek nem merte, most azonban igen.

 - Hát tudod, én veled sehová nem akarok lépni. Ezt a kinézetemet, amilyen mos újból lettem, csak és kizárólag magamnak köszönhetem. Azt a régi elhanyagolt lestrapáltat pedig neked. És nem mi nők hagyjuk el magunkat! Óriási tévedésben élsz! A te elvárásaid akkorák, hogy azt csak úgy tudjuk teljesíteni, hogy belerokkanunk. Tiszta lakás, tiszta ruha, vasalt ruha, öt naponta tiszta ágynemű, napi szinten főzés, mosás, takarítás, bevásárlás, gyereknevelés, és te semmibe nem segítettél. Magunkra már nem jutott időnk, nem beszélve arról, hogy még a pénzt is sajnáltad arra, hogy némileg egy ápolt nő benyomását keltsük. Akkorák voltak az elvárásaid, hogy azt két házvezetőnő napi nyolc órában se biztos, hogy megcsinálta volna, nem én egy ledolgozott munkaidő után. Eszembe sincs visszamenni hozzád rabszolgának! Sőt még Nikit is lebeszélem róla. Az életembe a fiamon kívül az egyetlen jó dolog, ami velem történt, az a válásunk volt! Gondolkozz el rajta!

Timi otthagyja a megrökönyödött Jenőt, aki úgy meg van lepődve, még közbeszólni se tudott. Őt még soha életében nem osztotta így ki senki. Pláne nem egy nő. Mindig, minden kapcsolatában ő parancsolt. Még azt se figyelte meg a férfi, hogy Timi tényleg odament Nikihez, és beszélgetni kezdett vele. Megosztotta a nővel azt a dolgot, amire ő is csak a válásuk után jött rá. Tapasztalatból beszélt, és Niki minden szavával egyet értett.  A partiról Jenő egyedül ment haza. Viszont még sokáig próbálta ismét meghódítani Timit, aki nem volt újra behálózható. Hiába ígért meg mindent a férfi, Timi tapasztalatai egészen mást mutattak. Soha többé nem kért belőle.

Boldog reggel

 

Boldog reggel

 

Reggelente veled kelek,

Boldogok így a reggelek.

Szemednek ragyogó fénye,

Gondjaimat teszi félre.

 

Tekinteted lágy varázsa,

Repít el egy más világba.

Lágy búgása a hangodnak,

Egész napra emléket hagy.

 

A reggeli első csókod,

Mikor ajkaimra szórod,

Szívem szárnyal fellegekbe,

Szükségem van szeretetre.

 

Ölelése két karodnak,

Igaz boldogságot hozhat.

Bőröd selymes érintése,

Kételyeim teszik félre.

 

Ha ezt kapom minden reggel,

Szembe szállnék én mindennel.

Te adsz nekem biztonságot,

Hogy teljesítsek minden álmot!

Ha lehullanak az állarcok

Ha lehullnak az állarcok

Alessandro

Lezseren a felső galéria korlátjának támaszkodom és a táncteret kémlelem. Innen mindent nagyon jól látok, de rám senki sem figyel. Ezzel szoktam elütni az időt, ha már nagyon unatkozom. Mellettem az igazi haverom, Tom, meg az öcsém, Ricardo, másik oldalamon meg aki talán még annál is sokkal több, Pietro. Lent rengetegen vannak, ami nekünk csak jó, mert akkor dől a lóvé a kasszába apám legnagyobb örömére. Meg választék is van, akivel később el tudunk szórakozni. Már kiszúrtam magamnak egy szőke, piros ruhás csinibabát, őt stírölöm, aki egy nyámnyila vékony figurával táncol, mikor meglök a könyökével Tom és a bejárat felé mutat. Rögtön veszem az adást, majd hunyorgok párat, mert nem vagyok biztos, hogy jól látok, vagy csak káprázik a szemem. A homlokomra tolom a fekete napszemüveget, mert szabad szemmel, tisztán is látni akarom. Ez nem egy szokásos csinibaba, hanem egy igazi istennő. Egy csodálatos, magas, feketehosszú hullámoshajú szépség, padlizsán színű selyembe burkolva. Nem olyan, mint az itt megforduló nők többsége, akiknek fél fenekük is kilóg a divatos göncükből. Neki a ruhája tökéletesen követi a testformáját, de mégis lazán siklik rajta ahogy mozdul, a térde alá ér és az alja minden lépésnél libben egy kissé. Azok a lépések pedig olyan kecsesek, hogy egy királynő is megirigyelhetné ezt az eleganciát. Ez egy csodálatos HÖLGY!

 - Mit szólsz Alessandro? Kit találtam? – bokszol a vállamba a haver, miközben én ismét a szemem dörzsölöm, az öcsém meg a szeméről a kezébe veszi a sötétített szemüvegét. Hát ő is kíváncsi.

 - Tényleg ott van, jól látsz! – mordul egyet Pietro, aki valóban egyensúlyban van a neve jelentésével, mert pont olyan hatalmas és kemény, mint egy kőszikla.

 - Ismerjük őt? – érdeklődöm a többiektől - Én biztosan nem, mert ezt a nőt, ha már láttam egyszer, tuti nem tudnám elfelejteni. Biztos, hogy eddig még egyik szórakozóhelyünkön se bukkant fel, amikor én jelen voltam.

 - Még nem járt itt szerintem soha. – közli Pietro is, de már telefonál, majd pár szó után nemet int a kopasz fejével. A beléptető által megerősítést nyert.

 - Akkor teszek róla, hogy ez megváltozzon! – mondom ki jó hangosan és elindulok a lefelé vezető lépcső irányába.

 - Megyek én is! - indul utánam Tom, Pietronak pedig kutyakötelessége, így ő se marad le. Az öcsém viszont a korláttól vigyorog rám. Ő inkább fentről nézné végig a hódításom.

 - Egyébként láttad kivel jött? – érdeklődik a haver.

 - Persze. De az engem kevésbé érdekel. Ez a nő kell nekem!

Végig figyelemmel kísérem a mozgását, míg leérek a tánctérre és már lépek is mögé a bárpultnál. Odaszólok a pultoslánynak.

 - Vanda, a hölgy a vendégem! – Közben már a keze után nyúlok, a számhoz emelem, puszit nyomok rá és bemutatkozom.

 - Alessandro tisztelettel. Válasszon bármit, ön ma a vendégem. – A hölgy nagy barna szemekkel, kikerekített tekintettel néz rám, és ha lehet még jobban kihúzza magát.

 - Viktória. De miből gondolja, hogy elfogadom az ajánlatát. – Közben a vele érkező férfira pillant és az állával int felé, aki kicsit tovább megy a bárpultnál, és pár hellyel arrébb leül. Remek. Ezt se nekem kell megoldanom, ő maga teszi parkolópályára a kíséretét.

 - Mert szeretném, ha ma jól érezné magát. Az ital után pedig elvinném táncolni! Ugye arra sem mond nemet!

 - Mondták már magának, hogy kissé rámenős? – Mosolyog a szemembe, és választ egy koktél, majd mellé ülök és kellemes beszélgetésbe keveredünk. Később táncolni viszem. A tánclépései ugyan annyira kecsesek, mint maga az egész lénye. Gyönyörűen és könnyedén lépdel. Szinte lebeg a karomban. Csodálatos vele minden pillanat. Kedves, humoros, előkelő, kissé kimért, de mégis aranyos. El se engedem magam mellől egész este, sőt úgy érzem, ez nem a szokásos egyéjszakás kaland lesz. Ez attól sokkal több. Ez a nő kell nekem! Nem is próbálom meg lerohanni, bár olyan igen ritkán fordult eddig elő velem, hogy ne a vágyaimra koncentráljak, hanem jövőt tervezzek. De most ezt érzem helyénvalónak, inkább további találkákat beszélünk meg. Másnap egy étterembe viszem, ahonnan pont az étkezés végeztével a fater telefonja szólít el, sürgős, halaszthatatlan melóba. Ahogy én leteszem, már a pár asztallal mögöttünk ülő Riccardo és Pietro mobilja csörög. Kiiktatták az egyik behajtónkat, sürgősen utána kell nézni. Megrendülve közlöm Viktóriával, hogy el kell mennem, de őt előbb hazavinném. Nem hagyja, menjek csak nyugodtan. Hívnák neki egy taxit, egy háttérgondolattal, akkor megtudom hová viszi, de azt is elhárítja. Csak egy telefonszámot kapok.

Már három hete találkozgatunk napi szinten. Persze nagy részét úgy intéztem, hogy Pietro és az öcsém ne üljön a szomszéd asztalnál. De a beszélgetéseken és heves csókcsatákon kívül más nem történt közöttünk. Én még egyetlen nőre ennyi időt sosem szántam, de nem tudom mit tegyek. Egyelőre játszom a tisztességes jófiút, aki a menő vállalkozásaiból él ilyen színvonalon. Pedig, ha tudná! Ha még előtte elmondom neki, ki is vagyok valójában, lehet, hogy faképnél hagy. Ha utána, akkor meg azért. Ha nem róla lenne szó, minden további nélkül megszerezném, kényszeríteném, mint eddig bármikor. Okot mindig lehet találni, ami jobb belátásra bírja az áldozatot. Ha kell be is zárnám, de mindezt vele nem tehetem meg. Azt hiszem beleszerettem, és őt a tenyeremen szeretném hordozni! Ő az a nő, akit be szeretnék majd mutatni az apámnak.

 

Viktória

Kiszállok a taxiból. Igen izgatott vagyok. A kollégám, Dévid megszorítja a kezem, és mond pár bátorító szót, majd átfogja a derekam, és az ajtóig így kísér. Belépek a város egyik legnagyobb és legmenőbb szórakozóhelyére. Kollégám tenyerén kívül érzem magamon a rengeteg vizslató tekintetet. Odasúgom Dévidnek, hogy ne hagyjon magamra, mert ki tudja mi is történhet velem. Még sosem voltam itt, és ehhez hasonló helyeken is nagyon ritkán. Már ha nem a munka szólít, hanem csak a szórakozás kedvéért. Lassan araszolunk el a bárpultig. Éppen csak megállok, a tekintetem körbe járatom a helyen, mikor egy magas pasi lép mögém, és már rendelkezik is, hogy kapjak egy italt. Majd megáll velem szemben, kezet csókol és bemutatkozik.

- Alessandro tisztelettel. – én csak nagy szemeket meresztek, hogy ilyen céltudatos, és azonnal lépett felém. Nagyon csinos, helyes arcú, kissé hullámos félhosszú fekete haja kifejezetten jóképűvé teszi. Kék szeme szinte világít és rendkívüli az önbizalma, mert már meg is hívott egy italra és a további szórakoztatásomról is gondoskodna. Jelzek egy szem és állmozdulattal Dévidnek, hogy lépjen tovább, és onnan tartson figyelemmel. A fickó azon kívül, hogy elég határozott, igen vonzó is. Én is bemutatkozom, és így elsőre elmondom neki, mit gondolok a viselkedéséről. De ő csak mosolyog, amivel megnyer magának, és táncparkettre visz. Nagyon jól táncol, ami szintén egy újabb jó pont, meg beszélgetni is kellemes vele. Ilyen remekül már nagyon régen nem éreztem magam. Gyötör is a lelkiismeretem, hogy ezt szabad-e nekem. De ennek ellenére újabb kihívások elé nézek, mert igent mondok neki a következő találkozásokra is. Az étteremnél egy telefonhívás zavar meg bennünket, amiből kihallom az apja ideges hangját, és néhány apróbb információt, éppen ezért nem engedem, hogy haza vigyen. Nem tudhatja meg, hol lakom. De ahogy egyre többet találkozunk, úgy csavarja el egyre inkább a fejem. Vagy inkább a szívem? Már csókolóztunk is, ami kifejezetten kellemes élmény volt. Sőt, inkább valami perzselő, hullámokban megrengető élmény. Olyan, ebből kérek még érzés, amit meg is kaptam többször. Azt hiszem nagy bajban vagyok, és ez csak egy enyhe kifejezés a jelenlegi állapotomra, ami az idő előrehaladtával csak egyre nagyobb veszélybe sodor.

  Már két hónapja ismerem, és egyre erősebben érzem a nem tudok mit tenni állapotot. Lemegyek egy közeli parkba sétálni, gondolkodni, kiszellőztetni a fejem. Alig kezdem el a gondolataim rendbe szedni, mikor Alessandro szembe jön velem. Már csak ez hiányzott! Vagy talán figyelt, követett? Ha már ezt se vettem észre, tényleg komoly gondban vagyok. Meglepetésemben először végig nézek magamon. Most semmi előkelőség, farmerban és egy fekete pólóban vagyok fekete bőrdzsekivel, aminek gyorsan feljebb húzom a zipzárját. Már messziről integet, és mikor egyvonalba érünk, boldogan tárja szét a karját és húz magához egy csókra. Majd még egyre. Még jó, hogy számítottam erre a mozdulatra, és egyik kezemmel a mellkasához értem, megtámaszkodtam, csak a másikkal karoltam át. Mosolyog, és látszik, hogy mondana valamit. Majd sóhajt egy nagyot, de kicsit zavarban van. Még sose láttam ilyennek.

 - Gyere, üljünk le ide a padra. Szeretnék neked mondani valamit. – Fogja a kezem, átöleli a vállam és megyünk a padhoz, helyet foglalunk. Nem sejtem, mi az apropó, de inkább engedelmeskedem.

 - Szeretnék … veled … komolyan … beszélni. – mondja úgy, hogy hosszú szüneteket hagy a szavak között. Nem tudom eldönteni, hogy most ez jó nekem, vagy inkább félnem kellene. Titkon körbe kémlelek, de nem látom a testőrségét. Próbálom semleges hangon kimondani.

 - Hallgatlak.

 - Nézd. Én komolyan megkedveltelek, és te vagy az a nő, akire mindig is vártam. – a szemembe néz, és még véletlenül se mosolyog. Tényleg átérzi, amit kimond. Most kezdek igazán izgatottá válni, ő pedig egyre halkabban ejti a szavakat. – De tudnod kell valamit rólam, mielőtt még tovább lépnénk. Úgy érzem így helyes, ne utólag tudd meg. … Én az alvilág főnökének az egyik fia vagyok.

 - Tudom. – suttogom, még mielőtt átgondoltam volna, mit is mondok.

 - Tudod? – kérdezi meglepetten.

 - Igen, tudom. Én ugyanis László Viktória nyomozó vagyok. – fedem fel az igazi kilétem. Lehet mégse kellett volna? Megrökönyödve néz, de a kezem még mindig fogja.

 - Igaz. Sejthettem volna, hisz fegyver van nálad. De annyira elvakított a szerelem, hogy nem is nézettem utánad. Jól álcáztad magad, mert még a gyanú apró morzsája se merült fel a gondolatomban, inkább közülünk valónak gondoltalak. És én hülye még azért akartam nyilvános helyen színt vallani, hogy ne veszekedj, de ismerd meg az irántad való érzéseim. – furcsa fintor jelenik meg az arcán és talán a csalódás szomorúsága. Nem próbál elfutni, nem kiabál, nem veszekszik, nem akar lefegyverezni, pedig ezek szerint észrevette a pisztolyom, mikor átölelt. Bár szerintem nála is van, de az után se kap. Csak néz a szemembe és fogja a kezem. – Akkor most mi lesz? Letartóztatsz? – kérdezi halkan, és kék szeméből a csillogás eltűnik, valami sötét tónusra vált.

 - Még nem tudom. De mivel már egyikünk se bújik álarc mögé, és számomra se vagy közömbös, most inkább csak arra kérnélek, gyere velem.

 

Szerintetek hová vitte? Folytassam?

Ha lehullanak az álarcok

2. rész

 

Alessandro

Viki szemébe nézek, de olyan pókerarcot vág, nem tudok kiolvasni belőle semmit. Most nem csillog úgy az a tekintet, mint mikor átölelem és megcsókolom, nem a megszokott aranybarna, inkább kicsit sötétebb tónusú. Olyan, mint a hangulata. Borongós. Hogy lehettem ekkora ökör, miért nem ellenőriztem le, kivel is van dolgom. Lehet elszoktam tőle, mert az egyéjszakás kalandjaim főszereplőit mind már régről ismertem. Ők zömében nekünk dolgoztak, le voltak káderezve. De róla nem csak azt kellett volna megtudnom, hol a lakása, hanem sokkal többet. Még életemben nem követtem el ekkora hibát. Nem hiába mondják, hogy a szerelem elvakít, és gondolkodásképtelenné tesz. Vajon ő is úgy érez irántam, mint ahogy én érzek ő irányába? Vagy csak kizárólag a munkája miatt találkozgatott velem, és semmit nem jelentek a számára? Ezt akkor nagyon jól csinálta, mert én teljesen elhittem a viselkedése alapján, hogy kellek neki. Tényleg képes lenne letartóztatni? Pár másodperc alatt annyi minden fordul meg a fejemben, aminek nem most kellett volna, hanem mikor először megláttam. De akkor bizonyosan minden másként alakult volna. Vagy legalább sokkal elővigyázatosabban ismerkedek vele.

 Ő pedig csak néz rám, és a kezem után nyúl.

 Most itt fog megbilincselni egy parkban mindenki szeme láttára?

 Nem ismerhettem ennyire félre.

 De meg se próbál mögém kerülni. Vagy azt várja, hogy önként fordítsak neki hátat?

Azt azért mégse tenném. Inkább felállok, és körbe nézek, hol a segítsége, mert ha ez egy akció, akkor biztosan nincs egyedül. A figurát, akivel a mulatómba jött, nem látom sehol. A szemébe nézek, mikor a kezem felé nyújtom. Ha előkerül a bilincs, mit fogok tenni? Vele nem ellenkeznék, Sose ütném meg, de azért mégse hagyhatom, mit szólna a fater, vagy az öcsém. Esküszöm, ha előveszi, a másik felét az ő csuklójára nyomom. Az bármikor kimagyarázható.

Míg ezen agyalok, ő ráfog a kezemre, összekulcsolja az ujjainkat, és a park kijárata felé indul. Egy fejmozdulattal jelzi, induljak. Nem úgy néz ki, mint aki karperecet készül rám tenni. Csendben megyünk egymás mellett. Én emésztem a váratlanul tudomásomra hozott állapotot, ő meg talán hagyja. De még mielőtt elérnénk a park kijáratát, megáll velem szembe, és közel húz magához. Pipiskedik, lábujjhegyre áll, hogy elérje a számat és megcsókol. Magamhoz szorítom, és úgy csókolom, mint talán eddig még soha. Szenvedéllyel, mohón és hosszan. Ha búcsúcsóknak szánta, hát míg él, emlékezzen rá! Azt is elmondanám neki, hogy én tényleg szeretem, de félek, félreértené, azt hinné csak védeni szeretném a helyzetem. Ahogy hozzám simul, a fegyverét is el tudnám venni, de nem teszem. Nem lennék képes bántami őt.

Mikor kiérünk a parkból, várom a sorsom beteljesülését, lesem a rendőrautót, de olyan kocsi nincs sehol. Az enyém viszont itt van, mert én azzal követtem őt, de afelé se indul, hanem az ellenkező irányba fordít, és gyalog megyünk tovább, miközben az ujjaink ezek után is összefogva lógnak kettőnk között.

 - Itt az autóm – bróbálkozom. Nehogy már gyalog kísérjen be a rendőrségre.

 - Nem kell, nem megyünk messzire – mosolyog rám és tempósabbra veszi a lépteit.

 - De nem szeretném, ha bárki is látna. Tudod, gyorsan híre menne.

 - És mit látnának? Azt, hogy egy zsaruval sétálsz kézen fogva? Aki akart, az már úgyis láthatott. Egyébként is civilben vagyok. – nyugtat meg, közben átmegyünk egy gyalogátkelőn. Esküszöm, én már egy pár éve nem közlekedtem gyalog az utcán húsz lépésnél többet. Értesíteni kellene valahogy Pietrot, legalább szervezzen valamit, tudnia kellene, hová megyek, de túl átlátszó lenne, ha most felhívnám.  A teló vészjelző kódját, ami csak egyetlen gombnyomás, pedig még nem szeretném használni, ameddig nem tudok véglegeset. Míg ezen agyalok, Viki lábbal belök egy kaput. Biztos vagyok benne, én se csinálnám jobban, olyan energiával löki a falnak, és húz be rajta.

De hiszen innen indult! Ebben a házban van a lakása! Szinte húz az emelet felé. Most úgy az ölembe kapnám, de mi van, ha csapda? Ha ott fönt várja a kollégája?

 - Te hozzád hoztál? – kérdezem, mikor már az ajtót becsukta magunk mögött.

 - Igen. Gondolom már úgyis tudod, hogy itt lakom, tudod ki vagyok, ezért nem kell titkolóznom. … Előtted.

 Felém fordul, és átkarolja a nyakam. Majd a hátam mögé nyúl és kiveszi a fegyverem, amit letesz a kisasztalra. A következő csók után lehajol, és a bokámtól húzza ki a pisztolyom.

Na ne!

A következő menet az enyém lesz angyalom!

Magamhoz húzom, a szájára tapadok és én is megszabadítom a mellkasánál lévő fegyverétől. Az enyémek mellé rakom. Ő nem ellenkezik, inkább a dzsekimmel, majd a pólómmal folytatja a lecsupaszítást.

 - Ez az, aminek gondolom? – morogva kóstolok ismét az ajkaiba. Ő csak bólint, én pedig ölbe kapom. Mutatja az utat, merre érdemes vele elindulnom. Tehát nem csak búcsúcsók volt? Vagy nem is búcsúcsók volt? De jó lenne ezt most megfejteni! Tudnom kellene, mire számítsak a végén.

 

Viktória

 

Már megint elveszítettem a fejem. Vagy az eszem? Vagy talán a szívem? Lényeg, ha ő a közelembe kerül, nem vagyok képes normálisan gondolkodni. Ha az orromba kúszik férfias illata és azokat az igézően csillogó szép kék szemek tekintetét érzem magamon, elhagy a stabilitásom, és kilépek önmagamból. Eszembe sincs letartóztatni, hiszen nem is ez volt a fő célom. De arra azét nem számítottam, hogy hiába nyerem meg a fogadást, mégis veszíteni fogok. Igaz, hogy sikerült magamba bolondítanom az alvilág idősebbik fenegyerekét, de közben komolyan el kell gondolkodnom, mit nyertem és mit veszíthetek. Már tudja ki vagyok. Lehet többé már nem a szívemet akarja, hanem a hullámat. Végül is egy zsaru vagyok, az ő fajtájuk esküdt ellensége.

 Ha már így alakult, hát legalább meg kell tapasztalnom, milyen érzés, ha igazán átölel. Haza hoztam a lakásomra, és mint sejtettem, már tudta, hogy itt lakom. Tehát nekem lőttek, ha keresztbe teszek neki, hát inkább azt teszem, amit a szívem diktál. Mielőtt kinyírna, szeressen! Vajon olyan vad lesz, amilyen híre van? Esetleg kedves, mint amilyen eddig volt velem? Már nincs visszaút, ezt rövidesen megtudom.

Semmit nem bántam meg. Olyan csodálatos volt vele, mint még soha senkivel. Olyan gyengéden, indított, amit még feltételezni se mertem, majd azt is megmutatta, milyen, ha igazán oda teszi magát.

Csak csendben, egymást átölelve pihenünk. Én várom a reakcióját, ő meg talán az enyémet. De én nem tudom, mi következhet most. Ő párszor köhint, megköszörüli a torkát, előkészül a beszédhez. Úgy érzem, most dől el a sorsom.

 - Ezt búcsúnak szántad, vagy kapok még egy lehetőséget?

 - Lehetőséget? Mihez? – kérdezem meglepve, mert nem erre számítottam. Azt hittem, az élve maradásom további lehetőségéről alkudozhatok. Erre ő is bizonytalan? Vajon mit ért a búcsún?

  - Most akarsz bevinni, vagy esetleg még értesíthetem Pietrot?

  - Én nem akarlak letartóztatni. – suttogom, mert nem merem kimondani hangosan. Talán mert tudom, ha jobban belemélyednék az aktájába, lenne miért. De nem én vagyok ott az illetékes.

  - De hát nem azért kezdtél velem? – Néz rám csodálkozva.

  - Nem. Fogadásból. A társam egy nap behozta a fotódat, hogy találjam ki, ki az. Azt mondtam, nem tudom, de szívesen megismerném, mert igen jóképű! – jön meg a hangom a végére. – Erre ő azt ajánlotta, elvisz a vidámparkba, ahol megjegyzem még sosem voltam, ha magamba bolondítom a képen szereplő fickót. Csak akkor tudtam meg, mire mondtam igent, mikor már a szórakozóhely bejáratában álltunk. Nem visszakoztam, nem szokásom. A fogadást a második találka után megnyertnek minősítette Dévid, utána már nem figyelte a találkáinkat, én viszont nem érzem győzelemnek, mert többet veszítettem, mint amit nyertem.

  Egyre tágabbra nyitja a pupilláját, ahogy mesélek. Látom, többször közbe szólna, de mégse teszi. Majd egy mély sóhaj után elmosolyodik.

  - Akkor csak játszottál velem? Én pedig azt hittem, igazi érzések. Én már terveztem a további életünket. … De mit veszítettél? Mégse vitt el a kollégád a vidámparkba?

  - Még nem, de nem ez a legnagyobb veszteség. Nem tudom hogyan tovább. Én megkedveltelek, sőt, talán ettől többnek is mondhatnám. Viszont nem dolgozhatok úgy zsaruként, hogy az alvilág leendő vezére a pasim. – mondom ki, ami igazán foglalkoztat, majd szorosan összepréselem az ajkaim. Jelzem, ez mekkora dilemma számomra. – Már ha nem rúgsz fenékbe ezek után.

Elmosolyodik, magához húz, átölel és megcsókol.

  - Mondanám, hogy maradj a jardon, mert akkor jól informált leszek, de tudom, ezt nem kérhetem tőled. Viszont én úgyis más szerepet szántam neked. nem kellene dolgoznod, helyette le kéne élned velem az életed, és szeretnék pár utódot majd. Még jól is jön, hogy jártas vagy a párharcokban, a feleségemként meg tudod magad védeni, nem most kell megtanítani a fegyverek kezelésére. Mit mondanál erre? Bemutathatlak a szüleimnek?

Úgy teszek, mint aki erősen gondolkodik, de az az átkozott szívem már rég döntött helyettem.

  - Ha az alvilág jelenlegi királya életben hagy, akkor szeretném megismerni!